Én is jártam már így, hogy magaménak éreztem valamit, és csak később jöttem rá, hogy valamikor volt (vagy lehetett) annak külső előzménye is.
De ennek nincs különösebb jelentősége, hiszen nyilván nem tudatos plágiumról van szó.
Ami mélyen megérint minket - az impulzus jöhet akár kívülről, akár belülről -, ha úgy szűrődik át rajtunk, a teljes lényünkön, hogy nem rontjuk meg egoizmussal, akkor élő, eleven és hiteles lesz.

Valamikor olvastam azt a rövid történetet amit idéztél. Elfelejtettem. Viszont ez amit leirtam, egy evangélikus Istentisztelet alatt született bennem. Igen valóban katolikus köntöst adtam rá.

A szerelmes kopogtat a szerető ajtaján.
– Ki vagy?
– Én vagyok – hangzik a válasz.
Felelet nincs, újabb kopogás.
– Ki vagy?
– Én vagyok itt.
Az ajtó nem nyílik, harmadszor is kopog.
– Ki az?
– Én vagyok itt, te magad.
Az ajtó kinyílik.

Dzseláluddin Rumi

(Idézi Hamvas Béla az "Anthologia humana" című idézetgyűjteményében)

A 13. században élt nagy perzsa bölcs (szúfi misztikus és költő) példázata nagyon hasonlít a Tiédre (vagy inkább fordítva).
A középkorban rengeteg arab, illetve arabok által megőrzött bölcsesség került át a kereszténységbe példázatok, legendák, mesék formájában.
Jól van ez így, mert a lényeg közös; a világvallások szellemi magja egyetemes - ugyanaz. Csak a "gyümölcs" húsa és héja változik az adott kornak, helynek, népeknek megfelelően.
A legfontosabb kérdés, amit feltehetünk, bármelyik vallás köntösében, így szól: "Ki vagyok én?"
Sokan "tudják" már teoretikusan, "okosan", "ezoterikusan", hogy mi erre a helyes válasz, de ezt csak a teljes életünkkel, élet-tettünkkel válaszolhatjuk meg - bizonyíthatjuk - igazán.
Igen, világi okoskodás-gazdagságtól, mindenfajta elkülönüléstől mentesen, a világ szempontjából koldusszegényen.

Szépen felépítetted a katolikus ruhába burkolt kis történetet.