Lélegzetvétel

A mérleg kész, könyvemben az ellátmány pontos.

 

Ahol a napraforgó ragyog, fekete tányérját körbetáncolja a napsugaras virágzat, a gát választja el a folyót a földektől. A végzet, mely a teljesületlen sorsokat szakítja ketté. Házakat, jószágot, életeket óv meg, de magasabbra emeli az áradást, és az az erő, amely magába ölelné a teret, hogy termékenyítsen, mindig megtalálja az utat, körömhegynyi réseket, amiket tágíthat magának, bújhat át rajtuk, sodorhatja részecskéit magával, oldhatja anyaguk, hibás rögöket, meglazult peremet, nyúl, ürge kotorta lyukat, amit a gát őre nem talált. Hány millió esztendő tanulsága omlasztja majd sárrá, hogy megkavarja, összeforgassa más tájékok hordalékával, melyben hozott bomló anyagot, öröklétű alvó magvakat? Ezek nyugodt helyre huppanva, elsimulnak az iszapban, és a duzzadó ősmatériát, melyben kivonatként az elemek vibrálnak, magába szlopálja a csíra, alkímiaműhelyében a fénnyel összekutyulva, retortáiban, lombikjaiban, sejtjeiben, szöveteiben szublimálja, tisztítja az anyagot, és formát sző az erők rácsaira. Ki tudja, a rombolás sötétsége a világosságnak hol készít helyet? A legmélyebb éjszakában ragyog fel a betlehemi csillag is, és alkot majd új templomot megint az összeomlott helyére. Ezt csak ő tudja. A szutyogó, nyálká,s rothadó maradvány a fény nélkül, alant az alvilági mélyben összenyomva átalakul, ám energia megint égve lesz csak belőle. Amikor fölér a kék ég kupolája alá épített természet terébe. Őrzi ám a fény emlékét, másképpen megszűnne, nem lenne, úgy bomlana szét, hogy nyoma sem maradna, mert ami elem abban van, a sugarak legvégső kristályai. Képzeljük el, hogy megmerevedett csillámok, mint a kövek, ó, nem ők sugározzák a kozmosz erejét, hanem őket az, drágaköveink, a gyémánttól a rubinig, mely mind a mélységbe zárva, salakba, sárba süllyedt, ki tudja hányféle élet omolt porrá, míg anyagát a szárazföldeknek megadta, mint emberi testnek a billjom féle sors. Ebben burjánzanak sziporkázó kristállyá, és a napvilágra születve ragyognak önmaguk valójában lobogva. Minden anyag, az obszidiántól a sötétség bazaltjáig, melyből utcáinkat faragják, hogy legyen belőlük felszaggatva szegények fegyvere, a fény utolsó koccanása azon a tükrön, amelyet másik oldalról tartunk neki mi. Így egyesül a végtelenség két fele, ez az, amit örök időktől tanítanak nekünk az égi nász rejtélyeibe avatott lelkek.
Álmos puffogással zötykölődik a terepjáró a virágporsárga földúton, kanyarog, zöld buckákon ugrál, alvázára fölpattannak a megérett magok, száraz fűszálak töredeznek le, a fekete bogarak lustán kucorodnak össze a kerekek alatt, lapulnak, reccsen a kitin, majd nitrogénné olvad el egyszer, a porszemcsék kavargó füstjében minden pillanat rezzenetre másképpen villan a nap, ezer kis világban tükröződve újra.
Hajnallá érett az éjszaka, megbillenő egyensúlyából feszes testében biztos pontra lelve, megmerevedik röppenő mozdulatában a kötéltáncosnő. Szárnyas szalagok fonják körül izmos derekát, mosolyogva kapaszkodik, valahol a sárgásan öregedő bérházak feketére mázolt vaskorlátjaihoz rögzített kötelén imbolyog, ő biztosan áll, mint hullámok dobálta ócska gőzösén a karcos vigyorú kapitány. Ezer életbe öltözött ugyanaz a sors. Ők azok, akik szívükben fölkutatták a kaput, a bejáratot abba az alagútba, ami átfonja hétszáz idősík minden szegletét, egyszerre, egyazon térben mindenütt ugyanaz a jelenlét.
Megtapad tarkómon a nyirkos ébredés, könnyű szellő simogat, ó a lányok haját arcukba libbenti, Tokai néni a bolt elé tipeg, szatyrában a frissen nyesett gerberák, letelepszik az összehajtható székre, somolyog, ősz kontyában barna fésű, félrehajtja a madárka fejét, elmúlik csöndesen, örök ígéretében a főnyereménynek.
A toronyház tetejéről integetnek, meglepnek azok a halottak, akik gitárhangokon szörfölve suhannak a lobogó égbolt hullámain. Az öregeim félénken néznek körül az új dimenzióban, még sajnálják kapaszkodó nyugdíjas éveiket, amiben tolták mindig előrébb azt a lélegzetvételnyi szünetet, ami arra emlékeztette őket, hogy egyszer nem lesznek már ők sem. Minden hónapban elmegy közülük egy, szívet szorongatóan egyszerű pillanatok ezek, megdöbbent a gyász, a nemlétbe vetett hit, utána a magányos társ szódavizet szürcsölget, előremeredő szétporladása a gondolatoknak és érzéseknek, amikor csak a lakott húsköpeny marad meg, lefittyedt ajkán a sebek feketednek. Itt van, suttogom, simogatom, nem látod? Itt van, csak virág lett belőle, kiskutya, meg a fölötted lakó fiatal pár újszülött babája. Ők a teste. A lélek pedig? Mindenhol, együtt kering a többi csillagtáncossal. Ne félj!
Leveleimet dolgozom fel, fakkokba dobálom, szortírozom házszámok, hely, tér és dimenzió szerint, talán nem véletlen még az sem, hogyan tömörül néhány sors egy kockaházba, töltik azt ki, bűvös, számtalan sziporkázó színben forgatva a négyzetet, amit hiába gyártottak szürkének, lehetetlen felsorolni a változatait az ismétlődő szerepeknek, ki és hogyan éli meg. Mégsincs üdvözlet a levelek között, talán egy-kettő, ha akad, szégyenlős intése annak a kornak, amikor távolságaink közelebb húztak egymáshoz. Egyen borítékok, többsége számlák, felszólítás, büntetés, no és reklám tömkeleg. Hanyag mozdulattal dőlök hátra a székemen. A kopogtatócédula kupacon egy szösz libeg a klímaberendezésből hömpölygő hűvösben, körülöttem ötvenkettő élet minden nevetése, vágya, dühe, szitka, szerelme gőzölög, megakadt hitek a morzsákon gurulva, a szemetesekben műanyag poharak, beléjük ragadva a gépi maszat szutyka.
A mérleg kész, könyvemben az ellátmány pontos.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek