Lisztet játszani

(Csárdás macabre)

 

 

Nem könnyű a macabre-t magyarra fordítani. Talán hátborzongató, félelmetes, keserves. Egy másik művét, a „danse macabre"-t egyszerűen haláltáncnak fordítják, de ez a macabre valójában nem az, mert benne van a sok keserűség, elkeseredettség, bánat is.

 

Liszt időskori műve ez, ekkor már, azt hiszem, egy római kolostorba vonult. Ezeket a műveket nemigen ismerik, itt az idős mester már ismeretlen hangulatokba és messze a saját korán túlmutató dallamvilágba emelkedett. A tőle megszokott fülbemászó, szerelmes, csilingelő melódiáktól teljesen eltérő kromatikus, atonális dallamok helyett a már szinte már bartóki hangzás jellemzi. Kortársai teljes megütközéssel fogadták, úgy vélekedtek, az öreg Liszt végképp megháborodott. Játszottam Bartók Allegro barbaróját, és utána véletlenül hallottam a Csárdás macabre-t, teljesen lenyűgözött, különösen a kísérteties hasonlóság. A barbarót Bartók szintén elvonultságban írta (amerikaiban), akárcsak Liszt (kolostorban). Mindkettő valami mesteri látomás, a hangulatuk, szerkezetük is szinte egy, a nekikeseredett fődallam, közben egy édes dallam-emlék.

 

De most a Macabre-ról!

Azzal kezdem, hogy nem lehet nyugodtan játszani, az ember önkéntelenül „felhúzódik" a dallammal, és könnyen elvéti a ritmust, felgyorsít. Én kétféle felfogásban hallottam, van, aki szokásos liszti brillírozó darabnak veszi, és gyors tempóban elhadarja, van, aki öregesen, erőtlenné lelassítja. Nem lehet gyakorolni más társaságában, mert az illetőt szinte megőrjíti a felfelé zakatoló kromatika.

 

Technikailag nem könnyű, de talán nem is olyan nehéz, mint a Campanella, és főleg nem könnyű „értelmesen" játszani. Hiába látom a kottaképet, ütöm a taktust, még mindig nem áll össze. Látni kell hozzá egy valódi csárdást, mégpedig színpadon, olyant, amelyet egyetlen szólótáncos táncol. Feketében, lassan, de feszesen, hatalmasan. Úgy, hogy annak az egyetlen embernek a mozgása betölti az egész nézőteret, minden nézőt magához láncol. Hozzá képzeljünk el egy zenekart, a legkisebbet, benne pedig nem is egy, hanem két bőgőt, abból az egyik játssza a megkeseredett dallamot, és a cimbalom csak a mű közepén szólal meg, amikor az édes dallam megjelenik.

 

Indul a zene!

A színpad üres, egyetlen reflektor világít csak oda. Lassú, halk dallam indul, most jön a táncos, de még nem látni... Kicsit erősödik a zene, és akkor hirtelen ott hajlik már előttünk a reflektorfényben. De mi is az?? Egy üres kvint! Mint egy csontváz (macabre)! Ismerjük a hármashangzatot? Három hangból áll, az alsó és felső távolsága a kvint, és van középen is egy, annak az alsótól számított távolsága a terc. És ez fontos, mert ha kis terc, akkor az egész hangzat moll (szomorú), ha nagy terc, akkor dúr és vidám! Ha ott a középen a terchang, akkor egyből érezni, hogy vidám-e vagy szomorú. De ebből hiányzik a terchang. Üres! Halljuk, hogy ott van valami, de üres! Mint egy lepusztult ember, valaha magas, daliás termet, most bevánszorog egy utolsó táncra, súlyos lépésekkel táncra perdül.

 

És az üres kvintek lassan bokázni, táncolni kezdenek, felerősödnek, már oktávban dobognak. Egyre szilajabban, már beleremeg az egész színpad, a nézőtér is, aztán lázasan ugyanaz a makacs, elkeseredett motívum elkezd kúszni félhangonként, kromatikusan felfelé. Hihetetlen feszültség keletkezik, amely minden ütemmel megsokszorozódik! Most már nem lehet kívülről hallgatni, már ott lüktet a rettenetes dallam a hallgató belsejében, és őrülten várja, meddig lehet ezt még fokozni?!

 

Mikor pattanásig feszültek a hallgató agyában az idegszálak és a zongorában a húrok, az éles kvint egy pillanatra megáll a levegőben, a táncos benne van az utolsó súlyos lépésben, oldalt tartott keze most megáll, felemeli fejét. Meglátja a sötétből hirtelen kibontakozó kedvesét, mint egy álomképet. Ettől hirtelen átforrósodik, előjönnek a régi érzések, akárcsak a Csodálatos mandarint is szenvedélyre gerjeszti a megjelenő táncoslány, és fortisszimóval fergeteges csárdásba kezd. Ez már valódi dúr, vidám, szinte szétrúgja a terem falait! Csak mégis olyan fátyolos, mintha könnyes lenne... Aztán, alábbhagy a nagy hév, a nagy lendület, a táncos odamegy a lányhoz, finoman átfogja a vállát, súg valamit a fülébe, lassú romantikus, rezgő csárdással folytatják kettesben (úgy hallatszik, mintha a dallam alatt tremoló menne, de nem az: Liszt világosan tizenhatodokat ír, nehogy a zongorista elhadarja, a macabre nem siet!). Nincs mit tenni, vége ennek a kis édes érzésnek is, a dallam észrevétlenül ismét üres kvintre sivárul, a lány kibontakozik és szertefoszlik.

 

Visszatér a magányos, tompa lépéssorozat. Majd megismétlődik a makacs dallam, az őrületig fokozódó kromatika, ismét feltűnik a lány. A legény most is egyedül marad, de nem csendesül le, hanem még hatalmasabb, dühödtebb táncban folytatja a keserves csárdást, a végén szinte leszaggatja a függönyt, csizmája alatt összetörnek a pódium pallói. És akkor ő megáll, szilárd terpeszben, acélosan, lihegve, körülötte meredeznek az összetört pallók, és mintha azt kiáltaná: lássátok, ez az én keservem! Ez voltam és most elmegyek!

 

És nincs tus, nincs legördülő függöny és taps sincs, csak kővé meredve ülnek a nézők...

 

 

Youtube link

 

Kép forrása

 

 

Bakos Gábor

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#4. 2011. július 14. 17:16
Így csak az tud írni zenéről, aki maga is tanulta.......
janos
#3. 2011. július 14. 16:33
Az utolsó mondatod tökéletesen ki mutassa a művész kilétét.
Ámulatba ejtett egy egész világot.
Gratulálok, szépen meg irt alkotás.
János
Balage
#2. 2011. július 14. 16:13
Átéléssel írsz.
Grat!

(Remélem, jó számot linkeltem be! :S)
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek