Kornél

Mementó egy kedves barátnak

 

- Nohát, kutyát én nem engedek a portára! - makacsul dörögtem. - Persze, aztán majd én kínlódok vele. Etessem, szökik, aztán a szomszédok meg a nyakamra járnak, ha bajt csinál!

Rápillantottam.

Csapzott fekete gubanc volt. Az utca végéről hozta Ivett. Az úton szedte fel, mondta, a nyomába szegődött. 

Aztán mikor hazaért, leült a kapujába, ott lógatta a nyelvét.

- Rátok gondoltam - búgta. - Nektek nincs kutyátok.

A feleségem könyörgő szemmel nézett.

- Most mit izélsz, majd én foglalkozom vele!

A fiam egy szót sem szólt, figyelte a fekete loncskupacot, és kereste vele a szimpátiát.

- Csinálj, amit akarsz! - adtam meg magam az asszonynak. Úgyis tudtam, rám marad a végén. Bementem a lakásba. Féltem, hogy megszeretem, aztán majd elveszítem, mint sok kutyát, amely végigkísérte az életemet. A család meghozta a döntést, a kutya maradt. Zakatolt tovább az élet, a nejem enni vitt neki. 

Tüntetőleg voksolt. A fiam nézte ezt a kis dögöt, ami inkább egy hernyóhoz hasonlított. Egy szőrös fekete hernyóhoz. Lefetyelő szőrös hernyóhoz.

- Mi legyen a neve? - kérdezte a fiam.

- Na - gondoltam -, már ezt is megette. Ez az ő voksa.

Az asszony nézte, nézte, aztán rábökött.

- Kornél.

- Kornééél! - döbbentem. - Te lökött vagy? Hogy lehet egy kutya Kornél?

- Hát Kornél! - toppantott a szavaival.

- Kornél! - mondta a fiam. 

Ránéztem. A kutyának mondta, és kinyújtotta felé a kezét. A dög ránézett, a torzonborz lapos fejből kinyúlt egy piros valami, és elkezdett remegni. Apró nyálcsepp pottyant a járdára. Kornél elfáradt az evésben. Egykedvűen bámult bennünket.

- Apa, mi van a szemével? - kérdezte a fiam.

- Gyöngyszemnek hívják. A palotapincsiknél ez gyakori. Hályog nő a szemükre. Az a szeme vak.

Rápillantottam a kutyára. Kornél felnézett, ugyanazzal a tekintettel, ahogyan a fiam kinyújtott kezét nézte. Nyelt egyet, állta a pillantásom. Megvett kilóra, az az igazság. Volt benne valami elegancia, ahogyan felém biccentette a fejét.

- Köszönöm - lihegte.

- Na persze- morogtam. - Ne nekem köszönd, én csak elvisellek.

Pillanatok alatt megtanulta a nevét.

Hetek teltek el, és ő mintha ott sem volna, úgy járt-kelt az udvaron. Kapott enni, barátkozni nem akart. A fiam minden gesztust megtett, amit egy 4 éves gyerek megtehet, de Kornél csak egykedvűen ült a gangon, és nézte az eget. Néha ment egy kört, de semmi több.

Közben megjött a tél. Leesett az első hó, de ő tökéletes közönnyel nézte, ahogy lapátolok. Többször is vittem neki enni, de semmit nem tett azért, hogy megszeressem. Bedörmögte a kaját, aztán lihegett. Az étel fele a pofáján lógott. Gyakran oda is fagyott, lapos arcára mulatságos maszkot rajzolt.

Kornél lassan, észrevétlen besurrant a szívünkbe.

 

Nincsen rózsa Kornél nélkül

Kitavaszodott.

- Meg kéne fürdetni - jelentette ki a fiam.

Álltunk fölötte (a családi tanács), és próbáltuk megfejteni, hol kezdődik a kutya. Kornélnak különleges volt a hátsója. Hosszú, loboncos fenekén minden megtapadt. Egyelőre fogalmunk sem volt, mi minden. A dolog akkor tűnt fel, mikor rózsákat metszettem. A levágott gallyacskákat óvatosan a tő mellé rakosgattam, hogy aztán a munka végeztével csomóba szedve a kert végébe hordhassam. A kutya folyton a nyomomban járt, akár egy kis fekete törpe, kuporgott a hátam mögött. Soha egy vakkantást nem hallottunk tőle, akár egy árnyék, úgy járt-kelt. A szemem sarkából figyeltem, ahogy szétterpesztett lábai közé ült, mígnem egyszer halálhörgés ütötte meg a fülemet.

Riadtan kaptam fel a fejem. A fiam éppen akkor jött ki az udvarra, tágra nyílt szemekkel nézett a kutyára.

Kornél el volt foglalva. Fenekén ott gabalyodott a lenyesett gallyak fele, összekeveredve a lábaival. Komótosan, csendben próbált szabadulni, de csak összébb gabalyította a lábait is. A tövisek makacsul csimpaszkodtak a rasztáiba. Végül eldőlt, szó nélkül hatástalanította magát. Tökéletesen mozgásképtelenné vált. Ekkor hördült fel.

Torkából olyan mély rekedt, bugyborékos hang jött fel, hogy a verebek felröppentek az ágakról. A fiam meredten nézte a lihegő kutyát. 

- Csubbakka - böktem rá vigyorogva.

Boncolgatni kezdtem, ép szemét az égre függesztve tűrte, ahogy megpróbálom kihámozni a töviskoszorúból.

- Szólj anyádnak! - morogtam a gyerekre.

Álltunk hát felette.

- Lavórban, esetleg - vakargattam a fejem.

A kutya lemondóan lógatta az orrát. Az asszony hozta a lavórt vízzel, a fiam samponnal a kezében követte. Kornél úgy gondolta, inni hoztak, és nekiállt felmászni a lavórra. A kölök sikeresen megelőzte az önkéntes fürdést, és megfogta a tál peremét, míg a kutya ivott. Láthatóan kimerült a birkózásban.

Az asszony egy ollót varázsolt elő és csattogtatva nekiállt átszabni a kutya bundázatát. Volt, ahol megbukott a szándék, az a rész loboncos maradt. Mindenre hasonlított az állat, csak kutyára nem. Vízbe tettem, szinte vigyorgott, ahogy dörzsölni kezdtem.

Mit mondjak, félóra sem telt, és kivettem egy fekete kutyát, egy még feketébb vízzel teli lavórból. A hátsó részét raktárnak használta. Találtam benne két darab 100-as szöget, úgy két méter zsinórt, mindenféle gallyakat, pár darab bogáncsot, söröskupakokat, és a fiam elveszettnek hitt műanyag katonáját. Felnéztem.

- Egy cápa gyomrában nincs ennyi minden - vigyorogtam. Aztán újra megnyírtuk.

Gyorsan száradt, merthogy örömébe minden kisebb-nagyobb tárgyhoz hozzádörgölődzött, amit csak talált e földön. 

 

A végzet cserepei

Kornél nem látott jól. Úgy értem, nem azért, mert félszemű volt. Arra a fél szemére sem látott jól. A palotapincsiknek köztudottan rossz a szaglásuk, imígyen halvány fogalmam sem volt, mivel tájékozódott, de tökéletesen eligazodott a világban. Kivéve néhány esetet.

A csavargásról nem mondott le, ahányszor csak tudott, makacsul kiszökött. Körbejárta a falut peckesen, amitől a legtöbb kutya habzó szájjal tépte a láncát. Természetesen az orruk előtt, jól láthatóan jelölt. Ebben is különleges volt. Bőséggel jutalmazott minden oszlopot. Nem tudom, honnan volt benne ennyi „folyadék". Volt.

Azon a reggelen is kiszökött. Mikor reggel bementem a kerámiaműhelybe, már hírét sem láttam. Sürgős munkám volt, úgyhogy nekiálltam korongozni.

Egy különleges megrendelést kaptam. Hatalmas virágkaspókat kellett készítenem, amiket részben korongon, részben felrakásos technikával munkáltam készre. A művelet után gazdagon mintáztam, majd kiraktam a ház előtt végigfutó tornácra, hadd fújja meg őket a gyönge szél.

Ezekkel a darabokkal óvatosan kell bánni, égetés előtt már a mozgatás is nagy veszéllyel jár. Mikor a másodikat is kilavíroztam a járdára, megláttam a kutyát, ahogy üldögél a kapuban, a tornáccal szemben.

Sosem szólt, holmi csip-csup ügyért nem vakkantotta el magát, türelmesen megvárta, míg meglátjuk.

- Na, mi van, jógyerek? - mentem felé, és kitártam a kaput őfelségének.

Valami jó történhetett vele, mert nagyon elkezdett hörögni, még ugrabugrált is a lábaim felé, de aztán elszántan elindult befelé a járdán. Felgyorsított, valami sürgős dolga támadt. Egyenesen a kaspók felé. Úgy gondoltam, kikerüli. Egy kutya kikerül egy combközépig érő tárgyat. Kornél gyorsított. Meredten bámultam, ahogy csökken a távolság a kutya és a korongolt, mintázott agyag között. A remény hal meg utoljára...

Az első kaspó lelassította. Egyszerűen keresztülszaladt rajta, a puha agyag megroggyant, majd puhán eldőlt, mint akit hasba szúrtak. A második kicsit távolabb volt, így a kutyának volt ideje fékezni. Az agyagnak van némi rugalmassága, elég kicsi, de van.

A fekete démon nyakig merült az agyag rejtelmeibe. Az nem szakadt be, és mivel az energia elenyészett, tolatásba kapcsolt, és kihátrált a félig behorpadt kaspóból. Egy darabig nézett maga elé, majd kikerülte a halálos sebet kapott, horpadt agyagdarabot, és elballagott.

Még csak nem is hörrentett!

Álltam ott némán, talán egy perc is eltelt, mire megmozdultam. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Hatórás munkám ment tönkre, ez az ördög egyszerűen átrongyolt rajta. Közelebb léptem, és elsírtam magam a nevetéstől. A haldokló kaspó oldalában, homályosan ott vigyorgott rám Kornél negatív képe.

 

Kornél és a világ

Mindenképpen szót kell ejtsek arról, hogyan viszonyult Kornél az őt körülvevő környezethez, beleértve minket, embereket is.

Érzékszervei tulajdonképpen elsatnyultak a nemesítés során, ugyanis őt díszkutyának teremtették.  A neve is mutatja, császári kutyák voltak „őfelsége" ősei. Nem igazán úgy tervezték ezt a fajtát, mint aki majd a vadonban szarvasokra vadászik, ha véletlen eltépi láncait. Ha az ember ránéz, nem tudja sírjon-e, vagy nevessen. Nekem egyébként sem volt jó véleményem erről a fajtáról, mert küllemre édes kis kutyuli, viszont egy méteren belül gyilkos tekintettel neked ugrik, és a lábikrádba mar. 

A gyerekkorom legeszelősebb emlékei, mikor egy bandaverekedésben, erős koncentrálás mellett (hány embert tudok minél gyorsabban tökön rúgni), egyszer csak feltűnően nehéznek tűnt a lábam. Lenézve megpillantottam egy ilyen kis vakarcsot a lábamon lógva. Míg megpróbáltam lerázni, mondanom sem kell, az én heréimet rugdosták meg, ami később nagyban megnövelte az unszimpátiámat a kutya iránt.

Kornél nem ilyen volt. A kíváncsisága mindent legyőzött. Természetesen póráz nélkül mászkáltunk, mivel pici volt a feje és tömör, a póráz vagy megfojtotta, vagy egy elegáns, rövid tolatással kibújt belőle. Hámot meg nem veszek, nem ökröm van, hanem kutyám.

Sétáltunk.

Az első ötszáz méterben legfontosabb a villanyoszlopok sokasága, és minden, ami a földből kiáll. Eztán mindig inni kellett. Ezenközben fontos minden fűszál, doboz, csikk, napsütés, szatyor, bármi, amibe a két villanyoszlop között beleütközik. És a kutyák. 

Ha sétáltunk, tudott róla az egész falu. Hogy jobban felfogja a környezetét, időnként leült és körülnézett. Néha öt percig is. Minek sietni! Aztán újabb nézelődés, szaglászás. Kornél folyton prüszkölt. Orra olyan volt, mintha egy normális hétköznapi nózit egyszerűen belapítunk. Természetesen úgy tisztult, hogy szagminta közben betüszkölt embert, tárgyat, állatot. Ez volt az ő titkos fegyvere.

Séta közben egyszer egy apró mellékutcába vetődtünk, ahol új, épülő házak sorakoztak kerítés nélkül. Az én Kornélom minden előítélet és veszélyérzet nélkül caplatott, minden friss dolgot megjegyezve vízipisztolyával. Aztán szembetalálkozott egy homokszínű vizslával. Nem mondhatnám, hogy egymásra néztek, mert a pincsi ugyebár, még ha kihúzza magát, akkor is csak két szőrös lábat pillanthat meg, azt is csak nagyon közelről.

Figyeltem őket. A vizsla megtorpant, vakkantani sem tudott. Döbbenten bámulta a kutyaszagú izét. Látszott, hogy megfeszülnek az izmai. Ellenséges kutya? De a szeme megcsúfolta. Látszott, igen keres rajta valamit, mert csavargatta a nyakát, előre hátra tekintgetve, oldalazva. Végül is Kornél felemelte a tekintetét, ezzel egyértelművé tette, merre van az előre. A vizsla lehajtotta a fejét, és abban a pillanatban mikor az orruk összeért, az én kíváncsi pincsim elprüszkölte magát.

Az eb szabályosan seggre tottyant, fejét rázva próbált megszabadulni a vegyi bomba tartalmától. Eközben Kornél körülszaglászta, majd megkereste a betonkeverőt, és megjelölte. Komótosan kislattyogott a portáról, ahol vizslánk, most már a mellső lábaival, a szemeit kaparászta. Mikor kifordultunk a mellékutcából, és én nagy nehezen abbahagytam a röhögést, hátrafordultam. A vizsla a nem létező telekhatárnál ácsorgott, és bambán bámult ki a fejéből.

De nem volt mindig ilyen vidám a történet. Volt olyan is, hogy egy hatalmas németjuhász kan játszott vele. A szájába vette, megrázta és eldobta, mint egy labdát. Gyilkos játék volt. A dög egyre dühösebb volt, mert Kornél nemezes szőrét képtelen volt átharapni, ezért a dühe csak fokozódott. Az én kutyám csendben tűrte, egy darabig próbált elfutni apró lábain, de hasztalan. A busa fejű gyilkos minduntalan felkapta, rágta, aztán eldobta. Üvöltöttem, ugráltam, de minduntalan kikerült, felkapta az élő labdát, aztán hozzácsapta a kerítéshez. Kornél felvonyított, most először. 

Kihozta belőlem az oroszlánt. Az új támadást már sikerült megelőznöm. Felkaptam Kornélt, láttam, tömpe orrából vér csorog, pillanatokon belül teleprüszkölt vele.

Azt mondják, dühös kutyának sose nézz a szemébe! Farkasszemet néztünk. Láttam, kihívásnak veszi, szemében tűz lobbant, ezért kivicsorítottam a fogam, és rámorogtam. Olyan hörgést húztam elő a torkomból, hogy ha nincs kerítés, hátrahőkölök. A kan megfeszült, és lépett egyet előre.

Tudtam, a következő pillanatban a torkomnak ugrik. Léptem én is, de hörgésem ordításba csapott, miközben úgy pofán rúgtam, hogy talán még most is a fejét keresi. Remegő lábakkal néztem utána. Kornél a hónom alatt, nyalta a vérét. Összeszaladtak az emberek, a menekülő kutyát nézték. 

Aztán engem.

- Úristen, csupa vér vagy! Hol harapott meg?

Keresték rajtam a sebeket, de csak egy büszke oroszlán állt ott, aki megvédte a családját.

Mire meg nem tanítja az embert egy kutya?

 

Kornél fut

Kornél ha megfürdött, átalakult. Kívül belül. Szőre kisimult, fekete lobonca légiessé és könnyeddé vált. Lelkileg is átváltozott. Alakja tökéletesen sárkányos lett. Kínai sárkányos.

Amikor nekivágtunk a falunak, Kornél először csak lassan ügetett. A határban aztán nekivágott. Amint megfújta a szél, beleprüszkölt a levegőbe, és vágtába csapott. Teljesen elsárkányosodott. 

Lobogó szőre alatt eltűntek a lábai, csak egy föld felett lebegő, hullámzó sárkányt láttam, aki csak azért nem röppen az égre, mert sokkal érdekesebb dolgokat talál itt lenn, a föld közelében.

Megszépült.

Időnként felhördült, aztán körbe-körbe hempergőzött, majd felpattant, és továbblibbent. Volt, hogy nem ismerték meg.

- Honnét vetted ezt a kutyát? - kérdezték, aztán megdöbbenve legyintettek.

Hát igen, Kornélnak volt híre a faluban. Illetve a másik Kornélnak, aki telejárta a falut, összeugrasztotta a kutyákat, és felébresztette a pihenni vágyókat.

Ezt a Kornél senki nem ismerte. A gyönyörű, csillogó, repülő fekete sárkányt. A büszke Kornélt, a nemest, a harcost. Még ő sem. Egy óránál tovább nem maradt ilyen.

Ahogy kirepülte magát, egyszer csak hangos szuszogással leült, és bevárta a családot. Onnantól kezdve nem mozdult, esetleg két-három lépést még megtett, de akkor az már maga volt a végső kétségbeesés.

Hónom alá csaptam, és cipeltem a falu szélén kanyargó folyóig. Úgy félórán keresztül, míg a család sétált, kézről-kézre járt, és ő szuszogott, lihegett, folyt a nyála. Istenem mennyit cipeltem, mint egy gyereket! Nézte a világot a vállamról, a hónom alól lógatta nyelvét, míg meg nem unta. Megrugdosott vagy kapart, aztán le a földre. Kisebb vágta, aztán megint föl.

Közben egyre töpörödött a sárkány, rárakódott a kosz, beleragadt a bogáncs. A földet söprő fekete lobogó selyemlepel, koszos rongy lett. A sárkány elrepült. Maradt a szuszogva hörgő, csatakos, „húzzatok ki a sárból" Kornél.

Ha elfáradt és messze voltunk, megkereste a föld leghidegebb pontját, széttárta lábait, hasra vágta magát, és úgy várt, míg utol nem érjük. Mint egy béka, úgy hasalt az út közepén. Tudott úgy és oda feküdni, ahol nem ütötte el semmi. Súgtak neki fentről.

Biztosan a sárkány lelke.

 

King  Kornél

A porta két vagy három macskát is kiszolgált, a „feneség" mellett. Később berobbant egy vadászgörény is, de Kornél őt túl gyorsnak találta, ezért szót sem érdemes említeni róla. Természetesen Kornél felügyelte az állatsereget, elismerve az én fennhatóságomat. De én „isten" voltam, és csak időnként voltam jelen, apróbb problémákat oldva: evés, hajkurászás, fürdetés.

A „Na, most már kitakarodik az egész bagázs, mert csúnya verekedést rendezek itt!" felkiáltás azt jelentette, „isten" enni ad. Vagy sunyin lapuljunk meg, mert odakinn hideg van! Olyankor Kornélt egyszerűen kitoltuk. De komolyan. Az öszvér csak kismozdony volt ahhoz képest, ahogy Kornél megvetette a lábait. Kitehetetlen volt. Ha ez nem vált be, akkor átváltott a lágyművészet egy különös stílusára.  Egyszerűen szétfolyt a padlón. Lába vesztett, süket, vak, béna, döglött kutya lett belőle. Természetesen egyre idegesebben lökdöstük, hangosan kiabálva.

- Fene a pofádat! Húzzál már ki!

Húztuk. Mit mondjak, gyakran vele mostuk fel a lakást. Bár ha gyakran vízbe mártjuk, mint a felmosót, lehet, hamarabb eredményre jutunk. A vízről nem minden élménye volt kellemes. A gyakori fürdetés kezdett az idegeire menni.

De a vizes dolgokról majd később.

Szóval, a „feneség" volt az utolsó, aki elhagyta a lakást még akkor is, ha kaja volt kilátásban. A macskák, Artúr és Bonya, tiszteletben tartották a sorrendet.

Bár külön tálka és helyszín volt, a sorrend akkor is stabilan és szilárdan be volt tartva, tartatva. Kornél egyetlen pillantással rendezte a sorokat. Először megszagolta a macskák kajáját, aztán a sajátját. Egy kegyes pillantással felnézett, és erre a jelre a macskák nekiállhattak. Figyeltem. A jeladás mindig megtörtént. Kornél kegyes és jó uralkodó volt.

Ha hideg volt, összebújtak a két macskával. Nemegyszer mentem ki reggel, és láttam egy hatalmas cirkalmas gombolyagot, amiből csak a macskák farka látszott ki. Kóbor kutya ritkán alszik házban, így hiába tákoltam össze egy takaros ólat, a fekete lobonc mindig valahol a porta egyik sarkában sötétlett a reggeli fényben.

Aztán egy verőfényes nyári délután fura dolog történt.

Artúr kiesett Kornél kegyeiből. Artúr a kasztrált, rugalmas, párductestű igazi vadász volt. Mivel hogy a párzás utáni vágyát a heréivel elvesztette, a szaporodás utáni lehetetlen lelki frusztráltságát a vadászatban élte ki. Megfogott mindent, tücsköt, bogarat, békát, egeret, madarat. Egyre nagyobb madarakat. 

A kisveréb nem pálya. Galambnál tartott, és kezdtem félni, hogy egy reggel majd bevonszol egy pulykát. Mert mondanom sem kell, mindent a lábam elé hordott. Néha az ágyunk elé, mikor hol voltunk.

Volt, hogy találtam olyan gyíkot, akit alig két hete fogott, és hagyta meglógni a lakásban.  Biztosan ráunt. Aztán a hüllő egyszer csak kitántorgott a konvektor mellől, nekem kellett „Artúrbiztos" helyre szállítani, a kert végébe.

Ültünk az udvaron, én éppen pipáztam, Kornél ücsörgött mellettem. Szép nap volt, nyár dereka, éppen vadászidő. Artúr egy fiatal barackfán lapult, és a verebeket figyelte. Látszott rajta a lazaság, ez neki csak gyakorlás! Egy veréb nem adrenalinbomba. Rutinosan lopódzott.

Gyönyörű látvány, amikor egy macska szinte nem is mozog, mégis közelebb kerül a zsákmányhoz. Az ember egy picit átérzi, mit jelent macskának lenni. A feszesség és a lazaság egyszerre jelen van az állatban.

Kornélt is lenyűgözte, vagy a füst zavarta, de odébb slattyogott tőlem, az udvar közepére, ahonnan jobban látta a vadászatot. Lehet segíteni akart. Artúr lassan ugrótávon belül volt, de a kis madárka mintha érezte volna a távolságot, mint a jó bokszolók, odébb ugrott. Aztán még odébb.

Artúr újra felkészült, de a kis piszok megint odébb pattant. A harmadik ilyen próbálkozás után elszakadt a cérna. Artúr ugrott, a madár meg átröppent a szemben lévő előtetőre, éppen a fejem fölé.

A macskák rettenetes gyorsak. Egy szempillantás alatt utána vetette magát. Az előtető vasoszlopán próbált utánamászni. Még soha nem láttam macskát úgy mászni, mint egy embert, ahogyan átöleli a fát, és úgy birkózza magát egyre feljebb. Artúr hamar rájött, minden hiába. A zörgésre a veréb visszarepült a fára, a macska meg utána.

Kornéllal járt a fejünk, ahogy ide-oda röppent macska és madár. Harmadszorra szerintem a madár kiröhögte, mert hanyag szárnycsapásokkal elrebbent az udvarról. Artúr épp a vasoszlopot ölelgette dühösen. Egy pillanatra felnézett a madár után. Elnyavintotta magát, és egy ruganyos mozdulattal leugrott a csőről. Egyenesen Kornél felé. A kutya éppen a fáról fordította a tekintetét, le volt maradva erősen.

Artúr ekkor egy keserves nyávogással ráugrott, és lekevert neki két nagy büdös pofont, hibáztatván, mért nem figyelt. Kornél nem értette a dolgot, mert csak állt mélán, a macskával az arcán, és látszott a szemén, hogy időt kér, és levegőt. Mivel a macska bőszen, az arcán lévő összes szőrzetet neki állt kiegyelni.

Megrázta magát, ami egy tompa puffanással ért véget. Artúr előnyhöz jutott, a földön fekve a lábaival is rugdosott, ami kellemetlen egy érzés, ha az ember hasán nincs olyan vastag szőr. Nem beszélve a macska kimeresztett karmairól.

Végül mégis a Kornél került felülre. Ráhörgött Artúrra, amitől a dühös vadász kiesett a transzból. Hirtelen mintha magához tért volna, bocsánatkérőn rányekkent Kornélra és elfutott. Talán szégyenében. A kutya ott állt megrökönyödve, én fogtam a fejem.

Mi lesz most „feneség"? Oda a királyság! De nem úgy! Kornél maradék méltóságával, csendben elballagott. Artúr úgy egy hónapig büntiben volt. Nem feküdtek össze.

Hát nem olyan, mint egy nagy család? 

 

Időjáték

Csak pár gondolat. Most futott át a fejemen, milyen érdekes az állatokhoz való viszonyom. Mennyire időtlen és természetes számomra a létük. Míg Kornél velem volt, szinte felnőtt a fiam. 

Elváltam közben, új szerelmeket kerestem. Minden nőről, aki átlépte a lakásom küszöbét, szagmintát vett, aztán vagy elsomfordált, vagy leült a lábai elé. Véleménye volt a dolgokról. Közben jött még egy macska, aki nyeszlett volt és béna, de ő gondoskodott róla. Hagyta, hogy egyen a tálkájából. 

Az ember gyakran lát emberi tulajdonságokat állatokban, de szerintem ez fordítva is igaz. Az állat is lát állati tulajdonságokat az emberben. Valahol a két dolog találkozásánál ér össze a lelkünk. Súgunk egymásnak, azt hiszem.

A belső hangunk az, ami közös.

 

Gömbi

Új szerelem, új asszony, új kutya. Hát ez nem ilyen egyszerű! 

Bár gördülnek a szavak, az élet, mint tudjuk, sokkal bonyolultabb, mert mi sokat dolgozunk azon, hogy bonyolítsuk. Az új szerelem bombaként robbant, amiből természetesen Kornél csak annyit tudott felfogni, hogy eggyel többen vagyunk. Föl sem kapta a fejét, hogy ez a hölgyemény tartósan van itt. Aztán szép lassan megszerette. 

Azt már nehezebben tűrte, hogy én sokat vagyok távol. Olyankor átcsoszogott anyámhoz, aki szinte a kertszomszédom volt, és ott ücsörgött. Kapott enni, aztán hazaballagott. Állítólag olyankor nem nagyon bosszantotta a kutyákat.

Aztán egy napon nagy meglepetés érte. Mikor a nagykapu kinyílt, és az autónk begördült az udvaron, azonnal a lábamhoz ugrott, és nyekeregni kezdett örömében. Hanyatt vágta magát, ami a nagyon nagy öröm jele volt, és makogni kezdett, mint egy kis majmocska. 

Na, jó, erős túlzással vakkantgatott. Miközben beengedtem az autót az udvarra, végig ezt csinálta. Aztán, mikor a kocsi megállt, rohant az ajtóhoz. A feleségem, hál' istennek sok dologban ugyanolyan őrült, mint én. Mi beszélünk az állatokhoz, úgyhogy gyorsan mindketten majdnem egyformán lettünk szeretve.

A kocsiajtó kinyílt, és kiugrott belőle egy kutya. Apró termetű, barna színű korcs volt, okos szemekkel. Kis Erő Béla alkat, ruganyos, felpumpált izmokkal, hegyes fülekkel, virgonc, örökösen vibráló farkakkal. Ő volt Gömbi.

A feleségem szeretett nagyijáé volt, aki az eset előtt hunyt el, éppen temetésről jöttünk haza. Apósoméknak már három kutyája volt akkoriban, így ő tulajdonképpen enyhe nyűg volt. Ráadásul anyósom szinte benne élte ki minden bűntudatát, amit az ember gyász után érez. Így hát kicsit terápiás célzattal is, elhoztuk. 

Gömbi fura állat. A nagyi bent tartotta a lakásban, így, hogy úgy mondjam, teljesen elemberiesedett. Borzasztó értelem, és én úgy nevezném, kutyátlan emóciókból volt összegyúrva.

No és a vadászkutya minden tulajdonsága ott tombol a zsigereiben kiéletlenül, a mai napig. A külvilágról alig tudott valamit, a nagyi mindenben kiszolgálta, és ő ezt természetesnek vette. Akaratát anyósomra is könnyedén rákényszerítette, finom, de kitartó manipulátor volt az uraság. Úgyhogy, amikor kiugrott az autóból, még az udvar földje is meglepi volt neki, nemhogy Kornél!

Körbeszaglászás, és ideges ugrálás után, morgások és vinnyogások közepette rohangált az udvaron, amit az én ebem morózusan figyelt, merthogy minek ez a rohanás! Behúzódott a szokásos helyére, és kíváncsian figyelte az izomgolyó izgatott futkározását, amitől a macskáim pánikszerűen rohantak fára, tetőre. Kornélnak panaszkodtak, hogy azonnal tegyen rendet a királyságban!

De a király csak nézett ki a fejéből, mint egy tudálékos bagoly. Egy darabig követte tekintetével a Gömbi villámgyors cikázását az udvaron fel-alá. Aztán behasalt a sarokba és szunyókálni kezdett. Elfáradt a szeme.

 

Két kan

Egy darabig minden rendben ment, kis túlzással.

Ha leszámítjuk a macskák üldöztetését, az evés körüli kálváriákat és azt, hogy Gömbi halálos sértésnek vette a kint alvást. Pedig nem frontálisan kezdtük átnevelni, lassan módszeresen próbáltuk kutyává tenni. Ha kinn voltunk a folyónál, Gömbi boldog rohangálással, kaparással, és pattanó ugrándozással fejezte ki: - Milyen jó élni!

Kisvártatva már bejárta és birtokba vette a portát. Se ki, se be nem jöhetett senki az engedélye nélkül. Hátulról, az apró termetű kutyákra jellemző módon, megtámadta azt, aki nem volt hajlandó észrevenni, hogy itt ő az úr! Az unokaöcsém elnevezte „Őrmester úrnak".

Ahogy Gömbi kinyílt, úgy súlyosbodtak a konfliktusok. A tacskóba oltott vadászeb elsőbbséget követelt mindenben, ami az emberekhez kötődött. Féltékenyen figyelte, ha Kornélt is megsimogattuk, vagy hozzá szóltunk. Persze a pincsi is hasonlóképp érzett, de eszközei nem tették lehetővé, hogy ilyen vehemenciával éljen velük, ahogyan azt az Erő Béla tehette.

Gömbi gyakran „ok nélkül" nekitámadt, amiből időnként családi viták is előfordultak közöttünk. Persze ezek az esetek mögött a féltékenység lapult. Kornél ritkán mart vissza, hiszen Gömbi gyorsasága és kifinomult érzékszervei könnyedén kivédték a támadások nagy részét. Szomorúan vettem tudomásul, hogy kutyáim között nem lesz béke, hiába vagyok „isten". Pedig voltak biztató jelek a barátságra.

Egyszer Kornél eltűnt. Ez nem volt szokatlan, volt két napig is eltartott neki, míg bejárta a falut, míg aztán egy reggel loboncosan és az átlagosnál is büdösebben megérkezett. De most nem.

Kezdtünk aggódni, mert már harmadik napja semmi hír felőle. A feleségem aztán késő délután kiabált be a házba:

- Gyere már, szívem!

Az udvarra lépve megláttam Kornélt. 

Csurom vizesen, teljesen elázva, reszketeg lábain imbolyogva állt, a délutáni napsütésben.

- A hordóban volt! - mondta az asszony, és szaladt törülközőért. - A Gömbi találta meg! Már tegnap is feltűnt, hogy állandóan odarohangál és nyüszít. Azt hittem szomjas és adtam neki vizet.

- Tudom - motyogtam. - Én is pont ezt tettem. De eszemben sem volt a hordóba belenézni!

Kornél teljesen átázott, ha belegondolok, hogy három napja áll egy hordó vízben, étlen szomjan. Hogy a fenébe!

Egy kis fekete hordó volt. Pergamen bőrt áztattam benne időnként, ha dobokat kértek tőlem. Rettentő büdös volt a bőrökből kiázott csersavtól. Nyomozni kezdtem, hogy került a kutya a vízbe. Kutyaszemmel nézve pillanatok alatt megfejtettem a talányt:

„A fekete hordó mögött fel, egy ott heverő fél téglára, onnan a kispadra, amit eddig észre sem vettem, aztán fellököm a két mellső lábam a peremre. Nem ér a nyelvem a vízbe, de ha húzódzkodom, akkor... Zsupsz, már bele is csusszantam a... hordóba! Ihatok, amennyit akarok! Igaz, hogy visszafelé nincs út, hiába ágaskodom."

Ült a büdös vízben, három napig.

- Csak a pofája látszott ki a hordóból - mondta a feleségem.

Tényleg, csak most jutott eszembe, hányszor mentem erre, és egyszer sem vettem észre a kutyát a hordóban ücsörögni. Hja, kérem, egy fekete kutya, egy fekete hordóban! A kutya sem vette volna észre. Illetve, dehogynem. Csak egy kutya vehette észre.

 

Vér

A két harcos időről időre összecsapott, és Kornél annak rendje módja szerint alulmaradt a küzdelmekben. Ijesztő látvány volt, nem ilyen tessék-lássék küzdelem. Ha a pincsi megadta magát, Gömbi mindig újabb és újabb területeket követelt, úgy fizikálisan, mint mentálisan. A macskák is reszketve mászkáltak az udvaron, többé már nem volt, aki megvédje őket ettől a pengegyors katonától. Én próbáltam nem csupán szemlélője lenni a dolgoknak, amikor tudtam, szétszedtem őket. Láthatatlan territóriumokat hoztam létre, amit ők módszeresen átléptek. Vizelési háborút vívtak, ami külön megérne egy misét.

A két apró termetben gigászi ösztönök működtek: „az erősebb jogán kegyetlen" törvénye. Az emberi törvények, amiket próbáltunk rájuk erőltetni, rendre semmivé foszlottak. Maradt a harc. Eleinte csak tépő-ráncigáló. 

Aztán egyszer csak Kornél feltámadt, és úgy megverte Gömbit, hogy már-már azt hittem, helyre billen az egyensúly. Kornél egy-két napig csöndben sétált a visszanyert területén, és az őrmester úr is mintha kevesebb vehemenciával mászkált volna az udvaron. Aztán, miközben az udvaron molyoltam, egyszer csak összekaptak. De nem úgy, mint eddig. Kornél mellettem ücsörgött, ami eleve provokálóan hatott a másikra. Szabályosan becserkészte, arról az oldalról, ahonnan nem láthatta. A vak oldalról támadt a teljesen védtelen állatra. Eszelős dühvel mart a pofájába, rángatni kezdte a vonyító kutyát, akit a földre döntött a gyors támadás. Hörögve sikerült felállnia, két lábra rúgta magát és visszamart. Kétfelé dobtam őket. Belőlem is kihozták az állatot. Aztán ültem bénán a járdán. Miattam van minden? Az én szeretetemért megy a harc? Mindkettő vérző sebeit nyaldosta. Én is.

Tudtam, Kornél nem sokáig bírja az újabb taktikát, valamit ki kell találnom. Már azon voltunk, visszavisszük Gömbit. A család gondterhelten járt-kelt a kutyákat lesve. Aztán Kornél döntött. Egy utolsó rohammal nekiment Gömbinek.

Éppen az ablakban álltam, amikor a csata zajlott, és mire kiértem, már vége is volt. A két kutya hempergőzve marta egymást, és valami hihetetlen erőtől vezérelve, a pincsi került felülre. Fogai között, lábánál fogva ott vergődött a másik.

Megrázta és eldobta Gömbit. Az nyüszítve húzódott el, sántán, vérző lábakkal vánszorgott minél távolabb a sárkánytekintetű ellenfelétől. Mikor közelebb léptem Kornélhoz, láttam, dől a vér a pofájából. A nagy erőtől, ahogy Gömbit elhajította, kiszakadt az álkapcsa. Élettelenül lógott lefelé, rózsaszín nyelve hiába próbálta helyére nyalni, csak fityegett, és lassan apadt a vére. Csöndben ellépett mellőlem, de még rám nézett:

- Láttad? Legyőztem.

 

 

 

Csak egy lövés

Orvoshoz vittem, de hiába. A doki azt mondta, altassuk el, már öreg a szíve, nem bírná ki a töréssel járó lázat. Belementem.

Amikor a tű az állat testéhez közeledett, hirtelen felsikoltott bennem valami.

- Nem így akarok elmenni!

Hazavittem. A vadász délután jött. Szelíd tekintetű fiatal srác volt. Erdőjáró szemű.

- Csak tedd le oda, és menj be, ha nem akarod látni. Csak egy lövés lesz!

Nem mentem. Álltam bénán, és néztem a haldokló céltáblát.

Istenem, csak egy lövés. Tudom mit jelent az: „Egy lövés". Tudom mit jelent, meghalni. Így is, úgy is. Kornél megrándult, és abban a pillanatban rám nézett. Nem látszott rajta semmi, mintha csak a dörrenés rántotta volna össze. Elindult felém, imbolyogva, lógó állkapoccsal, némán.

- Menj odébb! - szólt csendben a vadász, puskáját emelve. Megráztam a fejem, felemeltem a kezem, és eltoltam a fegyvert. A vadász csendben odébb lépett.

Kornél egyre lassabban közeledett az ólomsúlyú időben, tekintetünk egymásba fúródott. Mellé léptem, és rátettem a fejére a kezem. Végigsimítottam a hullámzó testén, és éreztem, ahogy csöndesen elpihen. Gyönyörű lángoló sárkányt láttam a szemében, ahogy örvénylő teste felizzik, a kezemre csavarodik, és felrobban a fejemben. Könnyeimen keresztül láttam elrepülni a sárkányt. 

Aranyló fénye megvilágította a földet, és azt a darabka testet, amiben eddig bezárva élte az életét. Lelkemben csöndes hang szólt: - Így jó.

Kornél elrepült.

Isten veled, barátom!

 

Utójáték

Gömbi velünk él. Szeretjük és befogadtuk. Hűséges, barátságos eb. Teljesen beilleszkedett a családunkba. A hibát gyakran mi követjük el, azzal, hogy olyasmit akarunk rájuk kényszeríteni, ami nem az ő törvényük. Ők az élet törvényei szerint élnek és halnak. Egyszerű és nemes törvények. Számunkra talán kegyetlenek. De mégis igazak. Kornél az Kornél. Gömbi az Gömbi.

Vagyok, aki vagyok.

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Fitó Ica
#9. 2013. november 2. 18:58
János!
Régen olvastalak már, megörültem ennek az írásnak.
Tudom, milyen érzés elveszíteni egy kutyát. A miénk itt az előkertben alussza örök álmát. Azóta sem akarok másikat.
Juhász Kató
#8. 2013. október 29. 19:39
Éltem át hasonló örömöket, bosszúságokat és veszteséget, ezért nagyon át tudtam érezni , mit jelentett a családnak Kornél jelenléte és halála.
Answer
#7. 2013. október 29. 18:27
Szörnyű érzés, ha elveszíti valaki a kedvencét.
Mintha egy családtagja ment volna el...
Én is átéreztem már többször is, ezért minden szavad hiteles a számomra!
Méltó emléket állítottál!
Arany
#6. 2013. október 29. 16:19
Nagyon szép tiszta írás. Megszerettem Kornélt és meg is sirattam. Gratulálok!

Az én kis pincsim jutott eszembe, aki tavaly halt meg. Hasonlított jellemében Kornélra.

Arany
Eliza Beth
#5. 2013. október 29. 10:42
Szerintem nem véletlen az időzítés, ezért én is igyekeztem közel tenni az ünnephez.
Eliza Beth
#4. 2013. október 29. 10:41
Világosan kitűnik az írásodból, mennyire szerettétek, és milyen nagy veszteség. Még én is érzem, pedig csak olvastam a történetét.
Szép megemlékezés.
sarahajnalka
#3. 2013. október 29. 08:17
Nagyszerű írás! Gratulálok. Hajnalka
Fer-Kai
#2. 2013. október 29. 07:50
Ez az írás is egyszerű és nemes. Igaz - ahogy tudálékosabban mondani szokták: "önazonos".
Talán véletlen az időzítés, de a hétvégi ünnep(ek)hez is erőteljesen kapcsolódik.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Mese a szomorú emberről