MANU CHAO Zene és szabadság

Ebből adódik, hogy a Robecchi könyve jóval több élményt ad az olvasónak, mint a szerző eredetileg nyújtani szándékozott. Hogy ez erény? Meglehet, mégis úgy érzem, hogy ezt pont a hátrányok miatt teszi

 

Van egy jó hírem, meg egy rossz. Melyikkel kezdjem? A közismert vicckezdet jutott eszembe, amikor Alessandro Robecchi könyvét, a Silenos kiadó által gondozott MANU CHAO Zene és szabadság című életrajzot olvastam. Mivel kezdjem, az erényeivel vagy a hibáival? Csakhogy míg a viccbeli, egymástól eltérő jó és rossz hír egymásra vetített ellentétpárjai alkotnak paradoxont, jelen esetben a paradoxont az adja, hogy az erény és hiba teljességgel azonos. Ebből adódik, hogy a Robecchi könyve jóval több élményt ad az olvasónak, mint a szerző eredetileg nyújtani szándékozott. Hogy ez erény? Meglehet, mégis úgy érzem, hogy ezt pont a hátrányok miatt teszi.

A II. világháborút követően, különösen a hatvanas évektől Európa szerencsésebb történelmű fertályán, a magukat a politikai és gazdasági, kulturális hatalomból kizárva érző fiatalok - hiszen ezeket a posztokat féltékenyen őrizte az újjáépítésben jeleskedő, magát minden hatalom jogos birtokosának érző generáció - egyre intenzívebben követelték jussukat, mely cselekedetük leginkább generációs lázadások formájában manifesztálódott, lázasan igyekeztek- atyáik hibájából mit sem tanulva - ugyanezen hibákat, cseppet sem kevésbé „jussmohó" fiaikkal szemben elkövetni.

Ez a viszonylag egyszerű alaphelyzet, mellyel a politika, lévén, hogy a konfliktus maga nem politikai természetű, nem tud és talán nem is akar megoldani, szinte napjainkig, de az ezredfordulóig bizonyosan elhúzódott. Az ideológiákkal szemben immunhiányos, de alapvetően jó szándékú ifjúság kiváló táptalajnak bizonyult a saját silány pecsenyéjét sütögető, kéretlen vezérként megjelenő szélsőséges elveket valló politikai tömörülések, elsősorban a szélső bal irányzatok számára. (A szélsőjobbnak más volt a kedvenc vadászterülete.)  Ezeknek a zavaros szélső bal eszméknek híve a szerző, Alessandro Robecchi és könyvének főhőse, a zenész Manu Chao. Ebből a kiindulási pontból válik érthetővé az életrajz (pontosabban korkép vagy kórkép) átpolitizáltsága, az érintett korszak egyoldalú ábrázolása, felületes ismeretekből, helyenként csupán feltételezésekből levont féligazságok tényként való közlése.  És innen érthető az erények és hibák csodálatos azonossága, egybefonódása. Természetesen ez az a pont is egyben, mely magyarázatul szolgál Manu Chao kaotikus, különböző kultúrák zenéjét inkább elegyítő, mint szintetizáló, munkásságára.

Hagyjuk az erényeket a végére (csak a szépre emlékezem), most a hibák. Mint említettem szerzőnk világlátása enyhén szólva is „üveglábakon" áll. Ebből adódóan természetesnek tűnik az a következetlenség, hogy egy adott jelenséget, eseményt a szerint ítél meg, hogy támogatja vagy cáfolja, erősíti vagy gyengíti aktuális mondanivalóját. A fiatal művész portréja címet viselő első fejezet első oldalán olvasható: „A „művész" szó is a túlzásba vitt használat miatt már idegesítő jelentést vett fel: átlagos, újgazdag uracskák és arrogáns fiatalok illetik magukat ezzel a jelzővel, alighogy megjelenik az első lemezük a boltokban, azt remélve, hogy ez által felsőbbrendűnek látszanak majd." Nos, ha ez az egyébként igaz megállapítás Robecchi szerint csupán a túlsó oldalon lévőkre igaz, nem csak objektivitása kérdőjeleződik meg, hanem éppen ő tűnik arrogánsnak. Nem Chao művész voltát kívánom vitatni, - Chao egyébként lényegesen árnyaltabban gondolkodik szerzőnknél - inkább azt szeretném érthetővé tenni, miért éreztem a könyv olvasása közben, hogy egy végtelenül arrogáns szerző művét tartom kezemben. Már azon sem csodálkozom, hogy azok az emberek, akik nem szeretik Chao muzsikáját (tehát én is), noha megtehetnék, nem vesznek részt koncertjein, nem értik tettei mozgatórugóit, azok, mint könyvében több helyen említi, fasiszták. (Megemlíteném, én a szélsőjobb kifejezést tartanám szerencsésebbnek - nem szerencsésnek -, hisz Mussolini mozgalma mégis baloldali mozgalom volt. A kortárs József Attila, ki még későbbi korok torzításától mentesen szemlélhette a fasizmus - nem nácizmus - szárba szökkenését, még egyazon fenevad pofájának alig eltérő mimikájaként emlegette Világosítsd fel című versében: „Talán dúdolj valami új mesét, fasiszta kommunizmusét".) A magamfajta semleges pH-jú ember - a szájüreg és a gonádok környéki lúgos túlsúlyt kiegyenlíti a gyomor és béltraktus savas jellege - újságot is vonakodva vesz kézbe, elkerülendő az ideológiai púposkodást, rossz szájízzel olvassa tovább, mégis jól teszi, ha nem hajítja el Robecchi munkáját. Pont a könyv erényei miatt. Milyen más módon ismerhettem volna meg ennyire testközelből ezeket a nem csak az adott korra vonatkozó, szélsőséges, zavaros gondolatokat. Lennének-e elképzeléseim a Chaohoz hasonló művészek és nem művészek motivációiról. Máris az erényeknél tartunk. Következhet a legfontosabb erény, amiről a könyv szól  Manu Chao izgalmas életútja, személyisége, ha a szerzőt, mint informátort megbízhatatlan forrásnak is tekintem, mégis kibontakozik, ahogy lapról-lapra, fejezetről-fejezetre haladok. Egy olyan alkotóé, aki az önmaga szabta határok és a körülötte létező világ állította korlátok között elveihez leghűbb módon próbál egyensúlyozni. Mert a szabadság, a megkapható, kivívható szabadság ennek a kényes egyensúlynak elnyerhető ajándéka. Chao szavaival: „Kiváltságos vagyok, és szabad művésznek tartom magam. De nem azért, mert annyira tehetséges vagyok. A szabadságom pénzbe kerül, készpénzzel tudom megvenni azt. Nem vagyok egy utópista idióta. Világos, hogy az üzlet része vagyok, és így tudom megfizetni a szabadságom. Készterméket szállítok: lemezeket, borítókat, videókat, mindent."

Tisztelt Alessandro Robecchi úr! Így utólag, a könyv - melynek elolvasását tiszta szívből ajánlok minden gondolkodó és majdnem minden nem gondolkodó olvasónak - megírása után kéretik megfogadni a pusztán csak a lázadás kedvéért való lázadás eszmeiségén már túljutott, leplezetlen kedvenc Chao bölcsességét.

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek