Miért jöttél haza? ürügyén

Kedves Balázs remélem nem haragszol, hogy ezt az írást és Radics Béla muzsikáját kissé megkésve juttatom el Hozzád!

 

„Nem találkoztam olyan öreggel, aki ne azt mondta volna, hogy szeretne hazaköltözni. Mindenki Magyarországon akart megöregedni és meghalni.(IDÉZET)
Hát én 35 év után sem akarok hazamenni, Idős vagyok de szerinte akkor én vagyok a kivétel mert én nem akarok hazamenni, otthon meghalni. Szeretek hazamenni időközönként, de végleg már soha. Legalább látják nem fenékig tejfel itt sem, de aki dolgozik meg tud élni. Kanada sokszínűségét nem lehet áttenni Magyarországra. Más, itt mindenki bevándorló (vagy az őseik). Itt igazan az indiánok az őslakosok, a többi mind jött valamikor, ezért férnek meg együtt. Európában mindenki őslakos.
A paprika téma, igenis lehet fehér, azaz tv paprikát termelni, sőt kapni is lehet, sok magyar üzlet van, étterem is, meg lehet kapni még a Túró Rudit is.
Nagyon nem stimmel ezzel a krapekkal valami. „

A fent olvasható idézet egy, a Miért jöttél haza? könyvismertetőt és a szerzővel, Surányi P. Balázzsal készült interjút tartalmazó újság hozzászólások rovatában olvasható (Az eredeti hozzászólásban található helyesírási hibákat javítottam). Bár az utolsó mondat nem nevezhető barátságosnak, mégis ez a komment a legenyhébb és legelfogadóbb az írót és a művet illetően. "Miért jöttél haza?" - tették fel csodálkozva a kérdést úton-útfélen az informatikus-mérnök végzettségű Surányi P. Balázsnak, amikor 11 év után a felépített kanadai életét hátrahagyva hazaköltözött. Kivétel nélkül ezzel a kérdéssel zaklatják azokat, akik külföldről aktív korban térnek vissza. A nyugdíjasként hazatérő honfitársaink ez irányú cselekedetét kevesebb értetlenség kíséri, jól tudván, hogy a hazai átlagfizetést meghaladó nyugellátásuk jelentősen magasabb életszínvonalat biztosít számukra itthon, mint választott hazájukban. De a dolgos években, szerényebb jövedelem és kevésbé „színpompás" viszonyok választása sokak szemében minimum lesújtó elmeorvosi szakvélemény kiállítását teszi szükségessé. Ahhoz, hogy az ilyesfajta téves gondolatokat szélnek ereszthessük, a hazai- és külhoni létről elégséges információk hiányában kialakult hamis sztereotípiákat valós ismeretekre cseréljük, feltétlenül szükségesnek (de nem elégségesnek) tartom Surányi P. Balázs művének elolvasását.

Miért jöttél haza?, esetleg Miért pont Magyarországra jöttél? Csodálkozunk a visszatért, vagy a hozzánk tévedt és itt élni szándékozó idegenre. A kérdések általában ismerethiányt és értetlenséget takarnak.

Mi magyarok úgy tartjuk magunkról (és mások is így vélekednek rólunk), hogy kivándorló és nem befogadó, visszafogadó nép vagyunk. Az 1956-os forradalom bukása után közel 200 ezer ember hagyta el az országot. Évente több ezren a lábukkal szavaztak a „kádári aranykor" lelket nyomorító, szélcsendes bűze ellen, 1988-ig évente 3-6 ezren vándoroltak ki.

Tízezrek kényszerültek menekülni a második világháborút követően vagy azt megelőzően., 1941-től az ország német megszállásáig 16-17 ezerre tehető a zsidó kivándorlók száma, a koncentrációs táborokat túlélő, de haza nem tértek száma legalább 50 ezer fő, a magyarországi harcok következtében közel 300 ezer magyar állampolgár sodródott Ausztriába és Németországba, akik közül 1946-ban kb. 40 ezren külföldön maradtak.
József Attilától tudjuk:
„Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk."
(Hazám 1937)
József Attila alábecsülte az országot elhagyók létszámát, a fogadó országok adatai szerint 1871-1913 között 1815117 magyarországi bevándorlót regisztráltak.
Szinte minden magyar ember ápol kapcsolatot egy vagy több, távolban élő rokonnal, ismerőssel.

Kevésbé élnek a köztudatban a magyarországi bevándorláshoz, befogadáshoz kapcsolódó tények. 1988-1992 között 212320 fő érkezett Magyarországra menekültként vagy bevándorlóként, azonban a a volt Jugoszláviából érkező menedéket kérők kivételével a többségük a szomszéd országokból származó magyar nemzetiségű volt.

1949 után jelentős számú görög, míg 1973-ban chilei állampolgárok menekültek hazánkba. (Chiléből, Augusto Pinochet hatalomátvétele után menekült rövid svédországi kitérőt követően Magyarországra 1975-ben a bolíviai születésű Rózsa Flores Eduardo.)

Csehszlovákia feldarabolása, Csehország és Ausztria német bekebelezése után 1938-1939-ben tízezrével fogadtunk menekülteket, főként zsidókat. 900, zömében cseh, szlovák, felvidéki, kárpátaljai, német és osztrák zsidó a magyar hatóságok beleegyezésével a panamai bejegyzésű Noemi Júlia nevű teherhajón jutott el Palesztínába.

1939. szeptember közepétől kb. 100 ezer lengyel polgári személy és katona keresett és kapott menedéket (közöttük Félix, a családi emlékezések alapján nem teljesen százas lengyel zsidó, aki anyai nagyszüleim penci otthonában lelt menedéket. A háború után visszatért Lengyelországba.) 1940 őszétől a szövetséges- és tengely hatalmak katonái, illetve hadifoglyai is szöktek menedéket keresve Magyarországra.

A II. világháború évei alatt közel 10 ezer délszláv menekült érkezett magyar földre.

A kiegyezés után az egyik legelső intézkedés az 1867. évi XVII., Az izraeliták egyenjogúsításáról polgári és politikai jogok tekintetében elnevezésű törvény beiktatása volt. A 19. század második felében Magyarország történetének egyik legnagyobb arányú bevándorlása volt a kelet-európai zsidóság érkezése. Az 1867-es emancipációs törvény megszületése előtt főleg a Monarchiához tartozó Galíciából, illetve Oroszországból érkeztek izraelita vallású bevándorlók, a törvény hatására a zsidó bevándorlás a környező, hasonló törvénnyel nem rendelkező országok zsidó polgáraira is kiterjedt. Magyarországon 1850 és 1900 között a zsidóság száma megháromszorozódott

Az örmény betelepedés évének 1672-t tekinthetjük, - bár előtte is utána is érkeztek a Kárpát-medencébe - ugyanis ekkor kaptak Apafi Mihály fejedelemtől letelepedési engedélyt és kiváltságokat. Nagyobb arányú betelepülésükre a 18. század második felében került sor.
A török fennhatóság megszűnése után a betelepítések során nagyszámú német telepest költöztettek a mai Magyarország háborúktól elpusztított, elnéptelenedett területeire. Ettől a szervezett folyamattól függetlenül létezett spontán betelepülés, főleg különböző délszláv csoportok, románok vándoroltak az ország területére.
A középkorban a tatár pusztítás következtében részben gazdasági szükségből, részben a védelmi képességek erősítése érdekében került sor nem magyar nemzetiségűek nagyobb arányú betelepítésére az országba. Ennek során német, illetve jóval csekélyebb mértékben olasz és holland, iparosok, kereskedők érkeztek. Ekkor jelentek meg a letelepedett kunok, illetve a jászok. (A tatárjárás előtt a Kötöny (Kuthen) vezette nomadizáló kunok letelepítési kísérlete mai kifejezéssel élve integrációs kudarcnak tekinthető.)
A románok őseinek a vlachoknak 1201-ben történik első okleveles említése.
A délszláv népek betelepítése az 1396-ban elszenvedett nikápolyi vereség után öltött tömeges mértéket.
A cigányok első említése Luxemburgi Zsigmond német-római császár - aki a a Magyarországon áthaladó cigány karavánok vezetőinek, a „vajdáknak" császári menleveleket adományozott - idejében történik, első nagyobb csoportjaik 1416-ban bukkantak fel Erdélyben.
Érzékelhető, hogy a befogadás kultúrája, ha nem is közismert de semmiképpen nem idegen tőlünk. A mai migrációs politika ugyanúgy összevethetetlen az ország ezt megelőző befogadó gyakorlatával, mint Surányi P. Balázs kanadai vendégszereplése több tízezer magyar 1990 előtti - akkori kifejezéssel élve - disszidálásával.
A rendszerváltozást közvetlenül megelőző években Magyarországról származó kérvényezőknek már alig volt esélye politikai menedékjogot kapni. 1987 decemberében alkalmam volt személyes beszélgetést folytatni az USA Bevándorlási Hivatalának németországi - akkor még Nyugat-Németország - egyik vezető képviselőjével, aki beszámolt egy magyarországi cigány fiatalember esetéről, aki németországi kérelmének elutasítását követően, az Egyesült Államoktól illetékes hatóságától remélt politikai menedékjogot kapni. Állítása szerint őt származása miatt hátrányosan megkülönböztették, emiatt elutasították felvételi kérelmét a Zeneművészeti Főiskolára. - Menjen haza, Önt nem diszkriminálják, ha cigány létére nem vették fel, akkor valószínűleg tehetségtelen és nálunk sem várja karrier - tanácsolta a tisztviselő, mikor a fiatalembert kihallgatáson fogadta hivatalában. Súlyosan általánosító és mondhatni szenvtelen véleménye jól mutatja a Kelet-Európából, különösen a Magyarországról új élet reményében Nyugat-Európába, Amerikába költözésről való nyugati gondolkodást. Európa ezen fertályából földi halandó legfeljebb gazdasági menedékjogban reménykedhetett annak ellenére, hogy a legtöbben szabadság iránti vágyukból, a kommunista rendszer elleni ellenszenvükből és nem az itthoninál kétségtelenül magasabb életszínvonal óhajával ragadtak vándorbotot, hátrahagyva az állam által elkobzott javaikat, hosszú évekre vállalva szeretteiktől való elszakítást (a „disszidens" 10-15 évig nem látogathatott haza, közvetlen hozzátartozói nem kaphattak kiutazási engedélyt). Az itthon maradtak természetes reakciója volt a gyanakvás, ha egy-egy kijutott hazánkfia feladva külföldi életét visszatért. Surányi P. Balázs - bár a fent említett retorziókat sem neki, sem családjának nem kellett megszenvednie - talán „önvédelemből" írta és jelentette meg könyvét, én pedig az ő „védelmében" írtam ezeket a sorokat.
A Miért jöttél haza? Könyvben minden benne van, amit ettől a témától várok, emlékeket, hangulatokat idéz. Olyan családból származom, amelyik egyrészt a trianoni diktátum okán három országban él, másrészt a háború után, majd az 56-os forradalmat követően még több ország területén lelt otthonra. Már gyerekkoromban megtanultam, hogy a határon túl élő nagybácsiktól, nagynéniktől, unokatestvérektől a nyaralás végi búcsú jó esetben egy évre szól. Ez olyan mély nyomokat hagyott, hogy a családom balatoni nyaralásai alkalmával, a tónál töltött hétvége leteltével csupán a következő hétvégéig kellett elköszönnöm a gyermekeimtől és feleségemtől ez a gyerekkori hangulat uralkodott el rajtam. Akkor is ugyanezt éreztem, amikor Nyugat-Európából hazalátogató nagybátyáim itthon töltött szabadsága ért véget.
A hetvenes évek elején voltam kezdő fiatal, velem együtt sok barátom a jövőjét mindegy hogy hol, de Magyarországtól nyugatra képzelte el. Az akkori utazási tilalmak miatt természetesen ez csak néhányunknak sikerült, főleg Jugoszlávián keresztül, ahová részben legálisan, útlevéllel, részben illegálisan - más személynek kiállított útlevéllel - lehetett eljutni. Magam 1976. augusztus 19-től november 14-ig élvezhettem a Siklósi Járási Rendőrkapitányság vendégszeretetét illegális határsértés előkészítésének gyanúja, majd vádja miatt. Végül novemberben lakhelyelhagyási tilalom elrendelésével megszüntették az előzetes letartóztatásom. Este nyolc órától csak rendőrségi engedéllyel tartózkodhattam a lakáson kívül, nyilvános szórakozóhelyre egyáltalán nem tehettem be a lábam - még színházba sem -. Mondanom sem kell, hogy a korlátozó rendelkezések egyikét sem tartottam be és az ellenőrzés hiányosságai miatt ez nem jutott sem a rendőrség, sem az ügyészség tudomására.
A tárgyalás a távollétemben és tudtomon kívül zajlott le Siklóson, engem a XXI. Kerületi ügyészség idézett be, ahol kihirdették, hogy bizonyítékok hiányában jogerősen felmentettek a vád alól. Útlevelet, beleértve a szocialista országokba érvényes „piros útlevelet" azonban a nyolcvanas évek második feléig hiába igényeltem.
Nyugat-Európáról valójában keveset tudtunk. Bauer Béla, a Századvég kutatója említette egy interjúban, hogy „Magyarországon nem kellett engedélyt kérni arra, hogy egy nő dolgozhasson, míg Ausztriában 1971-ig igen. Magyarországon nem feltétlenül kellett szülői engedély ahhoz, hogy egy lány 18 éves korában férjhez menjen. Franciaországban pedig kellett." Richard Branson önéletrajzi kötetében - A Virgin sztori - Önéletrajz - említ több olyan, a fiatalok életét érintő törvényi tiltást, mely tilalmak az akkori Magyarországon elképzelhetetlenek voltak. Természetesen, ha megfelelő információk álltak volna rendelkezésünkre, az sem váltóztatott volna elvágyódásunkon.
Az leírtakból adódik, hogy különös kíváncsisággal forgattam említett mű lapjait, és ugyanezen izgalommal készültem a szerzővel való találkozásra, melyre a Bajcsy Zsilinszky út. 78. szám alatt található Eiffel Palace bisztrójában került sor. Bár készültem kérdésekkel, már a találkozó előtt biztos voltam benne, hogy azoknak csak kis részét teszem fel, jobban érdekelt, hogy kötetlenebb beszélgetés formájában ismerjem meg Surányi P. Balázs történetét.
Tollal: Az a lehetőség fel sem merült, hogy a kontinensen maradsz?
Surányi P. Balázs: Magyarország 2004. május 1-jén vált az Európai Unió tagjává. Ezt megelőzően legálisan nehezen lehetett Nyugat-Európában letelepedési engedélyt szerezni. Akkoriban Amerika nagy varázzsal bírt, de az Egyesült Államokba már 9/11 előtt is elég nehéz volt zöldkártyát szerezni. Kanadában pontrendszer alapján bírálják el a kérelmeket: megnézik, milyen képesítésed van, honnan jössz, mennyire beszéled az angol nyelvet, mennyire tudsz beilleszkedni a társadalomba. Ezekre adnak pontokat és ha összejön a megfelelő pontszám, megadják a letelepedési engedélyt.
T.: Winnipeg durván harmadannyi lakosú város, mint Budapest. Huszonöt évesen eleged volt a kisvárosi életből. Kielégítette a kulturális igényeidet?
S. P. B.:Életvitelszerűen Winnipegben éltem. Elég a térképre nézni és látszik, hogy a város nagyjából egyenlő távolságra található mind a keleti-, mind a nyugati parttól. Amikor az Államok zenekarai turnéra indulnak vagy a Csendes óceán, vagy az Atlanti óceán, esetleg a nagy tavak városaiban lépnek fel, nem vállalják a több napos utat Winnipegbe. Ez nem jelenti azt, hogy eseménytelen a kulturális élet a városban, például minden nyáron megrendezik Folklorama fesztivált, ahol különböző országok mutatják meg a kultúrájukat. Megnéztem, meghallgattam az indiai, koreai, japán, írországi, ukrajnai, szerbiai, Fülöp-szigeteki, afrikai táncokat, zenéket.
t.: Kanadában szerezted a másoddiplomádat. Hogyan tudnád összehasonlítani a kanadai és a magyar felsőoktatást?
S. P. B.: A magyar diplomámat nem fogadták el, így szükségessé vált beiratkozni az egyetemre és két év alatt csináltam egy másoddiplomát. Itthon a Miskolci Egyetemen tanultam. Tanárom volt Szarka Zoltán, aki a legendás Obádovics József Gyula szerzőtársa volt. Kanadában csupa fiatal tanár tanított, akik nem ismerték és nem adták át olyan mélységben a tananyagot, mint a mi nagy öregeink, azonban tárgyi tudásuk naprakész volt. Ez nekem előnyt jelentett. Előfordult, hogy kanadai munkatársaim segítséget kértek egy-egy probléma megoldásához, én az itthoni szélesebb kitekintésű oktatás miatt önállóbban tudtam végezni a munkámat. Gyorsan haladhattam előre és a fizetésem is emelkedett. Egy könyvvizsgáló cégnél, a 4 nagy könyvvizsgálő cég egyikénél dolgoztam, mint pénzügyi információs rendszer-auditor. Amikor hazajöttem, ennek a cégnek a magyarországi képviseletén kaptam állást. úgy terveztem, hogy hosszabb időt töltök pihenéssel, de alig néhány hét elteltével már munkába kellett állnom.
T.: Alkalmad volt megismerni a kanadai egészségügy szépségeit.
S. P. B.: Egyik délután a jobb oldalamon erős, nyilalló fájdalmat éreztem. Az esetet követően ismertem meg a kanadai egészségügyet. Kanadában a hazaihoz hasonló társadalombiztosítás működik, és magas színvonalú, azonban nincs mindenkinek háziorvosa, akihez betegség esetén fordulhat. A háziorvosoknak a törvény írja elő, hány pácienst kell vállalniuk, ha ezt a számot elérik, nem hajlandóak többet fogadni. Az egyetem nagyon drága, ezért a hallgató kölcsönt vesznek fel, amit a végzés után vissza kell fizetni. Az Egyesült Államokban kétszerese-háromszorosa az orvosok fizetése a kanadai orvosi fizetésnek, ezért sokan a diploma megszerzése után az USA-ba költöznek, hogy hamarabb törleszteni tudják az adósságukat. Érthető a törekvésük, de Kanadában orvoshiány alakult ki.
T.: Úgy gondolom egy átlagos építkezés is jelentősen eltér a nálunk megszokottól.
S. P. B.: Kőből talán csak bankok épülnek. Olcsó anyagokkal építkeznek, a lakóházak építőanyaga fa és gipszkarton. Szigetelőanyagnak üveggyapotot használnak. Az évi 70-75 fok hőingadozáshoz talán a fa alkalmazkodik a legjobban. Ez az ingadozás az utaknak sem kedvez, hatalmas kátyúk keletkeznek olvadás után.
T.: Kanadában hozzátartozott a munkádhoz az utazás. Itthon nyugalmasabb életed van, nem hiányoznak az útra kelések?
S. P. B.: Pesten dolgozom, de a hétvégéket rendszerint Tiszaújvárosban töltöm. Ennyit minden héten utazom. 111 felszállás van bennem, nem hiányzik a repülés, a nagy utak, nem vágyom más országokba. Magyarországot szeretném jobban megismerni. A nyugalom és a csend vonz, ezért autózom haza hétvégén Tiszaújvárosba. Nyugdíjas koromban végleg hazaköltözöm, nekem Pest is túl nyüzsgő. Elérkeztem oda, hogy azt keresem, arra vágyok, amiért 2001-ben elmentem.
T.:Ezek szerint nem bántad meg a repatriálást.
S. P. B.: Nem, nagyon jó döntés volt, visszakaptam a régi életemet, egy zenekarban játszom. boldog és teljes az életem.
Dacolva Aczél György „t"-ivel a múlt század hatvanas éveinek végén formálódtak, majd a hetvenes évek elején terebélyesedtek, fonódtak össze Magyarországon a különböző ellenkultúrák, pl.: hippi mozgalom, beatnemzedék. Olyan nagyszerű, legendás muzsikusok, zenekarok működtek, akiket és amelyeket még Winnipegben is megirigyeltek volna. Surányi P. Balázs későbbi születése okán lekéste a magyar avantgárd könnyűzenei élet e másfél évtizedes tobzódását. Megígértem, hogy Aczél elvtárs második és harmadik „t"-je között pendliző Radics Béla felvételeit elküldöm neki.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek