LISZt- Fekete és fehér

Liszt Ferenc pályázatra

 

 

Gyermekkoromban valami megfoghatatlan,

Ősi erővel vonzott magához egy hangszer.

Míg a többi gyerek színes golyókkal, karikákkal játszott,

Engem megbabonázott a fekete és a fehér.

Kottákat rajzoltam, hangokat varázsoltam,

Csínytevés és nevetés helyett az én fejemben

Mézédes zene szólt.

Apám látta, érezte, hallotta...

Istenem, mennyit küzdött értem,

Mennyi pofon és megaláztatás,

De soha nem adta fel.

Szegények voltunk, mégis gazdagok.

Láttam aranyozott, márvánnyal rakott házakat

Hidegen, üresen, életuntan állni.

Láttam pompás városokat,

Kristály csilláros bársonyos termeket,

Fűzőtől szorított álszent embereket,

Kívül-belül krétafehér mázzal.

Aki hozzánk betért, annak egy csésze tea

Mellé zenét is öntöttünk lényébe.

Így alakult át a két szín ezernyivé,

Így nyitották meg a hideg, selymes billentyűk

Az örökkévalóság misztériumát.

A távolság csak látszat volt csupán,

Én és a hangszer egyek voltunk.

Szívek és asszonyok ölei nyíltak,

De belém soha, senki nem látott.

Utaztam, játszottam, tanítottam, szenvedtem,

Megtapsoltak, elátkoztak.

Kitüntettek, elkergettek.

A magasba emeltek, a mélybe taszítottak.

Csak végletek voltak,

Vagy fekete, vagy fehér.

Cinkos hálát suttogtak, hogy ismerhettek,

Hálás voltam, hogy láthattam

És ismerhettem a Mestert,

Beethovent.

Dohos szobákban görnyedtem,

Zongorám húrjai helyett

Idegeimet szaggattam ziláltan.

Gazdag városokban éljeneztek,

Mint felcicomázott, díjnyertes ölebet,

Mely tengelye körül forog s parolázik.

Szerettem s szeretve voltam,

Rohantam, éltem, égtem, vágytam,

Kábult hírnöke az örökkévalóságnak...

Bennem mindig csak zene szólt.

Zene, mely túlnőtt rajtam,

Melyet nem én írtam, ő írt engem.

Eszköz voltam, közvetítő csupán

Az istenek hangja és a hangszer között.

Áldott és átkozott médium.

Apám meghalt s gyermekeim lettek,

Szerelmemmel szeltem át Európát,

Örök rohanásban, örök lázban,

Erősen fogtam kecses kezét

De legbelül csak a hangszert szorítottam.

Mi a világ elé dobott,

Mint érdekes, különös csodabogarat,

Az taszított vissza magányomba is.

Én voltam a hangszer,

Amin a szférák zenéltek,

S köszönöm az időnek,

Hogy századokon át megtartott,

Emlékezett rám, szeretett.

Tovább élek a hangjegyek mögött,

A levegőben, a fülekben,

S minden érintésben,

Mikor az ihletett kéz

A feketéhez és a fehérhez ér.

 

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
grot
#3. 2011. július 4. 12:41
Gratulálok: Grót jános
Mara
#2. 2011. július 4. 09:48
Gratulálok. Élet és érzelem. Szeretettel: Mara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek