Lebegés a semmiben

Novella

 

Ezerkilencszázkilencvenhárom, július huszadikát írtunk, amikor én és a családom Olaszországba tartottunk éppen, hogy megkezdjük a minden évben várt, felhőtlennek mutatkozó nyaralásunkat. Azonban akkor még senki sem sejtette, hogy mindez, a homokos tengerpart, a koktélokat szürcsölő sznob népség, a forró esték, az életünk sorsfordító eszközévé válhatnak.

Én ekkor tizenhét éves voltam, s úgy gondoltam, hogy egy napon talán híres író válhat belőlem.

Az igazat megvallva, mindig is különböztem a többi társamtól. Amíg őket a hétköznapok terhei nyomták, addig én kedvenc verandánkon ülve találtam ki rémtörténeteket, amelyek olyan mértékűvé nőtték ki magukat a tudatomban, hogy már-már belecsöppentem abba a világba, s gyakran esett, hogy magamra öltöttem főhőseim, vagy olykor gyilkosaim jellemét.

Természetesen mindez csak ábránd volt, tettlegesen sohasem voltam képes a saját történeteimet véghezvinni. Azonban mindennél jobban szerettem ezt a világot, amely oly sok izgalommal, váratlan fordulatokkal, égbekiáltóan feszült helyzetekkel és tragikus végkifejletekkel vár rám, várja a nagyközönséget, azt, hogy világot lásson.

Most azonban, a látszólag idillikus együttlétet kellett megpróbálnom élvezni, hogy apával elhitethessem, könnyen szakadtam el a történeteimtől, amelyeket ide nem hozhattam magammal. Ehelyett bőröndömet krimivel, bűnözőkkel, detektívekkel megírt könyvekkel nehezítettem, s ezeket bújtam az egész út alatt, amelyet ezzel a rozoga autóval kellett megtennünk.

- Jenna, jobban tennéd, ha a tájat néznéd, hiszen ez az első utunk ide! Sohasem lesz már ilyesmiben részed - fordult hozzám apám, a hatalmas cigarettájával a szájában.

Mindezt tulajdonképpen vehettem volna afféle jóslatnak is.

Amikor megérkeztünk az előre lefoglalt nyaralónk elé, hűlt helye maradt az eddigi bosszankodásomnak. A látvány, amely elém tárult, egész lényemet megigézte.

- Hiszen ez egy tengerparti ház, apu, pontosan olyan, ahogyan azt az egyik történetemben elképzeltem!

- Bizony, lányom, reméltem, hogy elnyeri majd a tetszésedet.

Tulajdonképpen a családomat csak én, a kishúgom, Annie, és apám, Carl alkotta. Édesanyánk a húgom születésekor vesztette életét, így a kis nyolc éves Annie-nek csak fényképekből adatott megismerni az édesanyját.

Viszont apa, ő végtelenül szeretett bennünket, bármit megtett volna azért, hogy a mi boldogságunkat az övé elé helyezze, így minden évben felkerekedünk egy családi kiruccanásra.

A fatákolmányt hatalmas veranda fonta maga köré, amelyet orchideák és páfrányok ékesítettek üde leheletükkel. A kopott padlón az idő is rajta hagyta a bélyegét, s reccsenésük a talpam alatt jajveszékelésnek hatott. Azon sem lepődtem volna meg, ha kísértetek lakják ezt a régi házat, amely antikvitásával vonzotta a tekinteteket, a kezeket, hogy azok végigsimítsák tökéletesre csiszolt gerendáit. A felső emeletre ingatag lépcső vezetett fel. A három hálószoba, a közös fürdő, illetve a földszinten elterülő hatalmas étkező, és az olvasásra alkalmas hintaszékkel bebútorozott nappali mind-mind az idill tetőfokára hágott, s meghitt érzéssel árasztotta el lakóit.

A szobámba felrángatva a bőröndömet, azonnal ledobtam magamról lenge ruhámat, s rohantam, hogy megmártózzam ezen a füllesztő napon.

A víz kellemesen hűvös cseppjei megnyugtatták hevült bőrömet, mikor már a Nap is delelőn túl járt.

Már vagy fél órája lebeghettem a víz felszínén mozdulatlanul, amikor a szomszédos nyaralónál megpillantottam egy magas, barna hajú fiút, akiről a távolság miatt képtelen voltam megállapítani, vajon hány éves is lehet. Nekieredt a homokban, majd hirtelen eltűnt a víz sima tükrén. Úgy másfél perc telhetett el, mire ismét felbukkant. Ekkorra én már rég hívni készültem a mentőket, hiszen azt hittem, megfulladt. Olyannyira belefeledkeztem a gondolataimba, s abba, hogy őt bámulom, hogy észre sem vettem, miként felém vette az irányt. Meglepettségemtől hirtelen el szerettem volna tűnni, menekülni akartam, ám a sok semmittevéstől, majd a hirtelen mozdulattól a lábam begörcsölt, s végül merülni kezdtem.

Minden köddé vált körülöttem.

Amikor kinyitottam a szemem, egy sötét helyen találtam magam, ahol megnyugtatóan enyhe levegő keringett, s a kis függönyös ablakon látni lehetett a lemenő nap utolsó fénycsóváit.

Majd ekkor belépett Ő, a titokzatos idegen, akinek alakját a sötétség teljesen maga köré vonta, azonban szemei úgy meredtek rám, oly csillogón és igézően hatott, akár az aranykalász tánca a perzselő napfényben. Barna fürtökben kuszán vigyázzban álló haja játékos könnyedséget sugárzott külsejének. Azonban szigorú testtartása másról árulkodott.

Közelebb lépett, s közben lágy, mégis erőteljes mozdulattal nyúlt felém.

Ijedtemben hátraugrottam a fotelon, ahová bizonyára ő fektetett le. Észrevette rajtam az izgalmamat, amely félelemmel vegyült, s kezeit maga elé emelte, hogy ezzel megadását mutassa felém.

- Félsz tőlem? Mondanám, hogy nem kell, de akkor valószínűleg hazudnék. Sosem szoktam ilyesmit tenni. Azonban fuldokolni kezdtél, s én csak reménykedni voltam képes, hogy időben odaérjek hozzád. Végül idehoztalak -kezdte a feleletét a félelmetesen vonzó idegen, kinek hangszólamai pontosan illeszkedtek a dermedt hangulatához. A mézédességgel telt félelmet keltő, dallamos hangja fülbemászóan, visszatérő dallamként csengett a fülemben.

- Miért nem vittél haza, oda, ahol lakom? Bizarrnak érzem a helyzetet, hogy egy ilyen rémisztő alak csak úgy idehoz, ahelyett, hogy a mentőket hívta volna.

- Azt nem tehettem... - csuklott el a férfi hangja, s ezúttal inkább tűnt egy ártatlan kisgyermeknek, mintsem egy hátborzongató angyalnak.

- Ó, igazán? És miért nem, talán félsz valamitől? - vágtam rá nyersen, így próbáltam meg elhitetni vele, s magammal is, hogy magabiztosan nyugodt vagyok. Nem hagyhattam, hogy az erőfölény az én káromra billenjen át az ő oldalára.

- Meglehet - suttogta halkan, s úgy éreztem, nincs okom a kérdezősködésre, inkább hazamegyek.

Amikor készültem felállni a kényelmetlenre ült fotelról, a férfi észre sem vehető mozdulatokkal suhant felém, s kőkemény markolásával vállaimra szegezte akaratát, egyszerűen csak visszanyomott engem a kényelmetlenségem forrásába.

- Rád még szükségem van. - Szemei vérvörösen izzottak a dühtől, amelynek egészen eddig nyoma sem volt. Tekintetünk áthatolt egymásén, s megpillantottuk a felszín mögötti rejtélyt. A szemében forrongó düh csak álarc volt, hiszen legbelül kétségbeesetten kiáltozott lénye segítségért.

Már nem féltem tőle. Fogalmam sem volt, ki lehet ez a csodálatos lény, s mit akarhat egy magamfajta földi halandótól, azonban mindennél jobban vonzott engem. Vonzotta a szellememet, a testemet és az elmémet. Az egész lényem őt akarta.

Csöndesen rámeredtem. Megragadtam a karját. Megcsókoltam.

Éreztem, ahogyan ajkunk forrón egymáséra tapad, s bőrömön forrott lehelete. Ajkai oly lágyan, oly finoman ízlelték meg az enyéimet, mintha a legfinomabb bort kínálnák azoknak.

Nem tudtam gondolkodni, nem mértem fel a helyzetet, mennyire is vagyok kiszolgáltatott helyzetben. De nem érdekelt. Akartam őt. A tudatom lassan kiürült.

Kezei lassan, finom mozdulatokkal érintették derekamat, s ezek a kezek úgy viselkedtek, mintha egy törékeny, féltve őrzött tárgyat tartanának a markáns ujjak között.

Testemben a vér egyre csak forrt, légzésem elnehezedett, s szívem úgy kalapált, hogy az talán még az ő fülében is felcsengett.

Testünk egymáshoz ért, immár meztelenül, s ajkai finom puhasága átjárta bőrömet. A mámortól nem tudtam szabadulni, annyira magával ragadott ez az ember, hogy életem legfelelőtlenebb döntését hoztam meg abban a pillanatban.

A vágytól tüzes szobában végre egymáséi lettünk. Ebben az érzelemáradatban még sohasem volt részem. Ő más volt, egészen más. Törődött velem, s óvott önmagától.

Amikor a képtelenség gondolatától álomba zuhantam, Ő eltűnt.

Álmomban a legvalótlanabb ötletekkel harcoltam, amelyek agyamat mardosták. Hasztalan próbáltam értelmet keresni, s próbáltam megérteni a lehetetlent.

Gondolataim észveszejtett váltakozását egy telefon csörrenése szakította félbe. Fölkeltem, és elindultam annak megkeresésére, ám mire végre megtaláltam az aprócska, mégis a labirintusnak ható házban, a hang már elhallgatott. Pár másodpercig még álltam ott tétlenül, majd újra az ismerős strófa ütötte fel fejét. Azonnal a kagylóhoz kaptam, attól rettegtem, ismét a némaság vesz majd körül, ha nem cselekszem azonnal.

A fülemhez emeltem a kagylót.

- Háló? - kezdtem bizonytalanul.

- Menekülj! - mély férfihang hagyta el a másik fél ajkait.

Elejtettem a telefont. Éles fájdalom nyílalt belém, kínzó, maró érzés nehezedett lelkemre.

Süllyedni kezdtem a tenger sós vízében. Levegőm egyre csak fogyott, köröttem már minden kezdett elhomályosodni. Egy erős rántás fájdalma járta át testemet, majd levegőért kapkodva megpillantottam a perzselő délutáni napot, s a tenger azúr fényét.

Köröttem csak a homok nyúlt el végtelen messzeségben, s arcomon egy ismerős kéz nyugodott.

Ez a kéz az Ő keze volt, azé a személyé, akit életem utolsónak hitt pillanatában magam előtt láttam. Akinek lénye olyannyira vonzott, akivel eggyé váltunk, akinek egész titokzatossága olyannak tűnt, mintha az egyik történetemből lépett volna elő.

S ezért vonzott engem ez a férfi. Izgalmas volt, s a nyaralás hátralévő része még előttünk állt.

A kabócák hangja egyre csak erősödött, s ez a hatalmába kerítő érzés úgy hatott, akár a lebegés a semmiben.

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek