Mókuskerékben

Ma van a harmincadik születésnapom. Ez a nap úgy kezdődik, mint a többi. Keleten kel fel a nap és beragyogja a lakótelepi lakásom aprócska konyháját.

Tusoltam, fogat mostam, felöltöztem, ideje megreggelizni. Feltettem a kávét, míg lefolyik, addig tisztességesen megfésülködök, ami nem egyszerű, miután derékig érő dús hajkoronával rendelkezem. Elég nagy a tükör a fürdőszobámban, legalább valahányszor belenézek, szembesít az alakommal. A százhatvanhat centis magasságomhoz száztizenöt kilós a súlyom. Mozognom kellene, nem bezárkózni a negyvenkét négyzetméteres lakásomba. Három éve itthon dolgozom, magánvállalkozó lettem, így anyagilag sokkal jobban járok. Egész nap dolgozom, és kizárólag akkor megyek ki az utcára, ha bevásárolok a sarki közértben, vagy szombatonként, amikor elsétálok a két villamos megállónyi távolságra lévő piacra. Oda is csak azért, hogy megegyek kék forró fokhagymás lángost, ám ha ott vagyok, akkor elintézem a nagyobb bevásárlást, a következő heti főzéshez megveszem a húsokat, zöldségeket, a szokásos két kiló gyümölcsöt.
Hibátlan fehér a bőröm, ragyogó kék a szemem, csak ne lenne rajtam ez a súlyfelesleg. Sportolnom kellene, kilépni a mókuskerekemből.
Hallom a kotyogóban a kávé bugyborékolását. Két szem kockacukorral és egy kiskanál tejporral iszom a reggeli kávémat, közben meghallgatom a hétórás híreket. Kivételesen ma be sem kapcsolom a rádiót. Minden nap ugyanazt mondják. Ki, kivel, miért és min vitatkozik, mennyit költünk a stadionokra, uszodákra, mintha hazánkban ez lenne a legfontosabb, nem pedig a munkanélküliség, a szegénység, vagy az oktatás és az egészségügy siralmas helyzete. Odamegyek az ablakhoz és elnézem, amint munkába sietnek az emberek, szülők gyerekeiket az iskolába viszik és lassan ébredeznek a panelházak közötti park padjain alvó hajléktalanok is. Másfél óra múlva változik a kép, kismamák sétáltatják gyermekeiket, nekiindulnak a nyugdíjasok vásárolni, hogy az aznapra jutó kevéske pénzüktől mielőbb megszabaduljanak.
A jövő hét végén hazamegyek, meglátogatom a szüleimet. Mehetnék gyakrabban is, csakhogy ráépítettek a házukra a nővéremék, és lassan úgy viselkednek, mintha ott minden az övék lenne. A sógorom állandóan azt emlegeti, miért nem megyek férjhez, kifutok az időből, bezzeg a hátam mögött azzal oltogatja a nővéremet, hogy írassák a nevükre a szüleim házát, mert nekem van lakásom, gerekem meg úgysem lesz, öreglány maradok életem végéig.
Nem, nem is akarok ebbe belegondolni! Dédelgetem a sérelmeimet, képtelen vagyok az asztalra csapni, megvédeni az igazamat. Menekülök, strucc módjára homokba dugom a fejem, mert amit nem látok, az nincs. Ezért kevés az elmúlt öt év ahhoz, hogy elengedjem Ágostont. Negyvenöt kilóval könnyebb voltam. Négy évig szép párt alkottunk. Ágoston megvette a karikagyűrűket az eljegyzéshez, melyet szeptember közepére terveztünk, csakhogy mindkét család ragaszkodott ahhoz, hogy náluk kerüljön sor e nevezetes családi eseményre. Jövendő apósomék a három autószerelő műhelyüknek köszönhetően meglehetősen tehetős embereknek számítanak, akik ráadásul megragadják az adódó alkalmakat ahhoz, hogy ezt rendszeresen megmutathassák a rokonaiknak és a barátaiknak. Az én szüleim vidéken élnek, és az anyagi javakból annyit tudtak összegyűjteni, amennyit mezőgazdasági munkából négy szorgos kézzel megteremthető. Végül az elhúzódó és egyre indulatosabb vitának véget vetettem a kijelentésemmel, mely szerint a menyasszony sohasem megy lánykérésért a vőlegényes házhoz. Nagy ribillió kerekedett belőle, ami a szakításunkhoz vezetett. Nehezen viseltem az egyedüllétet, édességbe fojtottam a bánatom. Eleinte a munkahelyemről hazafelé menet betértem egy süteményre a kétsaroknyira lévő cukrászdába. Később becsomagoltattam, és hazavittem, csakhogy akkor már nem egy szeletet. Napközben csokoládét nassoltam és láthatóan gömbölyödtem. Nem érdekelt. Mire észbe kaptam, elhagytak a barátaim. Bizonyosan nem azért,mert meghíztam. Nem ők szégyelltek engem, hanem én magamat. Bezárkóztam a saját kis világomba. Rosszul tettem. Tudok rajta változtatni? És hogyan? Ki lesz ebben a segítségemre? Most jut eszembe, harmincévesen, hogy kizártam életemből a külvilágot?
Remeg kezemben az üres kávés csésze.
Szűcs Teri! Kapj a fejedhez és a hajadnál fogva húzd ki magad a gödörből! Mozdulj! Ha nem vagy fontos magadnak, akkor másnak se leszel az! Soha, senkinek!
A fenébe is! Potyognak a könnyeim, miközben elköltöm a reggelimet, két szelet vajaskenyeret felvágottal, zöldpaprikával. Utána készítek két szendvicset, légmentesen becsomagolom, majd átöltözök. Nem ülök kocsiba, gyalog megyek, még nem tudom, hová és miért, de zsebre teszek egy kis pénzt, és kalandra fel! Nem számít, ha megbámulnak, rajtam kívül más kövér ember is van a világon!
Szép az idő, kellemesen meleg. A buszmegállóhoz a legrövidebb út, ha átvágok parkon. Közben nézem az ébredező hajléktalanokat, hátha felfedezem közöttük Dobozos Ferkót, az ötvenes vékony férfit, aki télen a mi házunk tetején lakik a hőközpontban, és papírdobozokból készített ágyon alszik. Neki készítettem a szendvicseket. A házunk lakói ellátják őt élelemmel és ruhaneművel, anélkül, hogy személyesen találkoznának vele. Egyszerűen az adományaikat a legfelső emeleten az elosztóhoz vezető lépcsősor elé helyezik. A lakók csak a keresztnevét tudják, és azért nevezték el Dobozosnak, mert ősszel már mindenkitől dobozt kunyerál az új ágyához. Nem tévedek, ha azt állítom, az egyetlen vagyok a lakótelepen, aki beszélget Dobozos Ferkóval. Úgyis fogalmazhatnám, hogy nekem egy a névtelen hajléktalanok közül, sőt, az apám korabeli férfi az én bölcs öreg barátom, akivel bármikor bármiről zavartalanul beszélgethetek, anélkül, hogy megjegyzést tenne az alakomra, vagy megróna a tetemes édességfogyasztásom miatt. Szerinte bánatevő vagyok, a reménytelenebb fajtából, mert nem akarok ezen változtatni, mi több, tetszik nekem ez a helyzet, mert a túlsúlyommal felhívom magamra a figyelmet, kár, hogy ezzel éppen ellentétes hatást váltok ki az emberekből, mintsem azt szeretném.
Szeptember elején nem oly hűvösek az éjszakák, hogy a parkban éjszakázók összebújjanak, alvás közben is melegítve egymást. Mindannyiójuknak jut egy egész pad, melyen kényelmesen elférnek. Bejárom a parkot, mégsem látom sehol Dobozos Ferkót. Régen feltűnt nekem, hogy sorstársaival ellentétben, rendszerint ápolt és tiszta ruhában jár, sohasem emeli fel a hangját, pedig a többiek többnyire hozzá fordulnak a gondjaikkal, vagy ha összevesznek, neki kell igazságot tenni közöttük. Időnként eltűnik, napokra, hetekre, sőt, előfordult, hogy egy egész hónapig sem jelentkezett.
Kész, vége, nem keresem tovább! Meggyorsítom a lépteimet. A buszmegállóban leülök a padra. Várnom kell, mert rajtam kívül egy lélek sincs a közelben. Hová menjek? Egyedül, céltalanul bóklászni a fővárosban nem éppen lélekemelő tevékenység. Miért is indultam útnak? Legjobb lesz, ha visszafordulok! A mélyhűtőből kiveszek két szelet húst, délre kiolvad, megsütöm, készítek hozzá hagymás krumplit és paradicsomsalátát, felbontok egy üveg bort. Kell ennél több? Így jár az, akinek legkedvesebb ismerőse egy megbízhatatlan hajléktalan! Már Dobozos Ferkóban is csalódok!
Felállok, és lehajtott fejjel elindulok hazafelé, de már nem a parkon keresztül, hanem az azt megkerülő járdán szedem a lábam. Sietek, mintha időre mennék, mert valaki türelmetlenül várna. Szorongatom kezemben a szendvicseket. Felesleges az igyekezetem, mert üres lakást találok, a félbehagyott munkám is megvár, amit nyugodtan folytathatok, ha már úgyis otthon múlatom az időmet. Elgyávultam, nem szeretek emberek közé menni. Szembenézek a ténnyel: nem hiányzom senkinek. Előre tudom a menetrendet: tizenegy óra körül meghozzák a szüleim dísztáviratát, és ezzel be is fejeződik az ünneplésem.
A kapualjban nagy csokor virággal a kezében egy küldönc tanulmányozza a lakók névsorát.
- Csókolom, itt tetszik lakni? – köszön rám idegesen a fiatalember. – Szűcs Teréziát keresem, neki hoztam a küldeményeket.
Küldeményeket? Kitől? Ezt nem mondhatja meg, csak vegyem át és írjam alá a jegyzéket. Olyan gyorsan továbbáll, hogy nincs időm borravalót adni.
Malomkeréknyi a vegyes virágcsokor, nagyon mutatós és nehéz úgy fogni, hogy ne sérüljön meg. Az egyetlen vázámba teszem. Orromban érzem a virágok illatát, ami nagyon kellemes és betölti az egész szobát. Kaptam egy kis doboz bonbont is, melyet gondosan átkötöttek egy széles szalaggal. Lám, az édességhez egy boríték is tartozik! Mellkasomban dübörög a szívem. Vajon ki küldte az ajándékokat? Vad igyekezettel bontogatom a bonbon szalagját. A boríték a fontos. Feltépem és a meglepetéstől eláll a lélegzetem.
Kedves Szűcs Terézia!
Születésnapja alkalmából szeretettel köszöntjük! Örömmel értesítjük, hogy megnyerte a Kamélia Szépségszalon szolgáltatásait, melyeket a mellékelt kuponok felhasználásával ma déltől számított 24 órán belül vehet igénybe.
„SZEREZZ ÖRÖMET” ALAPÍTVÁNY nevében,
üdvözlettel: D.K.
Valóban ott van a kártya mögött öt darab tízezer forintos kupon. Mi ez az alapítvány? Sohasem hallottam róla! Ki az a D.K.? Kalandot akartam a születésnapomon. Megkaptam.
Izgatottan keresem a számítógépen a Kamélia Szépségszalon honlapját. mert semmi kétségem sincs, hogy megtalálom a neten. Nincs is messze, mindössze három megálló busszal. Mit vesztek vele, ha elmegyek és megnézem? Gondosan elteszem a táskámba az üdvözlő kártyát és a kuponokat. Kivételesen nem kell várnom a buszra, amint a megállóba érek, máris jön, felszállok és vigyorgok, mert ez a nap kalandos lesz. Ki küldhette? Senki sem jut eszembe, pedig ismerhet az illető, tudhatta, hogy itthon leszek, amikor kézbesítik a küldeményét. Utoljára Ágostontól kaptam virágcsokrot, bár közel sem ekkorát, jóval szerényebbet. Lehetséges, hogy van egy titkos hódolóm? Nem, az nem lehet! Alapítványtól kaptam. Lehet, hogy véletlenül neten böngészve kitöltöttem egy kérdőívet és azért küldték.
Meglátva a cégtáblát, rögtön alábbhagy az örömöm. A félméteres Kaméleon Szépségszalon felirat alatt ugyanolyan betűtípussal, csak ötcentisekkel ott virít egy másik sor szöveg is: Kizárólag túlsúlyos hölgyeknek. Lelomboz, de nem hátrálok meg. Mély lélegzetet veszek és benyitok.
A szikrázó napfényből sötét szobába lépek, egy pillanatra azt hiszem, hogy megvakultam. A bejárati ajtóval szembeni falról rám fókuszál a kékes fényű reflektor. Meglátom a dohányzó asztalnál fotelben ülő férfi sziluettjét. Bársonyos hangon megszólal az ismeretlen:
- Üdvözöljük Szűcs Terézia! Reméltük, hogy eljön. Foglaljon helyet! Megkínálhatom egy kávéval? Esetleg üdítőt kér?
Elvarázsol a duruzsoló bársonyos férfihang. Kortyolgatom a kávémat. Otthonosan érzem magam, annak ellenére, hogy sohasem jártam itt.
- Három óra alatt önből egy kívánatos, csinos hölgyet varázsolunk! Testmasszázs, kozmetika, fodrászat, nálunk ez a három csodatévő tevékenység! Készen áll? Rendben! Hívom a hölgyeket!
Hármat tapsol és megjelenik három apró nőszemély. Kezük gyengéd érintését érzem az arcomon. Elalszom.
Arra ébredek, hogy hatalmas tükör előtt állok. Senki sincs a szobában. Arányosan telt alakú, rövid frizurás, csinos nő néz vissza rám. Én lennék? Én vagyok! A tükrön átfut a zöld színű szöveg: Viszontlátásra! Hallom, amint kinyílik a bejárati ajtó, mintegy figyelmeztetésül, hogy ideje távoznom.
Éles hangján csörög az ébresztőórám.
Ma van a harmincadik születésnapom. Ez a nap úgy kezdődik, mint a többi, azzal a kivétellel, hogy végre kialudtam magamat. Felkelek, nyújtózkodom, bekapcsolom a televíziót. Kiszaladok a konyhába kávét főzni és összedobni egy szendvicset. De arra nincs szükség, mert találok két szalámis zsemlét, zöldpaprika szeletekkel. Úgy látszik tegnap este már azon járt az eszem, hogy ma lazítani fogok. Gyorsan lefő a kávé, tálcára teszem a szendvicsekkel együtt, Kivételesen a szobában reggelizek, mégpedig az ágyban. Beleharapok a zsemlébe. Nem ízlik. Tegnapi. Sebaj, a kávé forró és friss. Csakhogy túl édes!
Honnan került ide ez a virágcsokor? Mellette egy doboz bonbon.
Kipattanok az ágyból. Felborítom a tálcát. Kiömlik a kávé. Sötét amorf pacát hagy a hófehér ágyneműn. Feltépem a bonbont és majszolom az édességet. Hányingerem van a csokoládé ízétől. A televízióból ismerős hangot hallok. Odanézek. Torkomon akad a falat. Az én Dobozos Karcsi barátom öltönyben, nyakkendőben ül a stúdióban és éppen nála a szó.
- Egy éve élek hajléktalanok között. A tudományos kísérlethez elengedhetetlenül szükséges a páciensek életének ismerete. Kétségtelenül közöttük tíz emberből kilencnek az önbizalom írmagját is kiölte a kilátástalanság. Márpedig anélkül nem lehet felállni a padlóról. Természetesen az ő helyzetük eléggé szélsőséges, ennek ellenére biztató eredményeket értünk el a kísérleti csoportban.
- Kedves nézőink – vált a kamera a riporterre. - Nagyon szerény dr. Varsányi Géza professzor úr. A munkatársaitól arról értesültem, hogy ennél sokkal nagyobb hatékonysággal gyógyítják a túlsúlyos embereket.
- Kétségtelenül könnyebb a tudatformálás a konszolidált körülmények között élő emberek esetében. Közülük is a nők fogékonyabbak az eljárásra.
Vetített képenként jönnek elő emlékezetemből a tegnapi események. Kirohanok a fürdőszobába és nem akarok hinni a szememnek. A tükörből rövid, modern frizurájú, csillogó szemű, szép arcú, nőiesen telt alakú nő néz vissza rám.
Hová tűnt az én szép hosszú hajam?
Tehetetlen dühömben folynak a könnyeim. Átvertek, megcsaltak, kihasználtak! A csap fölé hajolok és hideg vízzel lemosom az arcom. Megkönnyebbülök. Megtörölközöm. A tükörben újra a régi énem látom. A kövér, hosszú hajút. Az az igazi. Felveszem a tréningruhámat, sportcipőt húzok és elindulok futni. Majd én megmutatom Dobozos Karcsinak, úgyis, mint dr. Varsányi Géza professzornak, hogy az akaratomat nem írhatják felül! Ehhez nincs joguk! A gyenge önbizalmam is a sajátom! Majd én meghizlalom! Ha akarom! És lefogyok!
Muszáj levegőre mennem és addig futni, míg lecsillapodik bennem a düh.
Elég egy kört megtennem a park körül, máris elfogy a levegőm. Zihálok. Nem baj, akkor nem futok, csak megyek. Gyorsan.
- Szép jó reggelt, Terike! – köszön rám az ismerős hang. – Ne siessen annyira, mert sohasem érem utól!

Nem nézek hátra. Nem várom meg. Újra futni kezdek. Számomra többé Dobozos Ferkó nem létezik. 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Kórházi történet