Lebukó nap

Ha magamban véleménykutatást végeznék

 

 

Ha magamban véleménykutatást végeznék, és azt tudakolnám, mi tetszett gyerekkoromban a legeslegjobban, toronymagasan első helyre kerülne az este, a lebukó nap csodálatos világa, a békés elpihenés kezdeti jelei, a felnőttek esti beszélgetései, a suhancok erőpróbái, az állatok csendes kérődzése és minden, ami a tanyai ember nyugovóra térésének velejárója.

A nappalok ugyanis mozgalmasak voltak, még akkor is, ha nem történt semmi említésre érdemes esemény. Mert mi érdekes van abban, hogy a kakas serénykedett a tyúkok körül, és a fél szemétdombot felpiszkálta nekik? Vagy a szitakötő szárnyalása a réten, amely esemény, az eseménytelenségében volt lenyűgöző, ahogy az arcomra, karomra szállt, miközben heverésztem a fűben, és a természet édes illatát itta be minden porcikám? Az ilyesmi nem volt esemény, a mindennapi élet részét képezte nekem, úgy éltem a természetben, mintha magam is része lennék. Csak egy-egy kiáltás, hazahívó szó zökkentett ki ebből a közegből, amit rendszerint már vártam is: a gyomrom korgása jelezte, hogy ideje ebédelni. Anyám hazahívó szavára tüstént felpattantam, és az álmodozó gyerekből farkaséhes, követelőző gyomrú valaki lettem, aki úgy rontott be a konyhába, mintha soha nem evett volna. Az étel szaga, a frissen készített ennivaló illata már menet közben felcsigázta az érdeklődésemet, és csak a szigorú anyai szó vett rá arra, hogy evés előtt a kézmosás dukál. Aztán végre jöhetett az evés. Szerencsére jó evő voltam, nem kellett anyámnak sokat vesződnie velem, mindent megettem, amit elém tett. Pedig egyszerű étkek voltak, különösen hétköznapokon, igen ritka dolog volt a húsféle, rendszerint a ház körül megtermett élelmiszerek alkották a napi élelmet.

De mit törődtem én ezzel, anyám a semmiből is tudott főzni, és én a semmit is jóízűen elfogyasztottam. A tésztaféléket valósággal döntöttem befelé, akár főzve, akár sütve került az asztalra!

Néha egy-egy alkalommal csirke bánta az ebédet. Amikor már nagyobbak voltak, nemcsak vasárnap, hanem hétköznap is sor került rá, hogy ilyen fejedelmi étkünk legyen.

A macska is várta az ilyen alkalmakat, mert a nem embernek való belső részek a macskát illették. Már amikor az udvaron meghallotta, hogy anyám a fenőkövön élesíti a kést, attól a pillanattól kezdve nem lehetett bírni a mi cicusunkkal. Tudta, hogy rövidesen ő is jól fog járni, és ezért állandóan anyám lábai között sündörgött. Hiába volt a zsörtölődő szó:

- Menj el innen, te macska, mert még a nyakadra lépek! 

Nem lehetett elzavarni sehogy sem. Amikor aztán leforrázta a jérceforma állatot, végképp bevadult a macskánk. Megérezte a leforrázott baromfi nyers húsának illatát, szörnyen nyávogni kezdett, és egészen addig, míg az első falatot meg nem kapta, szinte magán kívüli állapotban volt. Aztán megbontotta a fiatal csirkét az anyám, és a fölre dobálta a macska "jussát". Mint a farkas, úgy falta fel a nyers beleket-cafatokat a cicusunk, és amikor a neki járó részt az utolsó falatig megette, egy jóízűt nyújtózkodott, valószínű, hogy az állati boldogság állapotába került.

Onnantól, hogy anyám felrakta a levest, már nem mentem messzire, mert tudtam, hogy a levesbe való aprólékok: lábak, feje, nyaka, zúza, máj nemsokára megfő, és ebéd előtti csemegém nekem is lesz. A leves leszűrése után a frissen főtt sárgarépa, és a már említett aprólékok, igencsak étvágygerjesztők voltak. Ez után következett a csirkéből készült húsleves, amelynél finomabbat ma sem tudok elképzelni. Aztán jött a fő fogás, a rántott csirke. A combot kaptuk meg rendszerint, de néha a szárny volt a mi részünk; egyik finomabb volt, mint a másik. A macska ilyenkor is a lábunknál sündörgött: a csontokat elropogtatva részt kért - és kapott - az ebédből is. Hétköznapokon nem volt sütemény, ez csak vasárnap volt ebéd utáni csemegeként.

Akármennyire is finom volt az ebéd, pár óra után már jelentkezett a "zsíros kenyér effektus”, egy jó karéj kenyér kellett a további játékokhoz szükséges kalória megalapozásához, és ez így ment rendszerint estig. Igen nagy bajnak kellett bekövetkeznie, ha nem így alakult a napom. Betegség igen ritkán döntött ágyba, de szörnyű is volt az, mondhatom! Nem is annyira a betegség, ami ágynak döntött, hanem az a körülmény, hogy nem mehetek ki játszani, az volt az igazi csapás! A gyerekbetegségeken túl, az egyszer-kétszer előforduló tüdőgyulladás volt, ami levett a lábamról, a fékevesztett futkározás okozta kimelegedés, és az azt követő vigyázatlan magatartás következtében.

A szokásos körülmények között azonban, az este volt az a napszak, ami rendszerint külön élményt jelentett. 

A sok futkározástól elfáradva, többnyire a küszöbre ülve néztem, hogy a lenyugvó nap is fáradtan lebukik az ég peremén. Olyan valószerűtlen volt, olyan csodás! Ahogy ez az égi tűzgömb, akárcsak én, az egész napi tüzelés után, fáradtan, a rét túlsó felén, de talán messzebbre, az ég peremét érintve búcsút int mindennek, ami a nappal, a nappali fény birodalma. Nyugovóra tér, s magával viszi a látható világot. Sokáig nézve a napot, utána színes karikák jelentek meg a szemeim előtt. Később tudtam meg, hogy ezek a negatív utóképek, akkor azt hittem csak én látok ilyesmit, csak én látom ezeket a csodákat. Ahogy lassan, de biztosan lebukott a nap, jött a homály, az este hírnöke. A tanya lakói kint üldögéltek a küszöbön, az ajtókban, és ment az eszmecsere a nappal történt dolgokról, az ő kis világuk eseményeiről, olykor-olykor a nagyvilág eseményeiről is. Akiket nem érdekelt a világ folyása, azok egymás között viccelődtek, heccelődtek és néha különböző mutatványokkal mérték fel ügyességüket, erejüket.

Kedvenc mutatvány volt a petrencerúd nagyságú, leányderék átmérőjű gerenda, fatörzs fogakon való megtartása, egyensúlyozása. Erre csak a legénysorba tatozók vállalkoztak, mert nagy erő kellett hozzá, megemelni is épp elég volt a nagy fadarabot, utána pedig, ügyesen elhelyezni a szájánál, az alsó fogsorra, majd a többiek elkezdték a számolást, mihelyt a kezével elengedte a fát.

Volt, akinek tízig is elszámoltak, amikor ledőlt a nagy fadarab, de volt, aki még a szájába sem tudta illeszteni, máris leesett. Aki ügyes volt, nagy tapsot kapott a nézőseregtől, aki elejtette, az, szánakozó sajnálkozást. Ezen kívül voltak bűvészmutatványok is, amelyek így vagy úgy sikerültek. A lényeg a szórakoztatás volt, és ez a közönség ugyancsak hálás volt minden produkcióért, bárhogy sikerült is.

Csak néhány legény és leány nem csatlakozott a tanyai szórakoztatás eme fajtájához, ők valamiért félrevonultak. Akkor még nem sejtettem, hogy ők is szórakoznak, és a világ legjobb, legszebb szórakozása az övék.

Közben már öreg este lett, és minket, gyerekeket a szülői szó parancsa hazaszólított. Nem is bántuk már, mert kezdtünk elálmosodni, de még hátra volt nekem egy megpróbáltatás: a lábmosás.

Ha anyám olyan kedvében volt, vizet melegített a még meleg sparhelten, ilyenkor elviselhető volt ez a művelet. De ha nem volt meleg a tűzhely, akkor bizony hideg vízben kellett lábat mosni, és ettől úgy féltem, mint a tűztől. Kiverte az álmot a szememből a jéghideg víz, de mit volt mit tenni: poros, koszos lábbal nem mehettem az ágyba, ezt meg kellett értenem. Amikor aztán túl voltam ezen is, visszaballagott az álom a szemeimre, és a játékban elfáradt testemet az álom vette puha szárnyai alá.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
bodójános
#9. 2015. augusztus 15. 09:56
Kedves Csilla,
köszönöm az írásaimmal kapcsolatos szép véleményt.
János
bodójános
#8. 2015. augusztus 15. 09:56
Kedves Csilla,
köszönöm az írásaimmal kapcsolatos szép véleményt.
János
bodójános
#7. 2015. augusztus 15. 09:53
Kedves Katikám,
köszönöm szépen az elismerő szavakat!
János
bodójános
#6. 2015. augusztus 15. 09:53
Kedves Katikám,
köszönöm szépen az elismerő szavakat!
János
bodójános
#5. 2015. augusztus 15. 09:51
Kedves Karola,
köszönöm szépen a hozzászólásodat!
János
Csilla
#4. 2015. augusztus 14. 20:26
... "úgy éltem a természetben, mintha magam is része lennék." Ez a fél mondat nagyon tetszik.
Visszapillantásod az én gyermekkoromat is megidézte.
Zsíros kenyér zöldpaprikával mennyei eledel (volt).

Szerettem olvasni régi történetedet.
Kulcsár Katalin
#3. 2015. augusztus 14. 16:46
A "Lebukó nap" idején még inkább ragyog a sok ifjúkori élmény. Csakis szívből jövő gratulációval illethetem e gazdagon termő szépségeidet.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek