Matekovics János Zoltán: Teljesség

- karcolat -

 


A budapesti állatkertben vidám csapat zsibong. Kisgyerekek futkároznak, és lelkesen felfedezik a képekről már jól ismert állatokat immár "élőben" is. A szülők veszik a lapot, örömmel vegyülnek a gyerekeik élményeibe legalább néhány órára.
Teljesen magától értetődően illeszkedik be ebbe a koradélutáni hangulatba egy tolószékes pár, akik alig tudják tartani az iramot kis szöszi, a boldogságtól ragyogó, teljesen egészséges gyermekükkel, aki magafeledten ugrándozik előttük.
Ez lehetséges? Igen. Nem sajnálkoznak rajtuk? Nem. Teljes életet élnek? Igen.
Egy ismerősöm mesélte: Svédországban jártában-keltében elég tanácstalannak tűnhetett, erre odagurult hozzá egy tolószékes illető, és megkérdezte, hogy segíthet-e?!
Összecserélődnek a szerepek? Lehetséges? Ki kin is segít?
Nagyon meguntam, hogy mi csak ülünk saját sebeinket nyalogatva, körülöttünk változik a világ, mi nem járulunk hozzá, csak tétlenül de - legalább fontoskodóan - bíráljuk, és tehetetlenül vergődünk egyik napról a másikra a tévé előtt. Nem gondolunk át semmit, mit kéne tenni, miért vagyunk stb... elkönyveljük, hogy csak magától megoldódnak a dolgok vagy legalábbis Isten majd megoldja őket, ha akarja. Minket ne háborgassanak a Diogenész-hordónkban. Jó nekünk így? Saját magunkat elszigeteljük. Tőlük. Magunktól. A világtól. Pénzadományokkal előfizetünk az irgalmasság látszatára.
Egy székesfehérvári akadályoztatottakat foglalkoztató központ felmérése szerint „Zavarná-e Önt, ha tudná, hogy a kedvenc cukrászsüteményét egy értelmileg akadályoztatott készítette el?" A válasz egyértelmű volt."Nem" Sőt egyesek hozzátették: „Még büszkék is lennénk rá!"
Ennyire toleránsak lennénk? Nem hiszem. Mégis hány akadályoztatott embertársunknak kell „megsemmisülnie" nap mint nap a lekicsinylő, sajnálkozó tekintetek kereszttüzében! Sokan nem is tudják kezelni azt a helyzetet, ha szembetalálkoznak egy másmilyen emberrel. Hogyan kell hozzá viszonyulni. A válasz egyszerű: ugyanolyan embertársunknak kell tekinteni, mint bármelyikünket.
Lássuk be: a speciális szükségletű embereknek leginkább arra van szükségük, hogy mi ne gördítsünk szociális és egyéb diszkriminációs akadályokat elébük. Ne szűkítsük be a természetes életterüket. Adjunk lehetőségeket. Nem arra kell koncentrálni, ami nincs, hanem arra, ami megmaradt. És ezt tisztelni kell.
Tudjuk elfogadni a másságot. És magunkat leginkább.

 

 

(2003)

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek