Magyar Dorottya - Az elveszett bárány 1/3. rész

2011. tavaszán A környezettudatos életmód és a Biblia útkereszteződése c. pályázaton, A végzetes vég? kategóriában a dobogó legfelső fokára léphetett ezzel a művével a 14 éves diáklány.

 

I.

 

Csendben álltam pár méterre a romoktól. Minden összeomlott. Semmi se menthető. Fekete hamu az egész. De nem sírok. Nem tudok. Egy-két hónap sírás után rájöttem, hogy semmi értelme. Ha sírok nem kapom vissza a szüleim. Ha sírok nem támad fel a bátyám. Ha sírok nem épül fel a házunk. Szóval semmi értelme, és amúgy is csak víz pazarlás. A régi szeretett házunkból semmi sincs. Ennyi. Legbelül tudtam, hogy ez lesz, de azért egy próbát megért. Hátha találok még valami használhatót. Sóhajtva megfordultam, és körülnéztem. A többi ház körülbelül ugyanilyen állapotban volt. Szétbombázva, elégve, összeroskadva, elhagyatottan. Az eget sötét felhők takarták. Egy napsugarat se láthatott az ember már jó pár hónapja. Az utcákon... vagy inkább, ami megmaradt belőlük emberek, katonák, síró gyermekek és asszonyok rohangáltak. Az út szélén hullák voltak, vagy még éppen haldokló emberek. Senki se segített rajtuk. Szokás szerint mindenki a saját problémájával foglalkozott... én mindig megpróbáltam segíteni. Mivel orvos lánya vagyok... úgy hiszem, illik. Az első hónapokban ezt is tettem, de ma már belátom, hogy hasztalanul. Semmi eszközöm, nem tudom elállítani a vérzést. Nem tudom bekötözni semmivel. Nincs semmi gyógyszerem. Még vizem se, amivel megitathatnám őket. Ez megy már fél éve. Sűrű háborúk, ártatlan áldozatok, bombázások, síró emberek, halottak az utcán, víz- és ételhiány. Az ég pedig folyamatos sötét. Legalább az eső esne, akkor lenne mit inni. De nem. Ha esik is valami, az általában bombazápor... vagy ami még rosszabb valamilyen vegyület a felrobbant kémiai laborokból, ami szétmarja az emberek bőrét. Hát igen. Ilyen az élet már vagy fél éve. Aki túléli, az vagy szenved egy borzalmas betegségtől... vagy bedilizik... avagy előbb-utóbb éhen hal. És ami ritka típus, az vagyok én. Aki feltalálja magát. Nyugodtan indultam el a „házam" felé, vagy inkább nevezném rejtekhelynek. A nagyiék háza szintén romokba állt. Még mázli hogy leköltöztem a pincébe... Óvatosan körülnéztem, miközben megkerültem a házat, és besurrantam az erdőbe. Ilyen időkben nem lehet elég óvatos az ember. Sajnos mindenki-mindenki ellen fordult. Milyen buták is az emberek... Pedig ha tudnák, hogy együtt többre képesek! Felnyitottam a fűvel fedett lejáratot, és lementem. Ugyanúgy állt, ahogy hagytam. Igen, az utóbbi pár hónapban kénytelen voltam ideköltözni, mivel a nagyiék házát lebombázták. Mentettem, ami menthető volt. Szóval pár üveg víz, ami már elfogyott, két fazék, amibe általában ehető növényeket gyűjtök. Apám által még kiskoromban megtanultam egy két orvosi dolgot és túlélési szabályt. Egy vadászkést, ami a nagyapáé volt, kénytelen vagyok vadászni, hogy legyen mit ennem. Ezenkívül van még egy szakadt hátizsákom, egy gyertyám, és pár krumplis zsák, amin alhatok. Amúgy, mellesleg úgy kerültem nagyanyámék portájára, hogy amikor az összes családtagom meghalt, ide menekültem hozzájuk. A bátyám a seregben szolgált. Ki gondolta volna, hogy a mai időkben mennyire szüksége lesz az államnak a katonákra? Hát mikor 18 évesen jelentkezett, akkor biztos nem. Aztán jöttek a háborúk. Először csak a többi nép miatt, később már a vízért. Aztán ez a „fantasztikus" állam feltalálta a robotokat, amik harcolhatnak a katonák helyett. Ez az elején jó ötletnek is tűnt. Az állam olyan csábítóvá tette az ötletet, hogy mindenkivel sikerült megszavaztatni. Csak aztán fordult a kocka. A robotok kezelhetetlenné váltak, és az emberek ellen fordultak. Nem tudták megkülönböztetni a kezelőiket és az ellenséget. Ekkor újra szükség volt a katonákra, hogy legyőzzék a robotokat. Na de ekkora szemétséget! Hús vér embereket küldeni vas és acél gépek ellen?! Hogy szépen fogalmazzak, nem volt túl sok esélyük. A bátyámmal is egy ilyen robot végzett. Mikor megtudtuk... szörnyű volt. Minden este sírtunk. De ez még csak a kezdet volt. Apukámat a kórházban lőtték le! A kórházban!!! Az emberek egyre jobban bevadultak. A víz- és az ételhiány miatt egymás ellen fordultak. Mindenkiből rabló és gyilkos lett. A háború a robotok ellen szintén elfajult. Alig maradt egy-két szál katona. Ekkor indultak a bombázások a lakóterületeken. A mi házunk az első pár lebombázott ház közé tartozott. Mostanra már az összes elpusztult. Anyukám épp a házban volt mikor bombáztak... én suliban. Mire hazaértem csak egy égő házat találtam. Berohantam, de mikor megtaláltam anyát a konyhapadlón... sírva futottam ki, és nagyiék házáig meg se álltam. Bementem, de semmi. Nagyapa és nagymama, - akik egyébként mindig otthon, vagy templomban vannak, - eltűntek. Ez érdekes, mert nagyapa ruhája a kanapén volt szépen összehajtva. Nagymamáé pedig a konyhában. Ugyanúgy. Semmi gyilkosság jele nem volt a házban. Viszont a tévé be volt kapcsolva, és ekkor mondták be hogy sok ember tűnt el vártatlan körülmények között, érthetetlen módón. Furcsa... ezt a mai napig nem fejtettem meg. Aztán egy hónapig ott maradtam az ő házukban. Minden áldott nap minden percében sírtam. Nem bírtam feldolgozni a történteket... annyira fájt. Még az öngyilkosság is megfordult a fejemben. De rájöttem, hogy azzal nem segítek. Az csak a gyávaság jele. Én pedig mindig azt tanultam, hogy légy erős! Úgyhogy elvetettem ezt a gondolatot. Igaz, most is fáj. Hogyne fájna. De megtanultam élni vele. Egy nap erőt vettem magamon, és hagytam, hogy rám törjön a túlélési ösztön. A hátizsákomba minden használhatót összeszedtem, és józanésszel kezdtem gondolkozni. Tudtam, hogy nem sok esélye van ennek a háznak, szóval kiköltöztem a pincébe. Jól gondolkoztam, mert rá egy nappal oda is hullott bomba. Mikor megláttam a szenvedő embereket, erőt vettem magamon, és cselekedettem. Elmentem a kórházba, és minden használható eszközt összeszedtem. Az első pár halott látványa még nagyon megrázott, de aztán megszoktam. A még életre képes embereket elkezdtem ápolni. Igaz még az elején remegő kézzel és félig csukott szemmel, de aztán eléggé belejöttem. Nagyon jó érzés volt másokon segíteni. De aztán rájöttem, hogy a sebek annyira súlyosak, hogy profibb ellátásra szorulnak, amit én nem tudok megadni. Meg aki gyógyulásnak is indul, az éhen hal. Aztán meg elfogytak az eszközeim ésa szereim. Szóval felhagytam a gyógyítással. Bőven elég volt magamat ellátni. Aztán egyre többet gondoltam arra, hogy életem végéig így fogok élni?! Egyedül... egy pincében, amíg körülöttem mindenki meghal?! De aztán rájöttem, hogyha erre gondolok, nem megyek semmire. Úgyhogy megtanultam a mának élni. De közben félelemmel néztem... nézem a mai napig, ahogy napról napra rosszabbodik a helyzet.

 

 

Folyt. köv...

 

 

 

Magyar Dorottya


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Dorottya :-)
#12. 2011. június 30. 19:52
Köszönöm a tanácsot, igyekszek megfogadni.
Answer
#11. 2011. június 30. 19:13
Nagyon dicséretes, ennyi évesen érett írást alkotni. És fejlődni fogsz nyílegyenesen.
Gratulálok szeretettel: answer
Eliza Beth
#10. 2011. június 30. 15:42
Na, puff! Rossz gombra nyomtam.
Folyt:
Ezek az ismétlések gyakorlással, utólagos, többszöri átolvasással elkerülhetők, és biztos vagyok benne, ha most így felhívtam rá a figyelmedet, legközelebb már neked is feltűnik. Aztán, ha észreveszed, hogy hibáztál, a wordben nem kell radírozni sem a javításhoz :-)))
Eliza Beth
#9. 2011. június 30. 15:38
Érdekes világot festesz, Dorottya! Kíváncsi vagyok, mit hozol ki a történetből. Korodhoz képest nagyon jól írsz.

Akkor, ha már így felszólítottak a kommentelésre, talán nem haragszol meg érte!
Amire a későbbiekben majd figyelned kellene:
sokat ismételsz. Tudom, a végtelen fájdalmat akartad érzékeltetni, de túl sokat sírsz, ha értesz. És itt nem az elejére gondolok, ahol jogos, és nyomatékosító a sírás. Később. Ebben a rövid részben is többször említetted. Csakhogy lehet ám zokogni, könnyezni, hajat tépni, búsulni, stb... Nagyon sokszínűen kifejezhető a fájdalom.
Azt is nagyon közel egymáshoz, kétszer említed, hogy fél éve van ilyen világ...
Dorottya :-)
#8. 2011. június 30. 12:28
Nagyon szépen köszönöm a gratulációkat! Örülök hogy tetszik. :)
Balage
#7. 2011. június 30. 12:17
Ha szeretnéd egy kissé még nagyobb közönség felé megismertetni Dorottya írását, lehet, hogy érdemes lenne alul megosztani facebookon/iwiwen/twitteren.
A tollal nevében én már megosztottam, de ugye minél többen osztogatnak, annál többen olvasgatnak ;o)
előzmény: szalay.lászló.pál hozzászólása, 2011. június 30. 10:05
Balage
#6. 2011. június 30. 12:16
Holnap, holnapután folytatjuk ;o)
Addig pedig szóljunk hozzá :D
előzmény: dezsoili hozzászólása, 2011. június 30. 12:06
dezsoili
#5. 2011. június 30. 12:06
Gratulálok ennek a talpraesett lánynak! Ugyan ezen a pályázaton, ma kaptam kezembe az oklevelemet III. helyezett lettem, "Magam vetem" című írásommal. Várom a folytatást is. Szeretettel, Ili
szalay.lászló.pál
#4. 2011. június 30. 10:05
Kedves Balage!

Hála és köszönet érte, hogy nem hagytad veszni a körítést. :-)

Lehet várni tehát az olvasóknak Az elveszett bárány folytatását, mert szerintem nagyon jó. Ne legyünk lusták kommentelni, mert Dorottyának minden észrevétel, ami segíti őt íróvá válni jól jön...

Persze további érdekes pályamunkák is várhatók hamarosan az oldalon. Legyünk tehát résen! :-)
előzmény: Balage hozzászólása, 2011. június 30. 09:25
janos
#3. 2011. június 30. 09:59
Csodálatos ,fantáziadús ,alkotás.Szívemből GRATULÁLOK és sok sikert a továbbiakban.
Csak így tovább!
János.


UI: egy 14 éves kislánytól ez hihetetlen siker.
Balage
#2. 2011. június 30. 09:25
14 évesen ilyet írni... Hát, kíváncsi leszek mi sül ki még ebből. Grat Dorottyának!

Mellesleg a mű Szalay László ajánlásával jutott el hozzánk, egy elég szép bemutatással, és előszóval együtt. Ezeket az írás elejéről töröltem, de hogy ne vesszen kárba(az amúgy szintén érdekes írás), ezért azt itt tenném közzé.
Dorottya szavaival élve: "Jó olvasást kívánok!"



"Magyar Dorottya Telkibányán él és a Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumának tanulója. 14 éves, bevallása szerint 8 éves kora óta írogat. Első szárnypróbálkozásait naplója őrzi, de ma már ha befejezte a napi penzumát nem a puhafedelű jegyzettömbjét zárja be, hanem a Word alkalmazást. Első olvasói a Szepsi Csombor Márton Általános Iskola diákjai voltak, akik az iskolaújságban találkozhattak gondolataival. A következő állomás falu nyilvánossága elé lépés volt, amikor is a Telkibányai Református Gyülekezet negyedéves kiadványában a Bányai Harangszóban közölt tudósításokat.
Az első komoly sikert a 2010 őszén meghirdetett Teremtésünnepe pályázatra beadott esszéjével érte el, ami különdíjas lett. 2011. tavaszán A környezettudatos életmód és a Biblia útkereszteződése c. pályázaton, „A végzetes vég?” kategóriában a dobogó legfelső fokára léphetett.
A pályázaton nyertes Az elveszett bárány c. írása lett a belépője, a nyáron Miskolcon megrendezésre kerülő Műút Szöveggyár irodalmi táborba. A tábort Zemlényi Attila és K. Kabai Lóránt vezetik,
ahol Dorottya a forgatókönyvírói pályáját szeretné megalapozni. Sok sikert kívánunk neki!
(SzLP)







Az elveszett bárány
----------------------------------------------------
Előszó:


Nem tudom, mi máson agyalna többet az ember, mint a jövőn. Mi lesz, hogy lesz, mikor lesz? Van-e olyan ember, aki nem gondolt még bele egy kicsit sem, hogy milyenek lesznek a végidők? Nincs. Ezt az is mutatja, hogy több film, és könyv is foglalkozik a világ végével. Pl. 9 és 2012 c. filmek, valamint az egyik kedvenc könyvem: Suzanna Collins: Éhezők viadala. Sokak a világ vége helyszínét is elképzelik. Pl. Karib tenger kalózai – A világ végén, vagy C.S Lewis Narnia krónikái – Hajnalvándor c. könyvében is szerepel a világ vége, Aslan országa. Sokakat félelemmel tölt el ez az időszak. Most se kell sok energia ahhoz, hogy észrevegyük, hogy közeledünk felé. Elég bekapcsolni a híradót… kimenni pár percre az utcára… és látja az ember hogy hova fajul ez a világ. De a keresztény ember ettől nem fél. Mert aki igazán hisz a Mindenhatóban az tudja, hogy a mennybe fog kerülni és Jézussal lesz örök időkön át. Ez a tudat, öröm, pedig minden félelmet képes legyőzni.
A pályázat kiírása szerint gondolkoztam, és megragadt bennem egy mondat ,,…hagyd szárnyalni a fantáziádat”. Ezt is tettem. Az én történetem elemelkedik a valóságtól, és kissé személyes szemszögből mutatja a dolgokat. A végidőkben játszódik. Egy 14 éves talpraesett lányról szól, aki mindenét és mindenkijét elvesztette. A novellám az ő szenvedő útját mutatja be Isten felé.
Jó olvasást kívánok! "
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek