Móra Ferenc DIÓBÉL KIRÁLYFI - 2. rész

EGY ÖREG EMBER EMLÉKEI FIATAL GYEREKEKNEK

 

APÁM

 

 

Volt ragadványneve az édesapámnak is. Csakhogy ő már nem Erős Törőcsik volt, hanem Okos Törőcsik. Neki a nagy eszéről meséltek olyan történeteket, mint öregapámnak a nagy erejéről. Ezek közül nekem mindig az tetszett legjobban, ahogy a Pukkancs Bavina borbélyt kifigurázta.

Bavinának hívták a mi falunk cseh borbélyát. Hosszú, vékony, nyakigláb ember volt, úgyhogy maga is elfáradt, mire végignézett magán. Más ugyan nem is nézegetett rá, mert szívtelen, kapzsi, magának való ember volt.

Egyszer ez a Bavina télidőben fát akart venni a piacon. Hát hiszen volt ott rőzsés kocsi tízével, de Bavinával senki se akart szóba állni. Akárkitől kérdezte, hogy hogy a fa, mindenki azt felelte neki:

- Az úrnak sehogy se, mert az úr mindenkit rászed. Menjen az erdőre, van ott gally elég, szedjen magának.

Utoljára aztán édesapámmal állt alkuba a borbély. Édesapám akkoriban afféle szamaras ember volt, aki mindent végzett, amiben a szamárkája segíthetett neki. Vizet hordott, téglát hordott, zsákot hordott, s ha egyéb dolga nem volt, kiment a szamárkával az erdőre, föltette rá a fanyerget, s megrakta hulladék targallyal.

Most is ilyen istenadta, maga szedte tüzelőt árulgatott édesapám, mikor Bavina odatorony­kodott mellé.

- Hogy ez a marék szemét?

- Nem szemét az, kérem szépen, hanem csupa finom tűzrevaló. Nem is egy marékkal van, hanem egy szamárháttal. Az ára pedig egy ezüsthúszas.

A cseh nagyot szítt a fogán, és azt kérdezte:

- De egy húszasért minden fa az enyém, ami a szamár hátán van?

- Hát persze - bólintott rá apám.

- Az utolsó darab is?

- De még a legutolsó is - mosolyodott el édesapám, hogy ilyen figurás kedvét látta ennek a harapós borbélynak.

Azzal megfogta a szamárka kötőfékjét, bevezette a borbély udvarába, lehányta róla a gallyat, és tartotta a markát a pénzecskéért.

- Ohó - azt mondja neki Bavina -, vegye csak le a nyerget is, mert az is hozzátartozik a szamár terhéhez!

- Ne figurázzon az úr a szegény emberrel - nézett föl édesapám meghökkenve a borbélyra.

- Nem figurázok én - vigyorgott Bavina, mintha harapni akarna -, úgy alkudtunk, hogy ami fa a szamár hátán van, mind az enyém a húszasomért. Márpedig a szamárnyereg fából van, igaz‑e?

- Igaznak igaz - facsarodott el az édesapám szíve, mikor a borbély a nyerget is a gallyak közé hajította. Még a szamárka is megcsóválta nagy, kócos fejét, és nagyon fölháborodva mondta, hogy iha-há. Ami bizonyosan annyit tett szamárnyelven, hogy szégyelld magad, Bavina mester!

Vagy az is lehet, hogy azt tette:

- Ne búsulj, édes gazdám, nyereg nélkül is csakolyan kenyeres pajtásod vagyok én neked, mint nyereggel.

Ez aztán ebben elmúlt, s a borbély rég elfeledkezett már a szamaras emberről, mikor egy délután csak bebukik ám az ajtón az édesapám deres feje.

- Jó napot, mester! Hogy méri a borotvát?

- Öt pénz - mondta foghegyről Bavina, ahogy ráismert apámra.

- Megborotvál annyiért?

- Meg is nyúzom.

Apám elgondolkozott egy kicsit, aztán behuppant a műhelybe.

- Hát kettőnket mennyiért borotválna meg? Engem meg a cimborám?

- Tíz pénz - fenegette Bavina a borotvát a fenőszíjon. De aztán gyanakodva hozzátette, hogy előre kell ám fizetni.

- Ehol van e! - olvasta le apám a tíz pénzt, és elvetette a széken magát urasan. - Először engem tisztítson föl az úr, mert a társam késik egy kicsikét.

Meglett az gyorsan, olyan sima lett az apám tüskés álla, mint a pólyás babáé. Mikor aztán jól kigyönyörködte magát az ablakpárkányon álló légyköpte tükörben, kiszólt az utcára:

- Jöhetsz már, cimborám!

Abban a percben bedugta az ajtón a rettentő bozontos fejét a szamárka, és beköszönt szép hangosan, mint aki tudja, mi az illendőség :

- I-ha-ha-há, i-há, i-há! - nevetett csúfondárosan, s még a fülét is billegette hozzá.

Bavina kiejtette a kezéből a borotvát ijedtében, de édesapám sietett neki föladni.

- Csak lásson hozzá hamar, mester, mert sürgős az utunk. Sietünk az erdőre fáért. De szépen megborotválja ám!

- Kicsodát? - hebegte a mester.

- Hát a szamárkámat - veregette meg apám szeretettel a szamárka tarkóját. - Tudja, már ki is fizettem az árát.

- De hiszen kelméd a cimborájáról beszélt! - fakadt ki Bavina.

- No, igen - bólintott apám. - Nincs nekem jobb cimborám a szamárkánál. Hozzám tartozik, mint a fához a nyereg.

- Ne figurázzék kend! - tette össze a kezét Bavina.

- Eszembe sincs! - húzta föl édesapám a seprőforma szemöldökét. - Én csak azt kívánom, amire megalkudtunk. Aztán ha jól fölgondoljuk, nagy dicsőségére lesz az az úrnak, ha híre megy, hogy szamarat borotvált.

- Tudja mit, Törőcsik! - rázta a hideg egész hosszában a borbélyt. - Inkább visszaadom a tíz pénzt, csak menjen kend isten hírével.

- Az már beszéd - dugta zsebre apám a krajcárkáit -, mert így legalább leborotválkoztam a nyergem árát.

De jól szolgált az én édesapám esze akkor is, ha nagy urakkal volt dolga. Maga az uraság is sokszor szót értett vele mindenféle ügyes-bajos dologban. Akár az aratókkal volt baj, akár a dézsma körül volt valami hiba, mindjárt mihozzánk szalajtotta az uraság a hajdút:

- Hívjátok csak Okos Törőcsiket, majd igazságot tesz az mindjárt.

Pedig volt a kastélyban káplán is, íródeák is, hopmester is, csupa tanult ember. Rossz néven is vették az uraságnak, hogy olyan nagyra tartja a tudatlan jobbágyot. Nemcsak maguk közt morgolódtak, egyszer nyíltan is a szemére térítették borozgatás közt.

- Hogy lehet az, nagyságos uram, hogy annyiszor elejbünk teszi azt a tahó parasztot? Hiszen még deákul se tud a jámbor.

- Az bizony lehet, urak - mosolyodott el Malajdoki Tamás -, de azért mégis ésszel van tele a feje búbjától a lába ujjáig. Tanulhatnának attól egyet-mást még az ilyen nagy tudományú emberek is.

Felzúdult erre a három úr, mint a darázs, ha füstöt vetnek neki. Az uraság maga is megbánta a nagy őszinteséget. Tréfával akarta elütni emberei bosszúságát.

- Tegyünk egy próbát, urak! - emelte koccintásra a poharát. - Idehozatom vasárnap ebédre Okos Törőcsiket, hadd látom, ki tudtok-e rajta fogni!

Szívük szerint volt az uraknak a dolog, nagyot ittak rá. El is jött vasárnap az édesapámért az üveges batár, de ő bele nem ült isten világáért, csak úgy utána ballagott. Azt mondta, nincs ő megsántulva, hogy kocsin járjon.

- Lenyelem a fejem, ha csúffá nem tesszük a parasztot - súgta oda a hopmester az uraságnak, ahogy apám beballagott az ebédlőterembe, és szép illedelmesen megállt az ajtóban.

- Ne félj, Törőcsik - bátorította nyájasan az uraság -, csak azt akarják kipróbálni az urak, mekkora a tudományod.

- Nem félek én, nagy jó uram, az Úristenen kívül senkitől a kerek világon - emelte fel nyugodtan a fejét a jobbágy.

- No, ha már éppen a jó Istenről beszél kend, éppen arról akarok én kérdezni valamit - kapott a szóba a kastélykáplán. - Hát azt tudja kend, ugye, hogy az Úristen mindent megtehet?

- Nem tehet biz az, tisztelendő atyám - vágott közbe alázatosan az édesapám.

Lett erre nagy zúgás, maga Malajdoki Tamás is összeráncolta a homlokát, a tisztelendő pedig hangosan kérdezte:

- Hát mit nem tehet meg az Úristen, hé?

- Hegyet völgy nélkül ő sem teremthet - volt az alázatos felelet.

- No, ebben igazad van, fiam - húzódott hátra mosolyogva a tisztelendő úr. - Hát csakugyan igaz az, hogy a jó pap holtig tanul.

Most aztán az íródeák állt elő. Ez olyan kérdést adott föl, amire maga se tudott volna hirtelenében felelni.

- Azt mondja meg kend nekem, ha kend olyan nagyeszű ember: hol van a világ közepe?

- Éppen itt, ahol állok - felelt meg apám -, ha nem hiszi az úr, mérje utána.

Az íródeák úgy ellépkedett, mintha mindjárt meg akarná lépni a világ közepét. Annál hányivetibben állt elő a hopmester.

- No, paraszt, én könnyűt kérdezek tőled. Olyant, amit minden ember tud. Azt mondd meg nekem, mi a különbség köztem meg a lovam közt.

- Semmi se, uram - felelt apám gondolkodás nélkül.

Lett erre olyan nevetés, hogy a tisztelendő úr is megbékült, az íródeák is, csak a hopmester kapkodott a kardjához:

- Ne bántsuk azt a gyíklesőt, barátom - legyintette vállon az uraság -, inkább a kést-villát forgassuk ahelyett.

Azzal leültek a csupa ezüsttel fölterített diófa asztalhoz, a jobbágy éppen a földesúr mellé, aki mindjárt kínálta is szíves szóval.

- Fogj hozzá, szolgám - merítette a drága jó suhantott levesbe az ezüstkanalát -, minden becsületes ember megeszi a levesét.

Ette volna ám szegény apám, ha kanala lett volna, csakhogy ezt elfelejtettek neki adni. Mégpedig szántszándékkal felejtették el, ahogy az urak nevetésre görbült szájáról látta. Erre aztán ő is elnevette magát, kétfelé tört egy kalácscipót, kiszedte a fehér belét, a hajával meg úgy bekanalazta a leveskét, hogy ő hamarább készen lett vele, mint a többi az ezüstkanállal. Akkor aztán szépen kétfelé szakította a levestől megpuhult cipóhajat, és utánaküldte a levesnek.

- Minden becsületes ember megeszi a kanalát - hunyorított oda az uraságra.

De senki se tudott ott többet enni a nagy nevetéstől, s attól fogva senki se vetette szemére a földesúrnak, hogy mindenféle tudományos népnél többre becsülte Okos Törőcsiket.

 

Folyt. köv...

 

 

Első rész...

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Döme Zsuzsa
#2. 2012. január 7. 15:38
Jó volt olvasni - még akkor is, ha ezek a vándormotívumok mások meséiben is fellelhetők.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek