Liszt pályázat- Maga a dal

Hírhedett zenésze a világnak, Bárhová juss, mindig hű rokon! Van-e hangod e beteg hazának A velőket rázó húrokon? Van-e hangod, szív háborgatója, Van-e hangod, bánat altatója?

 

Hogy hogy lett az egyszerű csodagyerekből művész? Mi volt az a pillanat, amitől kezdve beavatottá vált a zeneművészet kusza, oly nehéz világába? Egy csók. Egy csók attól, akit Liszt szinte istenségként tisztelt, akinek képe a fiú falán függött, aki tekintélye dermedt tiszteletet váltott ki környezetéből, aki csak lelkével hallhatta a zenét. Egy csók Beethoventől. Első bécsi koncertjén olyasmit kapott, ami egy egész életre meghatározta életét, homlokára égette rendeltetésének keresztjét.

Liszt Ferencet az első kultúrtörténeti „sztárnak" is nevezhetjük. Az első művész, aki olyan rajongást váltott ki a tömegekből, hogy az örökre meghatározta a közönség, és előadó kapcsolatát. Liszt sokkal szélesebb körben vált ismerté, mint bármelyik zenei kortárasa. A szerelem mámoros érzését hajtotta hiúsága egész életén keresztül. Utolsó éveiben is süppedt ajakkal mosolyogva jegyezte meg: „Szerelmes levelek- még mindig...Úgy látszik nemcsak a pápáknak nincs koruk..." Munkája nemcsak az elvarázsolt nőket, asszonyokat hálózta be, buzdító erőként hatott a reformkori magyar írók és művészek számára is. A romantikának nemzeti formára való törekvését Chopin és Liszt valósította meg. Termékeny zeneszerző volt, műveinek nagy részét zongorára komponálta. Nemzetiségét vitatták, de ő kiállt magyarsága mellett. „ Gyermekeim apjuk állampolgárságát viselik. Akár tetszik nekik, akár nem, magyarok." Ezzel a mondatával visszavonhatatlanul nyomatékosította nemzeti hovatartozásának tényét mindenki számára. Magyar Rapszódiák című művével a zeneszerző lelkébe tekinthetünk. Pár percre együtt lehetünk, együtt repülhetünk, megérthetjük. A bánat, fájdalom, a jókedv, a táncosság mind megjelenik a művek lassabb-gyorsabb részeiben, fel-felvillantva egy-egy máig közismert nótát, köztük a Rákóczi-induló témáját is, amit tizenötödik rapszódiájában hallhatunk. Egyre- másra hangzanak fel az ismerős dallamfoszlányok, egy-egy dalrészlet, amit még általános iskolai énekóráinkon tanulhattunk, vagy éppen éjszakai táncházak Erdélyből jött prímása húzott el talpalávaló gyanánt. Az induló felcsendülése a legemelkedettebb pont. Itt a magyar szív büszkeséggel szárnyal a hangjegyek cikázó tömegén. Visszautaztat minket a régi magyar valóságba, a táncházak mámoros estéire, vagy az ütközetek dicsőséges színtereire. Hallgatása közben lehetünk szerelmesek, játékos ifjak, részegen mulatók, elkeseredettek és vérbeli hazafiak.

Liszt műveiből összeállított koncerteken ülve egy másik dimenzió nyílik meg a hallgató előtt. A karmester pillanatok múlva őszhajú „lángoszlopra" hasonlít, a terem közepén megjelenik a hatalmas koncertzongora, mely elefántcsont billentyűi vadul ütögetik a hangokat. Érzékeink összefolynak, halljuk, látjuk, érezzük a zenét. Kottalapra húzott vonalakat csavarhatunk ujjaink köré, hangjegyeik fürge pattogását nézegethetjük csodálkozó tekintetünkkel, amint a mennyezet felé ficánkolnak. A régmúlt poros, szürke illata csapja meg orrunkat. Ami olyan elevennek tűnt, most egy varázsütésre szertefoszlik. Hazaértél. Egy cigaretta társaságában üldögélsz a szobádban a koncertjegyet szorongatva. Eltűnődsz. Nem érted merre jártál, de abban biztos vagy, hogy találkoztál a zeneszerző óriással.

Liszt Ferenc maga a hang, maga a zene. Lelke dallamként lengi körül a hallgatót. Általa utazunk, és megérkezünk. Új világokat fedezünk fel, visszatérünk a régihez, az őshöz. Munkája a nép életétől származtatott. Romantikus népiessége a népdalokat, magasztos művekké komponálta, és színpadon álló fekete zongorája társaságában a világ elé tárta.
Tehetségével kimagaslott, mégis a néppel maradt, és bizonyította, hogy a tehetség így is a legmagasabb csúcsokra képes repíteni az alkotót. Életét a művészetnek áldozta, egy külön világot húzva a valóság és önmaga közé, miben szelleme szabadon szárnyalhatott.

Büszkén álljunk hát a világok pódiumán, mint ahogy azt egykor ő is tette. Tehetségét a nép oltárának szentelte, minden tudásával a haza ügyét védte. Szolgáljon örök példaként, szent útmutatóként e nagyszerű művész, tanuljunk tőle igazat, tisztát és gyönyörűt. Az ő küldetése az irányadás volt, a mi rendeltetésünk pedig példája hű követése.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Answer
#7. 2011. május 2. 20:03
Fel van adva a lecke ezzel a pályázattal.
Te kedves Ágnes megoldottad4
Gratulálok!
Ágnes
#6. 2011. május 2. 17:51
Örülök, hogy tetszik az írás, annál is inkább,mivel ez az első olyan munkám, amit megmutattam másoknak is, nemcsak az íróasztalom fiókjában porosodik! Köszönöm!
Tara Scott
#5. 2011. május 2. 17:35
Ez szinte egy tanulmány a Mesterről. Nagyon tetszett, és az az érzésem, hogy ha valaki úgy olvassa, hogy nem ismeri a műveit, valószínűleg kedvet kap hozzá.
Gratulálok!
Eliza Beth
#4. 2011. május 2. 14:41
Fordulj bizalommal a szerkesztőséghez! :-) Én csak olvasó vagyok :-))
előzmény: Ágnes hozzászólása, 2011. május 2. 14:29
Ágnes
#3. 2011. május 2. 14:29
Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmem erre a hibára!
Ahogy többször elolvasom, úgy kezd egyre jobban zavarni ez a kis melléfogás.
Van esetleg valami mód arra, hogy javítsam, vagy azzal, hogy ezt így küldtem be nem tehetek már semmit?
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2011. május 2. 10:42
Eliza Beth
#2. 2011. május 2. 10:42
Szép, összeszedett, remek fogalmazással.


Egész kicsi hiba, a végén ismétlődik a "szentelte"...
"Életét a művészetnek szentelte,
Tehetségét a nép oltárának szentelte"
Ha ezen tudnál javítani, tökéletes lenne.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek