Ma pontosan

Mindig van egy ma, csak a holnap bizonytalan.

 


Ma szomorú vagyok. Sok mindent képes vagyok legyőzni, úrrá lenni magamon, a szenvedélyeimen, acélos lendülettel keresztülvinni az akaratom, vagy csak sodródni az események langymeleg sodrában. Rengeteg mindent megtehetek, vagy megteszek, esetleg meg tudnék tenni, de nem akarom, csak vidám nem vagyok. A sok készség, képesség, tehetség és tudás sem ment meg attól, hogy meg ne alázzanak buta percemberek. Nem kapaszkodhatok a ranglétrán addig, hogy ne legyen főnököm, ezért inkább addig haladtam, hogy minimálisra redukáljam a számukat. Helyette érte és magamért teszem a dolgom, mert élni csak ebben a rendszerben lehet. Nem vagyok az a típus, aki kivonul a világból, nem égek lottónyeremény reményének heves lázában, és nem számítok a szerencsére sem. Úgy, mint ahogy a Tiszát átúszva beértem az ártéri erdőbe, és hihetetlenül sok súlyom tört bele a meztelen talpamba, akkor és most sem számítok senkire.
Van társam, akiben bízhatok, de a szomorúság magányos műfaj. Őt, aki megosztotta az életét velem, nem terhelhetem ezzel. A kötelesség kitartást kovácsolt bennem a félelemből, és meg is riadtam magamtól. Számba vettem, mitől is félek, és hirtelen nem tudtam mit felsorolni. Annyira megkönnyebbültem, amikor eszembe jutott a hüllőktől való irtózásom, és félelmem a mélységtől. A hideg, tárgyiasult logika megengedett ennyi hibát bennem, hogy legyen valami emberi is, amit dédelgethetek. Így szomorúan, de soha nem elveszve gyönyörű dallamokat hallgatok egy halott gitárostól, akit ismeretlenül is úgy tartok számon, mint ismerőst. Minden egyes elnyújtott, fájdalmas akkordja megcsendül bennem, és vélem érezni azt, amit ő tudott. Ha van túlvilág, ott kezet fogok vele, de ma csak hallgatom, búsan, fájdalmasan, de soha nem reménytelenül. Most csak megrázom magam, és lehullik rólam a melankólia. Új csatába indulok, és apró mosoly fut át az arcomon.
Ma annyira erős vagyok, hogy nem állok bosszút a sérelemért, és ezt, mint erényt elkönyvelem magamba. Ez egy picit felvidít, és a szomorúság is kezd pattogni rólam, mert bár kinn zord tél tombol, de magamban féltékenyen csiszolgatom azt a kellemes érzést, amire nehezen tettem szert, és amit mások úgy hívnak, hogy büszkeség.

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hunter
#5. 2013. április 18. 12:33
Beth!
Köszi! Soha nem tartottam magam gyengének!
Hunter
#4. 2013. április 18. 12:33
Csilla!
Nem tudom, mi minek a folytatása lenne. Ez egy hangulat, egy érzés, egy pillanat. Egy apró morzsa az életemből és egy kis szelet, ami vagy vissza jön, vagy nem!
Eliza Beth
#3. 2013. április 6. 23:20
Aki ilyet ír, és át is élte, az a szomorúsága mellett is erős.
Csilla
#2. 2013. április 5. 14:17
Kemény számvetés.
"percember" :)

Ezt az írásodat eddig nem vettem észre, pedig úgy tűnik, mintha az imént olvasott, "Neked" című ennek a folytatása lenne (?)
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek