Magyar Dorottya - Az elveszett bárány 3/3. rész

2011. tavaszán A környezettudatos életmód és a Biblia útkereszteződése c. pályázaton, A végzetes vég? kategóriában a dobogó legfelső fokára léphetett ezzel a művével a 14 éves diáklány.

 

III.

 

 

Hajnalban keltem, és eldöntöttem, hogy elmegyek. Nincs szükségem rájuk. Halkan kimásztam az ágyból, szerencsére senkit nem keltettem fel. Felkaptam a hátizsákom és halkan kisurrantam. Elindultam az erdőbe.

- Elmész? - szólalt meg egy hang mögöttem. Ijedtemben hátraugrottam, és kirántottam a vadászkésem. Olivér kérdőn nézett rám. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és elraktam a késem.

- Igen.

- Miért? - kérdezte csalódottan.

- Te hogyhogy ilyen korán fent vagy?

- Korán kelő vagyok. De ne válts témát. - mosolygott. Felsóhajtottam.

- Nekem... nem köztetek van a helyem.

- Akkor hol?

- Én... talán egyedül.

- Tudod, hogy ez nem igaz. - nézett mélyen a szemembe. Újra felsóhajtottam.

- Tudom, mit érzel - folytatta. - Én is így éreztem, mikor először találkoztam velük. Nem éreztem, hogy közéjük tartoznék. Sőt nem bíztam bennük! - erre a gondolatra halkan felnevetett. - Többször gondoltam rá hogy elmegyek. Itt hagyom őket. Mi van ha csapda? És a többi... és a többi... de tudodm, ezek a gondolatok a Sátántól származnak. Mélyen legbelül valami mégis visszatartott, és nem tudtam elmenni. Rájöttem, hogy ők jó szívű, nemes emberek. És én is ilyen akartam lenni. Meg akartam változni. Megláttam Isten hatalmát. És ők segítettek, hogy el tudjam fogadni őt megváltómnak. Most már én is az Ő gyermeke vagyok. És te is lehetsz. - Látta, hogy hezitálok ezért közelebb lépett és úgy folytatta.

- Légy erős Mary! Ne hagyd, hogy a Sátán aggodalmat keltsen benned. Hagyd, hogy segítsünk rátalálni a Megváltóra. - hosszú percekig álltunk. Ő várta az én reakcióm, én vártam az övét. Egy ilyen beszéd után nem lenne szép itt hagyni...

- Na jó, talán még egy darabig maradhatok... - rántottam meg a vállam. Mosolyogva bólintott, majd intett, hogy menjünk be. Bent még szinte mindenki aludt. Visszadőltem Charlotte mellé, és gondolkozni kezdtem azon, amit Olivér mondott.

- Már megijedtem, hogy tényleg elmész. - suttogta Charlotte.

- Észrevetted? - lepődtem meg. Óvatosan bólintott.

Reggel Olivér és Jason elmentek körülnézni, és olyan hírekkel tértek vissza, hogy nagy mértékű pusztítás történt a negyedik kerületben. Jason mondta, hogy robot munka volt, és hogy északi irányba tartanak. Pont amerre mi is vagyunk...

- Reggelre már a környéken lesznek. - állapította meg Olivér.

- Akkor hát ideje mennünk. - sóhajtott John. Összepakoltunk, - hát nem kellett túl sok mindent,- és elindultunk be az erdőbe. Észrevettem, hogy Olivér és Jason nagyon otthon vannak a terepen. Mindig őket küldik ki megfigyelésre, növénygyűjtésre, vagy vadászásra. Útközben megfordult a fejemben, hogy el kellene mennem, mert a csoportokat hamarabb kiszúrják, egyedül jobban el tudok rejtőzni, ha szükség van rá. De erre a gondolatra Olivér szavai jutottak az eszembe, úgy hogy elvetettem a gondolatot. Három óra gyaloglás után kifulladva ültünk le egy pár kiszáradt fához. Már egy csepp vizünk se volt. Mindenki lihegett.

- Nem bírjuk sokáig víz nélkül... - szuszogta Jason. - Már vagy két napja hogy semmit nem ittunk.

- Imádkozzunk... - suttogta John erőtlenül. Kérdőn néztem rá. A többiek közül volt, aki nem hallotta, ezért John minden erejét összeszedte.

- Az Isten hatalmas dolgokra képes. Imádkozzunk vízért, testvéreim. - a többiek egyetértően bólintottak és meghajtották a fejüket. Én is így tettem, bár a "Mi atyánkon" kívül még semmit se imádkoztam.

- Kegyelmes Jó Atyám! - suttogta John. - Adj vizet szomjazó gyermekeidnek! Ha mocskos, nekünk az is jó. Ha csak egy csepp, nekünk megfelel. Itasd meg báránykáidat, Drága Jó Édes Atyám! De ne a mi akaratunk legyen meg, hanem a Tied... Ámen. - az Áment mindenki közösen mondta. Majd fáradtan kidőltünk, ki a fára, ki a földre. A szárasság már kaparta a torkom. Az erdő mélyén vagyunk... egy kiszáradt erdő mélyén. Még lennének fák, akkor a régi ősi módszerrel kicsavarhatnánk belőlük a levet. De az összes fa száradt és korhadt. Órákig tartó nyöszörgés és lihegés után, egyszer csak Jason felkapta a fejét. Kérdőn néztünk rá.

- Halljátok? - suttogta.

- Mit? - kérdezte Olivér.

- Hát ezt! - fülelt Jason.

- Mit ezt? - nézett körbe értetlenül Olivér.

- Ssss! - intett neki Jason, hogy maradjon csendben. Mindenki a fülét hegyezte, hogy hallja amit Jason.

- A zúgást. - suttogta.

- Képzelődsz haver - dőlt hátra Olivér. Jason megrázta a fejét.

- Ez nem zúgás - suttogtam, mert már én is hallottam a hangot. - Ez csobogás - mondtam, majd felálltam és elindultam a hang irányába. Hallottam, hogy még páran felállnak és halkan jönnek utánam. Egyre közelebb mentem, a hang egyre hangosabb lett. Már biztos, hogy csobogás - gondoltam. A végén már futottam. Nem akartam elhinni, amit látok. Egy nagy sziklából szinte ömlött a tiszta friss víz. Annával egyszerre álltunk be a víz alá. Már rég fürödtem ilyen jót... a víz csak jött, jött és jött. Mire mindenki kipancsolta magát, és teleittuk magunkat, megtöltöttünk mindent vízzel, amink csak volt.

- Hála Istennek! - kiabált John kezeit az égnek emelve. Ekkor tudatosult bennem minden, és egy könnycsepp gördült le a szememből.

- Isten hatalmas! - kiabált John. Bizony az. És én ez mindig is tudtam, de elnyomtam magamban. Nem akartam elhinni, de most már elhiszem. Könnyes szemmel álltam John elé.

- Szeretném elfogadni Jézust Megváltómnak... - suttogtam erőtlenül. Ez a világ legszebb mondata. John szintén könnyes és boldog szemekkel átkarolta a vállam.

- Gyere velem gyermekem. - intett, és a többiektől kicsit távolabb leültünk egy fatönkre.

Sokat beszélgettünk Isten dolgairól. Imádkozott velem, míg én átadtam Isten kezébe az életem. Ennél felemelőbb érzés nincs is a világon. Nem vagy egyedül, mert tudod, hogy egy valaki mindig ott van veled, és fogja a kezed. A boldogság átjárta a csontjaimat, körbefogta a szívem, betöltötte a lelkem. Igaz szörnyű idők ezek, de most már nem vagyok egyedül, mert tudom, hogy egy valaki mindig ott van velem, és fogja a kezem, támogat, megvéd. Most már nem félek. Akármi is jöjjön már ezek után, már boldog vagyok. Mert tudom, hogy én is Isten gyermeke vagyok.

 

 

Előző rész

Első rész

Magyar Dorottya


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Dorottya :-)
#7. 2011. július 4. 21:27
Nagyon szépen köszönöm :)
Juhász Kató
#6. 2011. július 4. 14:27
Kedves Dorottya!
A teljes történetet elolvastam, gratulálok
szép munkádhoz, és a jövőre vonatkozóan
is sok sikert kívánok!
janos
#5. 2011. július 3. 18:12
Soha vége ne legyen sikeres írásaidnak!
Gratulálok és úgy örülök mintha az én kislányom lennél.
János
Eliza Beth
#4. 2011. július 2. 16:17
Ilyen fiatalon tudod már, milyen az ember. Csak a szemének, a bizonyítéknak hisz. Ahogy a te főhősöd is, hiszen ha nem így lenne, már előbb is megtérhetett volna...
Ettől függetlenül dicséretes írás! Gratulálok!
Answer
#3. 2011. július 2. 15:14
Mégegyszer gratulálok, kedves Dorottya!
Kivánom, hogy sikeres író váljék belőled.
Sok szeretettel: answer
Balage
#2. 2011. július 2. 08:02
Szép írás. Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek