Letargikus vígjáték

Oscar Wilde: Ernst (komoly) az élet - a szombathelyi Weöres Sándor Színház előadása

 

A régi angol nemesek világába vezet bennünket a szerző (meg a rendező), ahol még a vér adja az urat, a pénz meg kívánatos (lenne, ha lenne).

Algernon ifjú és bohó, hajlik a homoszexualitás felé is, bár a végén nyilvánvalóvá válik, hogy csak unalomból, esetleg szórakozásból vagy polgárpukkasztásból. Unja a pénztelen nemesek ál-csillogó világát, ezért kitalál magának egy barátot, aki annyiszor beteg, ahányszor neki kedve szottyan kiszakadni beskatulyázott világából. Hiszen micsoda nemes lélekre vall, állandóan készenlétben állni, hogy önzetlenül segíthessen egy magatehetetlen betegen! De van „helyi" barátja is, Ernst személyében, akiről még ő sem tudja, hogy valójában Jack Worthing, egy hozzá hasonló fantáziával megáldott úriember, aki a vidéki unalom és gyámleánya nevelésének felelőssége elől menekül Londonba. Ott aztán kitombolja magát kitalált testvére személyében, akiről odahaza úgy tudják, örökös baj jár a nyomában. Pedig csak egy remek ürügy a szabadulásra.

Természetesen nem vígjáték a vígjáték nők és szerelem nélkül.

Gwendolen Ernstet akarja, Jack Gwendolent, Cecily is Ernstet akarja, Algernon meg Cecilyt. Lady Bracknell, Gwendolen anyja meg mindegyik házasságot ellenzi. A kavarodás után persze minden(ki) a helyére kerül, de addig még a félreértéseké, személycseréké a szerep.

A színészek remekül hozzák a figuráikat, kellően humoros beszólásokkal (vagy inkább kiszólásokkal a nézőtér felé), mindamellett időnként (gyakran) kitör rajtuk a letargia. A letűnt nemesi társadalom eltúlzott modorosságához nem igazán illett a „bassza meg", bár a közönséget megnevettette, talán éppen az oda nem illése miatt.

A jelmezek (a pompázatos női kalapok kivételével) és a díszlet nincs eltúlozva, de nem is hiányzott. Pont elég a játékhoz. Mindent összevetve szórakoztató előadást láthattunk.

 

Fotó Mészáros Zsolt (a színház honlapjáról)


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Hecz János: Ha én költő volnék