Kukoricázok

.

A nap végén alkonyt keresek.

Meditálni világunkon.

Kukoricázni. Kivel, mivel, mindegy.

Csak a kérdés és válasz vitázzon.

Ehhez nem kell tengerpart, giccs fotó,

csak szakadék, képzelt vége a világnak.

Tengeri, ez egy kicsit porzik.

Jobb név a kukorica.

Szétdúlva-túrva csak felmásztam.

A halom tetején lótuszülésben

koncentrálni kell, de nem megy.

Inkább számolok, lassan:

a sakkjáték mesés kitalálója

hány búzaszemet is kapott urától.

Eltéveszthetetlen.

Majd azt is gondolatban, alattam

hány millió szem tartja azt

a fenekemet zizegve lukacsosra

klopfoló néhányat. A 365 szemet.

Már látom az alkonyt. Gócomat.

Látásom a külső világra tudattalan.

Kérdésem és egyik válasza.

Miért a gerinctelen világ?

A morzsolás szemet foszt a csutkáról.

Fészke a halom. Új kapaszkodó.

A csutkagerinc vége parázsból hamu.

Föld elem.

Az új magot világra nevelte.

Fent mindenki kukoricázik.

Ember és istenek. Megfejthetetlenek.

A világ. A vége absztrakt.

Uram, irgalmazz?