Márkus-Vörös iszap

Sokat és sok szempontból írtak a vörös iszap által okozott tragédiáról. Öt héttel a tragédia után talán megengedhető, hogy régebbi, még a XIX. Században történt hasonló tragédiát okozható,

de a mai hulladékkezeléssel éles ellentétben álló felfogás miatt katasztrófát nem okozó esetről beszámoljak. A vegyipar történetéből tallózok, mellőzöm a kémiai folyamatok részletes leírását, bár Samunak becézett, rettegett kémia tanárnőnk (az oroszok azonos „előnevű" Ivánja kellemes társasági figura lehetne mellette) szinte genetikusan rögzítette belénk az idevonatkozó képleteket, eljárásokat.

Az ezernyolcszázas évek a tudomány és a technika fejlődésének addig soha nem tapasztalt iramú korszaka volt. A vegyiparban a legrégibb és jelentőségében is legnagyobb a savak, lúgok, fehérítőanyagok gyártása. A szappangyártáshoz (és az üveggyártáshoz is) szódát, más néven nátrium-karbonátot használtak már az ősidőktől fogva. Nyersanyagként a ballagófű hamuját, vagy az egyiptomi szódatavakból nyerték. A XIX. Századra jelentősen megnőtt a szóda iránti igény.  Nicolas Leblanc francia vegyész új eljárást javasolt. Nátrium-kloridot (konyhasó) kémiai reakcióval szódává alakított. Eljárásának komoly hátránya, hogy melléktermékként sósav és kálcium-szulfid keletkezett. Ezeket a hulladékokat, szemben a mai felfogással nem tárolni, nem elkerülhetetlen veszteségnek tekintették, valahogy szerették volna hasznosítani. A Sósav (hidrogén-klorid) semlegesítésére Henry W. Deacon talált megoldást. A Deacon-eljárás végén felszabaduló klórt fehérítőpor gyártására használták. Ez a technológia mintegy mellékhatásként azt eredményezte, hogy drámaian estek a fehérítőport felhasználó iparágak termékeinek (Papíripar, textilipar) árai.

A kén visszanyerésére a kálcium-szulfidból Claus és Chance dolgozott ki eredményes technológiát. Végül tiszta ként nyertek és felhasználták a kénsav gyártására. A vegyipar jelentőségét egy nemzetgazdaságon belül a mai napig is a kénsav-felhasználás.

Ezekkel a módszerekkel, addig nehezen kezelhető, veszélyes anyagokat hasznosítottak.

1810 körül a széngáz lett az általánosan használt világítógáz. A melléktermék, a „hulladék", a kőszénkátrány tárolása egyre nagyobb nehézségeket okozott. Eleinte elégették, bár a helyzeten nem sokat javított. Célszerűnek látszott valahogy hasznosítani ezt a büdös hulladékhalmot. Ennek a törekvésnek eredményeként például az Óbudai Gázgyár bevételének a kátrány és származékai eladása nagyobb részét tették ki, mint maga a céltermék, a széngáz. (Az Óbudai Gázgyár a XX. Század elején épült. Történetére az írás végén visszatérek.)

Eleinte az illékonyabb részek lepárlásával a terpentint helyettesítették a lakkgyártásban, illetve víztaszító bevonatok készítésére alkalmazták. Áttörést az ügyben Hoffmann ért el, amikor kőszénkátrányból sikerült izolálnia egy vegyületet, melyet korábban, egymástól függetlenül és eltérő eljárással, eltérő kiindulási anyagokból, de nem kátrányból, már hárman is szintetizáltak. Ez a vegyület a festékgyártásból ismert anilin volt. Egy másik vegyész, Perkin anilin felhasználásával kívánt kinint előállítani. A kívánt célt ugyan nem sikerült elérnie, fekete csapadékot kapott. Ennek a csapadéknak vizsgálatakor Perkin az anilin-bíbor nevű színezék talált. Később egy Harrow nevű településen ipari méretekben kezdte előállítani, ezzel kezdetét vette a szintetikus festékgyártó ipar. (Érdekességként említem, hogy egy másik vegyész, Verguin előállította az anilin-vörös nevű színezéket (1859), melyet a városról, ahol III. Napóleon vereséget mért az osztrákokra magentának nevezett. Innen a pár év előtti reklámokban emlegetett magenta-szín.)

Egyre több, nem anilin típusú színezék szintetizálása sikerült. A Földközi-tenger környékén termelt festőbuzér nevű növény gyökeréből nyert alizarin, melyet már az ókori egyiptomiak is használtak, a múmiák ruháját festették vele vörösre, (török-vörös) szintén előállíthatóvá vált kátrányszármazékból, majd az indigó is.

Látható, hogy végül a haszontalan és kellemetlen hulladékhegy „körmét és szőrét is sikerült" termelésbe vonni.

Perkin a színezőanyagokon kívül kumarint, egy illatanyagot, a szagos müge illatanyagát is sikeresen szintetizálta. Ez a vegyület a Jockey Club és a New Mown Hay parfümök egyik komponense.

Magyarországon 1856. december 23-án világítottak először utcai lámpák. Pest város tanácsa 1855-ben kötött szerződést az Általános Osztrák Légszesztársulattal, 1856-ban már állt az első gázgyár a Lóverseny téren (Köztársaság tér). Budán és Óbudán szintén a Légszesztársulat kapott megbízást gázgyár építésére. Bárczy István polgármester (egyik, talán legsikeresebb polgármester, hivatali ideje alatt hihetetlen fejlődés jellemezte Budapestet) nem hosszabbította meg a lejáró szerződést, a város átvette a gázgyártást. Az elavult gázgyárak fokozatos bezárása után új, korszerű üzem kezdte meg működését 1913 őszén. Sajnos mára néhány épületet elbontottak, az így is mesebeli szépségű maradék épületegyüttes 2004 októberében kapott műemléki védettséget. Legfeltűnőbb és egyben legszebb részlete a víztorony és a tartálytornyok messziről láthatók. Ködös, derengő időben különös, középkori várat idéző látvány nyújtanak. A gyár terveit a svájci Albert Weiss készítette. 1987-ben még láttam az Építészeti Múzeum tulajdonában lévő, azóta elveszett, selyemre festett eredeti látványterveket. A Bárczy féle koncepció értelmében a gyárral együtt egy tisztviselői és egy munkás lakótelep is épült. A tisztviselőtelep Reichl Kálmán tervei alapján épült, műemléki védettséget 2005-ben kapott. A munkástelep tervezésére Almási Balogh Lóránt műépítészt bízták meg. Lakások, legényszálló, orvosi rendelő, postahivatal, vendéglő, rendőrség és óvoda, továbbá minden lakáshoz kis kert. A bűbájos telep1977 óta műemlék. A gyárnak saját kertészete volt, itt nevelték az üzemi épületek és a lakótelepek ablakaiba szánt virágokat.

Az alumíniumot Wöhler izolálta 1827-ben, de 1886-ig drága fém maradt, Hall és Héroult ekkor dolgozták ki a ma is használatos előállítását. A lúgos elektrolízis technológia alkalmazásával hulladékként keletkezik a ma már sajnos mindenki által ismert vörös iszap. Ez az iszap vasat, nehéz fémeket és ki nem nyert alumíniumot tartalmaz. A lúgos eljárás miatt további feldolgozása jóval költségesebb, mint zagytározókba raktározni. Tudomásom szerint egyedül Indiában működik olyan üzem, ahol a vastartalmat kinyerik.

Az imént vázolt technológiák, eljárások rendkívül hosszú és költséges kísérletek eredményei. Évtizedekbe telt, míg alkalmazásukkal olcsóbb lett vegyi előállításuk, mint a természetből kinyerni őket. A kutatás és eredményeinek alkalmazása új iparágakat, árforradalmat, az ipari célra termelt növények termőterülete más, mezőgazdasági művelési ágba vonását eredményezte. Elkerülhetővé vált veszélyes hulladékhegyek képződése.

Az Ajka környéki tragédia okait, a lehetséges felelősöket alapos, minden részletre kiterjedő vizsgálattal meg lehet állapítani. A felelősöket felelősségre lehet vonni. Az ember igazságérzetének nyilván eleget lehet tenni. De amíg a mindennapi szemlélet eltűri a természet meggyalázását, a profit éhség erősebb a józanésznél mindig lesznek Kolontárok, Bhopalok, és mindig lesznek felelősségre vonható felelősök.

 

Az Óbudai Gázgyár Tornyai  viztorony.hu

 

Márkus

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#2. 2010. november 11. 19:40
Igen, sajnos "a profitéhség erősebb a józan észnél"... mindenki a saját zsebét tömködi tele, mindegy, milyen áron... :-(((
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek