Közös háztartásban

Ebben a sűrű hóesésben semmi kedvem sincs kimozdulni otthonról, pedig muszáj lesz elindulnom mielőbb, hogy még otthon találjam az albérlőimet

....átvegyem tőlük a pénzt, amit aztán befizetek a bankszámlámra. Apropó, pénz! Igazán beszállhatna Balázs a háztartási költségekbe, mert a rezsit ugyan kifizeti, de minden mást nekem kell előteremtenem. Tizenötéves házasságunk alatt ez a bevett szokás. Nincs közös gyermekünk, én nem is akartam, elég volt az előző házasságából ránk maradt fiát istápolnom, a munka mellett. Ma már nem velünk lakik a gyerek, még jó, hogy harminckét éves korában nem nekem kell mosnom, főznöm rá, takarítani utána. Helyette vidékről  felhozta a férjem a kilencvenéves anyósomat, aki mindkettőnket túl fog élni! Süket, de ez az összes baja.

Nem voltam felkészülve anyósom jelenlétére, ezért úgy ért a hír, mint a lórúgás. Összetört a lelkem, mert elszállt valamennyi addig dédelgetett illúzióm, miszerint az immár nyugdíjas férjemmel együtt végre úgy élhetünk, mint a galambpár, szabadon és elégedetten. Szerencse, hogy nekem még három évem van a nyugdíjig, ezért napközben nem vagyok idehaza. Megrendeltem az ebédjük házhoz szállítását, az mégiscsak olcsóbb és kevésbé macerás, mintha esténként nekem kellene a tűzhely mellé állni, főzőcskézni, egyáltalán, kitalálni, mi legyen a menü. Ahhoz persze bevásárlások is kellenének, amit nem bízhatok a férjemre, és bármit is készítenék, jól tudom, hogy a pernahajder anyósom kifogásolná, ez édes, az meg sós, mi nem szoktuk hosszú lével főzni a pörköltet, és miért ilyen sűrű a gulyásleves.

A másfél szobás lakásomat kiadom, nem adtam el, mert ki tudja, mi történik a házasságunkkal, gondoltam, és ma is így vagyok ezzel. Egyetemista pár lakik benne és nem voltam szívbajos, amikor megállapítottam a bérleti díjat. Ki tudják fizetni, mert a fiú édesapja körzeti orvos vidéken, a lány szülei pedig gazdálkodók.

Hozhattam volna az ernyőmet, de mindig elfelejtem. Kocsival pedig nem szeretek járni, mert eléggé figyelmetlen vezető vagyok, a havas úton egyébként is könnyen megcsúszik az autó.

A rezsivel együtt bezsebelek százezer forintot. Szép pénz, amit az özvegy  édesapámnak köszönhetek, aki megvette nekem a lakást, amikor végeztem az egyetemen. Azt hitte szegénykém, hogy egy szem leánygyermeke tanulmányai befejeztével hamarosan férjhez megy, unokákkal ajándékozza meg és boldog öregkor vár rá. Ehhez képest negyvenöt évesen mentem férjhez, így már unokára nem számíthatott.

Dzsekim kapucniját mélyen a fejembe húzom, ennek ellenére az egyre erősödő szél az arcomba kavarja a havat. Muszáj elmennem a bankba, betenni a pénzt, az én pénzemet, amely szerencsére folyamatosan gyűlik. Utána elmegyek bevásárolni, megveszem a két nyugdíjas jövő heti reggelire és vacsorára valóját. Nem nagyétkű família, bár az is lehet, hogy pusztán  a férjem nem szeret szendvicseket készíteni, az anyósom pedig képtelen rá.   

A bankban várnom kell, elég sok az ügyfél. Bámulom a kijelzőn megjelenő sorszámokat, melyek ügyek szerint más-más számjeggyel kezdődnek, így gyakorlatilag meg sem tippelhetem, mikor következem. Unalmamban figyelem a többi várakozót. Külön tanulmányt lehetne írni a semmittevésről.

Csapódik a bejárati ajtó és belép a család. Nagyszülők két unokával. Csivitelnek a gyerekek, a nagymama gardírozza őket, miközben a nagypapa az automatánál sorszámot vált. Magas, egyenes tartású a férfi! Ó, mennyire hasonlít a régi szerelmemre! Megfordul. Elakad a szavam. Hiszen ez Rezsőke! Igyekszem nem észrevenni őt, minek is hoznám zavarba. Ami elmúlt, az már a történelem része, amit nem szabad bolygatni, legfeljebb a tanulságok levonása után okosabban élni a jelenünket.

-        Szervusz, Magda! - köszön rám. - Ezer éve nem láttalak! Dalma drágám, kérlek, gyertek ide! Szeretném, ha megismernéd életem első szerelmét! 

Bemutatkozunk, kezet fogunk és a két kisgyerek is illendően elhadarja a nevét, majd helyet foglalnak és tovább nem foglalkoznak a felnőttekkel, egymással fecsegnek.

Dalma asszony legalább fél fejjel magasabb nálam, vékony alkatú és nagyon elegáns. Arcán ízléses, halvány smink. Érdeklődéssel néz rám, ami zavarba hoz. Bezzeg Rezsőke fesztelenül beszél, meséli közös kalandjaink ismertethető részeit, olyan humorral, hogy magam is képes vagyok derülni rajtuk.

-        Szívem, ha ennyire jól kijöttetek, akkor miért szakítottatok? - kérdi ártatlan arccal Dalma asszony.

-        Édesem, azt én mai napig nem tudom! Tényleg, Erika, miért dobtál ki az életedből?

-        Ó, én arra már nem emlékszem! - vágom rá a választ. - Bocsássatok meg, én következem! Örülök, hogy összefutottunk!

Nem örülök, mert úgy nézek ki az átázott dzsekimben, mint egy árva öreg  verébanyó. Valóban a hívószámom villog a kijelzőn. Igyekszem gyorsan intézni a dolgomat és mihamarabb kimenni a bankból. Visszanézek és látom, amint Rezsőke és Dalma asszony nagy összhangban az unokákat kézen fogva ballagnak az ügyintézőhöz.

Kicsordul a könnyem. Biztosan a hideg csípős szél miatt. Vagy azért, mert hazudtam?

Pontosan emlékszem a szakításunkra. Rezsőke az üres zsebű kezdő mérnök megkérte a kezem, de én kinevettem. Nem akartam csóró feleség lenni. Mit mondhatnék? Elértem a célom. Jómódú a férjem, akivel közös háztartásban élek. Boldogtalanul.

Miért hull a könnyem, ha nem akarok sírni?

 

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek