LISZT- Marie visszaemlékezése

Hosszas gondolkozás után döntöttem úgy, hogy itt, a párizsi elmeklinikán érzelmileg összetörve,életem hatvanharmadik évében a nagyközönség elé tárom Liszt Ferenchez fűződő kapcsolatomat.

 

A régen elmúlt botrányok a szökésünkkel kapcsolatban és az együtt töltött éveink még most is tisztán élnek bennem így negyvennégy év távlatából is. Bár életem korai szakaszát a szülői szigor és irányítás alatt éltem át, és így visszatekintve a későbbiekben elkövetett hibáim is az önállóságra való törekvésem miatt következtek be.

A nagyvilági élettel a kapcsolatom a nálam tizenöt évvel idősebb férjemmel, Charles Louis Constance d´Agoult gróffal kötött házasságommal kezdődött. Gazdag párizsi nőként megengedhettem magamnak, hogy színielőadásokat és többek között hangversenyeket rendezzek a házamban. Egy ilyen alkalom során találkoztam Vele először. Teljes mértékben elbűvölt zongorajátékával, ezért is kértem fel többször, hogy - legfőképp a hölgyek örömére - szórakoztasson minket a szalonomban. Végül 1832-ben döbbentem rá, hogy elért engem is az úgynevezett "Liszt-igézet". Nem sokat kellett várnom, és megtudtam, hogy ő is ugyanígy érez irántam. Eleinte plátóinak indult a szerelem, hisz nekem családom volt, de nem tudtam visszafojtani az iránta érzett szerelmemet. Így kezdődött a viszonyom Liszt Ferenccel.

LISZTEz alatt az idő alatt sok mindent megtudtam róla. Többek között azt, hogy kilencéves korától csodagyerekként emlegették, hisz már akkor is mesteri szinten zongorázott, és hogy tudását többek között a híres zongoraművésztől, Antonio Salieritől szerezte. Rengeteget mesélt nekem az életéről, és boldog voltam, mikor együtt lehettem vele, de ennek az időszaknak legidősebb lányom, Louise halála véget vetett. A tragédiám rádöbbentett arra, hogy ilyen fiatalon és szépségem teljében nem pazarolhatom el az életem egy idős férfi mellett gazdagon, de boldogtalanul. A kezdő lépésre akkor szántam el magam, mikor teherbe estem Liszttől. Az ő javaslatára felvállaltam kapcsolatunkat, és nagy felháborodást keltve elszöktem vele Franciaországból Bázelbe. Egy éven keresztül éltünk Genfben addig, amíg lányunk Blandine meg nem született. Ez az időszak lehetőséget adott nekünk arra, hogy igazán megismerjük egymást, és észrevegyük közös vonásainkat. Mindkettőnk életében volt egy meghatározó személy. Az enyém Goethe volt, míg az övé Beethoven. Az íróval még nagyon kicsi lányként találkoztam Frankfurtban, és még a mai napig emlékszem, ahogy szőke hajamat megsimogatta, és valahányszor fölidéztem, emléke mindig erősebbé és jobbá tett. Liszt elbeszélése szerint a legnagyobb motivációt Beethoven - ahogy ő nevezte - "felszentelő" csókja adta. Liszt segítségével újra zongorázhattam és énekelhettem, amire addigi életem során nem jutott időm. De ekkor kellett rádöbbennem, hogy milyen ember is ő valójában. Nem számoltam azzal, hogy annyit lesz távol, és gyermekünk nevelése az én vállamra szakad. A becsvágya nem ismert határokat, és azt hitte, hogy a hölgyhallgatóságból képesek leszünk megélni. Elismert művész volt, de nem keresett annyit, hogy el tudja tartani a családját, és jószerével az én vagyonomból éltünk. Nem sokkal később el kellett utaznunk Genfből, és visszatértünk Párizsba, ahol George Sanddal közös szalont vezettem. 1839-ben Itáliába költöztünk, és nyár elejétől egészen október végéig ott is maradtunk. Liszt munkái miatt nem sokáig laktunk egy helyen. Bellaggio érintésével Milánóban, Velencében, Firenzében majd végül Rómában laktunk. Vándoréletünk alatt még két gyermekünk született: 1837-ben Cosima és két évvel később Daniel. Gyerekeimet már próbáltam úgy nevelni, hogy ne nagyon hasonlítsanak az apjukhoz, mert Liszt modora, viselkedése az évek során sokat változott. Kezdetben én egy visszafogott, zseniális zongoraművészbe szerettem bele, de az idő múlásával be kellett látnom, hogy egy szenzációhajhász, fondorlatos és pénzéhes férfivá vált. Túltengett benne a magabiztosság és a hiúság. Állítása szerint a hölgyek a Dantéhoz hasonló arcvonásait nagyon kedvelték, és azért fordította mindig féloldalasan a zongorát, hogy az arcéle érvényesülhessen. Néhány előadásán kezdetben én is részt vettem, de az alábbi okok miatt alább hagyott a lelkesedésem. Sokan panaszkodtak rá, hogy túl erősen üti a zongorát, ami így nem kevésszer tönkre is ment, de ő csak azt válaszolta, hogy így hitelesebb előadást tud nyújtani. Ezek után tisztázódott bennem az is, hogy már nem ad mások véleményére, nem úgy, mint régen. A kapcsolatunk az idő múlásával csak romlott. Ennek következtében már nem tudtam bízni benne, és mikor különböző hölgyekkel való közelebbi kapcsolatairól kezdtek pletykálni az emberek, már nem tudtam, kinek higgyek. Ezen nők közé tartozott Belgiojoso hercegnő, Lola Montez és Marie Duplessis.

Kapcsolatunknak nem tett jót a folytonos különélés, és mikor 1838-ban egyedül hagyott Velencében a gyerekekkel, hogy elmehessen Bécsbe jótékonysági koncertet adni a pesti árvízkárosultaknak, akkor döntöttem el, hogy végleg szakítanunk kell, mert már nem bírtam a folytonos színészkedést és bájolgást a nagyközönség előtt. 1839-ben elváltunk egymástól, de akkor még reménykedtem, hogy a pénzügyi gondjaink megoldásával újraéleszthetjük a bennünk nyugvó parázst.

Életem rendezése végett visszaköltöztem a családomhoz Párizsba. Kibékültem a családtagjaimmal, és folytattam Liszt előtti életemet, de már új ambíciókkal. Daniel Stern néven cikkeket írtam a Presse című lapba, és saját pénzen szalont nyitottam. Mindeközben Liszt Európában koncertezett. Sokszor csatlakoztam hozzá, és három nyarat is együtt töltöttünk Nonnenwerthen, a Rajna egyik szigetén. Az újrakezdést követően viszont újra előjöttek a régi problémák és mindketten a végleges szakítás mellett döntöttünk. Semelyikünk sem tudott volna stabil hátteret biztosítani a gyerekeknek, ezért közös megegyezés alapján ők Liszt édesanyjához kerültek.

A külön töltött évek során kevésbé tartottuk a kapcsolatot. Néhányszor váltottunk csak levelet gyermekeink sorsa felől. Lisztben viszont megint nagyot kellett csalódnom. Közös lányunk, Blandine és fiúnk, Daniel halálát követően nem nyilvánította ki részvétét, azzal az indokkal, hogy túl akar lépni a múltunkon, és sebzett szívemet a tragédia után még azzal is sújtotta, hogy eljegyezte Sayn-Wittgenstein hercegnőt. 

       Liszt Ferenc nélküli éveimet cikkek publikálásával töltöttem, és írtam egy könyvet magunkról. Ahogy a Nélidában, vagyis az 1846-os könyvemben is olvasható, Lisztet kemény kritikákkal illettem, és súlyosan bíráltam, de az akkor volt... Ma már más a véleményem, más szemmel látom a dolgokat, így az őrület határán, család és barátok nélkül, egy intézetbe bezárva, magányosan. Szomorú óráimban előveszem levelét, amit még akkor írt, mikor szeretett, és összeszorult szívvel olvasom... 

 

Marie! Marie!

Ó, hadd ismételjem meg százszor e nevet, három napja velem élt, fojtogatott, lángra lobbantott. Én nem írok neked, nem, én melletted vagyok. Látlak téged, hallak téged...Öröklét a karjaidban... Mennyek, poklok, minden benned van és a mindennél is több...  A kicsinyes, óvatos, szűkös valóság nekem már nem elég. A teljességig kell megélnünk életünket, szerelmünket, bánatunkat...! Ó! Azt hiszed rólam, hogy képes vagyok az önfeláldozásra, a tisztaságra és a kegyességre, ugye hiszed? Erről most ne essék több szó... A te dolgod, hogy kérdezz, hogy levond a következtetést, hogy megválts, ahogy jónak látod. Hadd legyek őrült, tébolyult, hiszen semmit, az égvilágon semmit nem tehetsz értem. Jó nekem, hogy most hozzád szólhatok.

                                                                      Ennek így kell lennie! Így kell lennie!

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
kissangelod
#10. 2011. május 18. 17:34
Gratulálok! Nagy érdeklődéssel olvastam!
Tara Scott
#9. 2011. május 9. 21:01
Remek írás. Tetszik, hogy reálisan, a negatívumokkal együtt írtad meg a történetét. Hitelesebb, hihetőbb. Gratulálok!
katuska
#8. 2011. május 9. 13:43
Kedves Ringo, tetszett az írásod, ez a női megközelítés. De ha árnyalhatom a képet egy kicsit, a grófné élete is bővelkedett kalandokban, anyának és feleségnek sem vált be igazán. De ez semmit nem von le írásod értékéből és ehhez gratulálok!
Maggoth
#7. 2011. május 9. 09:36
Micsoda egy csirkefogó volt ez a Litz! :D
De hát, a zsenik sokszor már csak ilyenek :)
Tetszett az írásod, gratulálok! :)
Juhász Kató
#6. 2011. május 8. 21:11
Érdeklődéssel olvastam.
Gratulálok!
Gandalf
#5. 2011. május 8. 20:57
Igazán jó írás.
Szente Cs.János
#4. 2011. május 8. 20:45
Jó megközelítés, jó ötlet.

Gratulálok.
Eliza Beth
#3. 2011. május 8. 18:10
Hát ez nem semmi írás! Remek, gratulálok!
Answer
#2. 2011. május 8. 18:01
Ime egy szelete Liszt életének!
Írásodhoz gratulálok!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Sandi