LISZT-Virtuózok

Liszt-pályázat

 

A nyirkos március elűzte a telet, de kedvezett a betegségeknek. A szűk sikátorokban dögletes bűz és fojtogató köd terjengett. Párizs utcáin kolera tombolt, az ördög a falak közé költözött. Liszt Ferenc sóhajtva kerülgette a pocsolyákat, aztán babonásan átsietett az utca túloldalára, amikor megpillantott egy temetési menetet.

Ez az év is péntekkel kezdődött ‒ állapította meg, mintha ez mindent megmagyarázott volna. Életében fontos szerepet játszottak az előjelek, hisz' az üstökös évében született. Magától elsajátította a kottaolvasást, és kilenc évesen publikum előtt zongorázott. Mire betöltötte a tizenkettőt már fellépett Bécsben, ahol az idősödő Beethoven az otthonában fogadta.

Mintha csak tegnap történt volna! ‒ Liszt gondolatban felsóhajtott, miközben tekintetét a halottaskocsira szegezte.

Az idős mester már megsüketült, de játéka láttán a keblére ölelte, aztán homlokon csókolta. Ferenc sohasem felejtette el azt a napot, ahogy azt sem, amikor Saint-Crique gróf lánya, Carolin kezére tett ajánlatát visszautasította. Ettől hosszú időre mélabúba esett ‒ olyannyira, hogy az újságok már a halálhírét keltették ‒, amiből csak a forradalom ágyúmoraja szakította ki.

Attól a pillanattól a tehetsége újult erőre kapott, és a hírnév a szárnyára vette. Bejáratos lett a nagyúri szalonokba, ugyanakkor a leghíresebb művészek és szabadgondolkodók is a barátságukba fogadták. Húsz évesen befutott embernek számított, mégsem vált önelégültté

Ahogy a tekintetével a halottaskocsi útját követte, az utca túlsó végén egy plakátragasztó férfit pillantott meg. Valami magnetikus erővel az oszlophoz vonzotta, és nemsokára a hirdetmény olvasásába mélyedt.

 

Niccolo Paganini fellép a párizsi operában!

 

Az Ördög Hegedűse! ‒ villant az agyába. Sokat hallott az itáliai hegedűvirtuózról, aki briliáns játékával elkápráztatta a nagyközönséget. Tudni szerette volna, ki ez az ember, aki már életében legendává vált, akárcsak Beethoven. A köznép azt suttogta, eladta a lelkét a Sátánnak, miután a hegedűjére halott kedvese beleiből csavart húrokat. A plebs iszonyodott testi torzulásaitól, ugyanakkor játékáért szenvedélyesen rajongott.

Az ördöngös fickó a járvány sújtotta Párizs kellős közepén akar hangversenyezni, mintha a pusztulás vonzaná!

Liszt megfogadta, ha a helyi közönség netán bojkottálná a rendezvényt, ő akkor is feltétlenül jelen lesz rajta.

 

 

A koncert estéjén a párizsi opera zsúfolásig megtelt, a nézőtéren egy gombostűt sem lehetett leejteni. A jelenlévők megbabonázottan hallgatták az Ördög Hegedűsét, aki elsőként zenekarral lépett fel. A legelöl helyet foglaló Liszt arcába forró vérhullámok szöktek, soha életében nem hallott még zenészt így játszani. Amikor a mester a mű végére ért, a hallgatóság ovációba kezdett, miközben a függöny aláereszkedett. A zenekar a tapsvihar közepette távozott, míg Paganini visszabotladozott a színpadra. A kis olasz meghajolt, majd az álla alá szorította hangszerét, és ismét játszani kezdett, hogy a koncert szólórészét prezentálja.

Liszt döbbenten ült, Paganini tudása minden képzeletét felülmúlta. Valóságos fenomén volt, a hangszeréből előcsalt dallamok egy teljes zenekart pótoltak.

Amit ő csinál, abban minden benne van ‒ állapította meg. ‒ Talán csakugyan eladta magát az Ördögnek... na, de én is zenész vagyok... maga Isten adta a talentumomat... hiszen a jelek is erre vallanak: az üstökös és Beethoven csókja; nem hagyhatom, hogy Paganini fölém kerekedjék! Amit ő tud négy húron, nekem is tudnom kell zongorán!

Liszt úgy érezte, az olasz zenélés közben egyfolytában rajta tartja a szemét, mintha a lelkébe látna. Amikor nem a hangszerén játszott, inkább groteszk alaknak tűnt, mintsem misztikusnak; ám hegedülés közben átlényegült. Végre megpillantotta Paganini pupillájában a Gonosz árnyékát, de amit felfedezni vélt, szorongás helyett csupán lázadásra sarkallta.

A kihívás szavak nélkül hangzott el, de Liszt minden porcikájában érezte; sántikáló férfi, akit gyermekkori paralízis bélyegzett meg, kesztyűt dobott az arcába.

A szóló véget ért, a közönség állva tapsolt. Liszt alig várta, hogy kirohanhasson a nézőtérről, és otthonába sietve gyakorolni kezdjen, ám a publikum rajongása őt is magával ragadta. Eszeveszetten tapsolt, akár a többiek, aztán Niccolo Paganini féloldalasan bicegve eltűnt a függöny mögött.

Liszt sápadtan utána nézett; nem tudta, mennyi ideje maradt a felkészülésre, de azt igen, hogy hamarosan ismét találkoznak.

 

 

Április végére Paganini emlékezetes koncertje sokak számára feledésbe merült, Lisztet azonban még az álmaiban is kísértette. A rögeszméjévé vált, hogy le kell győznie. Szinte ki sem mozdult a lakása falai közül, egyfolytában gyakorolt, mint egy megszállott.

Éjszakánként egy katedrális belsejében hadakozott az olasszal, és hamarosan rádöbbent, a Mi Asszonyunk romos templomát látja. Összecsapásuk vadságától a székesegyház kőalakjai feléledtek, és öldöklő háborúra keltek.

Először azt hitte, a víziók színhelyét Victor Hugóhoz fűződő barátságának köszönheti, aki épp a Notre Dame-ról írt regényt, de aztán rádöbbent: azt itáliai zenész üzen neki az álmaiban.

Az éji látomások egyre nyomasztóbbak lettek, párbajuk pusztító szimfóniákban öltött testet. Liszt agyában kaotikus dallamok születtek, olyasfajta hangzatok, melyeket senki nem nevezett volna zenének, mert minden határon túlmentek. Az ablakon túl továbbra is nyirkos köd gomolygott, de mit sem törődött vele. Csak játszott, és játszott, megállás nélkül. A szobát elfoglaló három zongora körül iszonyatos rendetlenség uralkodott; könyvek egymás hegyén-hátán, a székeken, a padlón; mindenütt. Homérosz, Biblia, Platón, Locke, Lamartine, Byron, Hugo, Chateaubriand, Goethe Faustja, és kották: Bach, Beethoven, Hummel, Mozart, Weber...

Liszt az egyik zongoránál neglizsében, borostásan, elhanyagoltan egyetlen hangot ütögetett. Váltogatta az ujjtartását, erővel, pedállal, a nélkül, és a különböző hatásokat figyelte. Külső szemlélő számára tébolyodottnak tűnhetett, ahogy maga elé motyogott, de anyja gondoskodott róla, hogy senki se zavarja, bár maga sem értette, mi ütött a fiába.

Ezt a látogatóba érkező Victor Hugónak is elpanaszolta, miközben együtt hallgatták Liszt gyakorlatát.

‒ Ez majd' két hónapja így megy ‒ sóhajtotta az idősödő asszony. ‒ Csak enni jön ki néha.

Hugo megpróbált benyitni, de kudarcot vallott.

‒ Felesleges kísérletezni ‒ legyintett Liszt anyja. ‒ Bezárkózott, nem fogad senkit, sőt minden tanítványát elküldte.

Az író szótlanul hallgatta a megújuló tremolózást.

‒ Egész álló nap gyakorol ‒ folytatta a háziasszony. ‒ Soha nem hallok tőle egyetlen igazi etűdöt sem, csak hangokat, terceket és tremolókat. Az apja halála óta sok mindent kibírtam mellette, de ebbe az ember belebolondul.

‒ Megértem, madame Liszt ‒ bólogatott Hugo ‒, megértem. Magam is ezt tenném, de remélem, előbb-utóbb tudok beszélni a fejével.

Az író nemsokára újra beszélhetett a barátjával, de nem úgy, ahogy ő gondolta.

 

 

Belgiojoso hercegnő a szokásos szalon összejövetelei egyikére hívta a társaságot, amelyen végre az önkéntes száműzetésének véget vető Liszt is megjelent. Az ifjú zongorista úgy festett, mint aki hosszadalmas betegségen esett át, arcszíne sápadtabb lett, vonásai kiélesedtek. Ajkát halvány mosolyra húzta, amikor a nyüzsgésben megpillantotta Hugót. Hozzásietett, és baráti természetességgel összeölelkeztek.

‒ Csakhogy előbújtál a barlangodból ‒ mondta az író megkönnyebbülten. ‒ Kezdtem azt hinni, hogy egész hátralévő életedben ott fogsz porosodni.

‒ Eljött az ideje ‒ válaszolta titokzatosan Liszt. ‒ Szeretnék tőled egy szívességet kérni tőled, barátom!

Közelebb hajolt Hugóhoz, és valamit a fülébe súgott. Az író szemöldöke a homlokára szaladt, látszott, hogy az elhangzottakat egyre nagyobb értetlenséggel hallgatja. Ekkor Belgiojoso hercegnő valósággal közéjük robbant, hogy a régóta nélkülözött zenészt karon ragadja.

‒ Nem helyénvaló társaságban sugdolózni, kedves Liszt ‒ jelentette ki tréfás feddéssel. ‒ Annyira örülök, hogy ismét a körünkben van, igazán megörvendeztethetne bennünket némi jutalomjátékkal...

‒ Készséggel, hercegnő! ‒ A zongorista olyan lelkesen felelt, mint aki alig várja, hogy kipróbálja a közönségre gyakorolt hatását.

Amint Liszt a zongorához ült, a társaság moraja nyomban elcsitult. Paganini La campanellájának egy változatát játszotta, amellyel mindenkit ámulatba ejtett. A fiatal arisztokratahölgyek elbűvölten hallgatták. A háziasszonyt azonban nem pusztán a Lisztből áradó kisugárzás nyűgözte le, hanem az is, ahogyan zongorázott. Döbbenten fordult az egyik oldalánál álló nőhöz.

‒ Egészen másként játszik, mint azelőtt!

‒ Igaz, amit mondanak róla ‒ sóhajtotta az. ‒ A legszebb férfi Párizsban.

Liszt ujjai valósággal repültek a billentyűkön. Amikor a darab végére ért, a jelenlévők őrjöngő tapsviharban törtek ki. A művész fejet hajtott, hosszú haja a vállát seperte.

‒ Ön már azelőtt is utolérhetetlen művésze volt hangszerének ‒ állította a hercegnő. ‒ Azt hittük, ennél több már nem lehetséges, most azonban...

‒ Eddig a művész szolgálta a zongorát ‒ vágott közbe Liszt. ‒ Mostantól a zongora a művészt...

A férfi visszafordult a hangszer felé, és új számba kezdett, Berlioz Boszorkányszombatját játszotta. Talán a megvilágítás tette vagy a választott zene jellege, de a belőle áradó karizma démoninak látszott. Hugo a szoba sarkából elkerekedett szemmel bámulta, miközben egyre inkább biztosra vette, hogy barátja rejtélyes, belső metamorfózison esett át.

 

 

Beköszöntött a május elseje, a Walpurgis-éj, amikor a néphiedelem szerint a boszorkányok titkos gyülekezőhelyeiken szabbatot tartanak. Liszt a sűrűsödő éjszakában magabiztosan lépkedett a Notre Dame felé. A föld fullasztó meleget árasztott, az utcákon gyanús árnyak motoztak. A kolerában elhunytak szellemei talán a város fölött lebegtek, de a zongoristát nem riasztották. Eljött a pillanat, amikor az ellenfelével kellett szembenéznie. Paganini a székesegyház falai között várta, ahogy reményei szerint a Hugo által odaszállított zongora is. A boltíves ajtó halkan nyikordult, amikor belökte, aztán az előtérben várt, amíg a szeme a sötétséghez szokott.

Tovább, előre! ‒ biztatta magát.

A forradalom dúlása alaposan megtépázta az épületet. A gótikus katedrális csupán önmaga árnyékának tűnt; látszott, még sok idő eltelik, mire a sebei végleg begyógyulnak.

Niccolo Paganini a főoltár előtt várakozott. A gigászi rózsaablakokon beáradó holdfény ezüstös aurába burkolta. Úgy lógatta az oldala mellett a hegedűt, mintha kard lett volna. Néhány lépésnyire tőle fényesre politúrozott Bösendorfer zongora állt, faburkolatú fedele alatt hófehér billentyűk sorakoztak

A két rivális közt nem volt szükség szavakra, csak némán egymás felé biccentettek. Az olasz kivárta, amíg Liszt elhelyezkedik a hangszere mögött, aztán a vállgödrébe illesztette a hegedűt, és felemelte a vonót. Amikor játszani kezdett, ellenfele a klaviatúrára csapott. Hangorkán töltötte be a székesegyházat. A sötétség amorf alakokba rendeződött, a kőszobrok megmozdultak, aztán egymásnak rontottak.

A Bösendorfer fénysugarakat árasztott, Liszt haja kuszán röpködött, ujjai valósággal tépték a billentyűket. Arcvonásain átszellemültség uralkodott; olyannyira eggyé vált hangszerével, hogy távolról furcsa kentaurnak tetszett. Paganini tébolyultan nyúzta a húrokat, a hegedűje valósággal könnyezett. A falakon repedések futottak; úgy tűnt, ég és föld harcosai képtelenek egymással dűlőre jutni.

Végül az olasz ellenállása megtört, muzsikája erejét veszítette. Ráncos arcán veríték csillogott, végtagjai fáradtan remegtek. Liszt utolsó elszánt rohamra indult, ujjai alatt egy újkor dallamai zengtek: a jövő század zenéje, amelyet csak kései leszármazottai érthetnek.

Az Ördög Hegedűse felüvöltött, aztán térdre esett, Stradivariján elpattantak a húrok. Zokogott, ahogy Lisztre bámult.

‒ Elhagyom Franciaországot ‒ mondta fogcsikorgatva, aztán féloldalasan bicegve az árnyak közé veszett.

 

 

Liszt Ferenc fáradtan, de elégedetten ébredt. Isten áldotta napfény tűzött be a szobája ablakán. Párizs utcái aranyfényben ragyogtak, a járókelők az utcán boldogan mosolyogtak.

Minden idők legnagyobb zongoristája tudta, a járvány véget ért.

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Maggoth
#8. 2011. szeptember 15. 14:07
Köszönöm szépen, kedves Marcsi :)
Marcsi
#7. 2011. szeptember 15. 12:10
Izgalmas írás... Magával ragadott, olvasnám máris tovább! Gratulálok a "Maggoth" jeligés pályázónak: Piskoltyné Marcsi
Maggoth
#6. 2011. július 17. 17:21
Kedves Vackor, örülök, ha lenyűgöztelek :)
vackor
#5. 2011. július 17. 17:16
Még most sem térek magamhoz, annyira lenyűgözött az írásod. Izgalmas, pergő, hú, és annyi minden van benne! Tetszik a befejezés is, bár nekem Liszt mellett éppen Paganini a másik nagy kedvencem. Két őrületes tehetséggel megáldott virtuózról van szó. Fantasztikus, gratulálok!
Maggoth
#4. 2011. július 17. 12:47
Szeretném kérni valamelyiküket, hogy formázza meg, ha tudja, mert az írás ezzel a külsővel sokat veszít az esélyeiből - például olvasókat is...
Maggoth
#3. 2011. július 17. 12:44
Ha én töltöm fel, mindig ez van, eltűnnek az entereim :(, ha a szerkesztők, akkor normálisan néz ki...
Eliza Beth
#2. 2011. július 17. 12:30
Már hiányoltalak, Maggoth. :-)))
Tetszik ez az álom/rémálom/vágyálom...

Egyetlen apró hümm.... tehettél volna néha egy-egy entert, javára válna az írásnak. :-)
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Málna néni és a Zabgyerek