Késeit sirató

Halálszaga vót, annak az asszonynak!

 

Tett-vett az udvaron, monoton egyhangúsággal söpörte az udvart. 

- A rohadt k**va anyád!

Erre már felkapta a fejét, megállt kezében a söprű. Nem a mondat volt, ami megzavarta egykedvűségét, inkább a hang, a torok, ami kirecsegte magából ezt az obszcén káromlást. Az volt idegborzoló. 

Az ötven év, amit eltöltött ezen az udvaron, ezen a portán, kérgessé tette a szívét. Megfontolttá a gondolatait és tévedhetetlenné az ösztöneit. A Halál szólt ki ezekből  a szavakból, a gyilkos ösztön ebből a dagadt, öblös, hígfolyós torokból. Mintha azt üvöltené.

- Megöllek, te kis sz@rházi! Kitaposom a beled!

Az asszony ekkor lépett ki a tornácra, sima arcán ideges mosoly futott át, ahogy a férjére nézett.

- Már megint? - súgta halkan. - Megint részeg az asszony.

Az öreg bólintott, aztán leemelte tekintetét a feleségéről, és a szomszéd ház málladozó vakolatára révedt.

- Megöllek, te kis mocsok! - újra a halálszagú torok.

Az öreg most még feljebb futtatta a pillantását, oda, ahol a hangok oly tisztán robbantak a levegőbe. Az ő udvarának levegőjébe. A spájz ablaka volt a közvetítő, a híd a két ház között. Az öreg ekkor úgy érezte, nem is híd, hanem valamiféle hangszóró.

- Egyenes adás a pokolból! - gondolta. Megmarkolta a seprűt és tovább sepert, de valahogy azt érezte, mostantól semmi sem a régi.

 

Aznap kinn üldögélt a tornácon, széles ülőkéjű párnázott hintaszékében ringatta magát, az udvarra beszűrődő alkonyi fényben. Figyelt.

- Most játszunk tűzoltósdit! - kiáltott fel a kisebbik, arcán sunyi mosollyal.

Erőlködött, de sehogy se jutott eszébe a neve. Meggyújtotta a pipáját, lassan mélyeket szippantott. Szemét lehunyta, de pontosan tudta mit csinál a két gyerek. Ő is volt ebben a korban és nem felejtette el.

- Az mi? - kérdezte a nagyobb, hangjában a gyanú árnyékával. Forró volt a nyár. Falun mindig locsolnak a kertben. Vigyázzák, óvják a palántákat az égető nyári naptól.

- Akár a gyerekeket - szokta mondogatni az öreg. Hallotta a lábdobogást, ahogy a kissrác a kerti csap földön tekergődző tömlőjéhez szalad.

- Gyere, megmutatom! - sikította a testetlen hang. Kipattintotta a szemhéjait.

„Ravasz a kicsike - somolygott az orra alatt. - Nem kis dolog egy tízévestől..." - látta, hogy a nagyobb balgán bámul a kicsire, aztán felé indul - „és nagy bambaság egy kamasztól." Szívott egyet a pipájából és várta csattanót. Úgy lett, ahogy kigondolta. 

A kisebb kivárta, míg amaz olyan közel ér, ahol a tömlőnek még erős a vízsugara, de nincs lehetősége kitépnie a kezéből. Akkor tövig nyitotta a csapot. Úgy látta, pontosan kiszámított mozdulat volt, még este sem tudta kiverni a fejéből, pedig ha valaki, hát ő tudta, mit hogyan kell kiverni az emberi koponyából. A kis kölyök egyenesen az arcába locsolt a másiknak, miközben nagyokat kacagva bíztatta, kapja el, ha tudja!

Együtt sikítoztak egy darabig, de végül a nagyobbik megunta, ami teljesen természetes, ha az ember már nem kap levegőt a víztől. „Mért nem szalad el?" - kérdezte magától és kivette a pipát a szájából, majd elhessegette a körülötte rajzó szúnyogokat. 

Idegesen újra a szájához emelte a pipát. Rájött, mire megy ki a játék! 

A nagyobb nagyon bepörgött. Nem kért, támadott. Ám a kicsi mindig ügyesen elkerülte a feléje karmolászó ujjakat, és még nagyobb röhögés közepette, pocsolta a dühöngő, víztől fuldokló fiút.

- A k**va anyádat! Szopj le, te buzi majom! - bömbölte a csuromvizes kölyök.

- Na, mi van? Ne tátogj, részeg vagy? - fröcskölte a másik. - Dögölj meg! Te vagy a tűz! Eloltalak!

Volt valami titkos élvezet, ahogy beszélt, amit az öreg nem tudott megfogalmazni, de érezte, hogy a kisebbik most nem a bátyját locsolja. Ő valami egészen mást lát, és amit lát, azt el is akarja pusztítani, bármibe kerül. 

Izzott körülötte a levegő. „Nem ravasz - gondolta akkor -, gonosz."

Már-már azon volt, hogy rájuk dörrent, amikor meghallotta az anyjuk hangját.

- Az anyátok büdös istenit, nem hagyjátok abba, de rögtön! Szétvágom mind a kettőt!

És az öreg, mikor a hosszú alsónadrágban elhevert az ágyon, határozottan úgy érezte, volt valami hasonlóság az anya és a gyerekek között. Mindannyian gyűlöltek valamit.

Vagy valakit.

 

Nem érzékelte az időt. 

Nem fogta meg, nem próbálta megérteni és egyetlen gondolatát sem pazarolta arra, hogy életében megtalálja a nyitját. Még azt sem tudta, milyen nap volt akkor, amikor visszajött a férfi. Aznap este csend volt a ház körül. Ő úgy mondta: pityergős csend. 

A levegőt is másképp szívja be az ember ilyenkor. Csakhogy az öreg azt is nagyon jól tudta, hogy ez után a csend után, egy másik fajta csend következik, az ordító csend, ami abból a ritmusos ritmustalanságból fakad, amilyet egy jó szélvihar kavar, esővel habarva. A szomszédnál lógott a tekintete mostanság. Szégyellte is, meg nem is értette, mért ilyen buján leselkedő. Mert azzá lett, az óta a söprögetős délután óta. 

Sokat gondolkodott, mi volt más azon a napon, mint máskor, de csak egyvalami zakatolt a fejében, meredeken ellentmondva minden reális indoknak. 

„- Halálszaga vót annak az asszonynak!"

Így mondta a feleségének is vagy két nappal később, mikor már az erős gondolkodásba belealudta magát.

- Halálszaga vót annak az asszonynak! - dörögte a maga komótos beszédhangján. - Ne kérdezd tőlem, honnét veszem, de én abbul a hangbul kivettem, hogy az az alkoholista nőszemély meg fog halni.

Az asszony költötte fel, mert későre járt, és  a vénember elbóbiskolt a hintaszékében. Mikor lefeküdtek, akkor kezdte sorolni neki: hogy is van, miként van ez?

- Én sem értem eztet, de olyan erős szívdobogásom volt akkor, hogy azt hittem, összetörik a seprűnyél a kezembe. Még sosem éreztem ilyent, csak egyszer.

Az asszony hallgatott, csöndesen még a légzését is lehalkította, úgy hallgatta az urát. Tudta, milyen ritkán ered el a szava, kíváncsi is volt, no meg szerette a férje döcögő hangját.

- Mikor a Pityó Ferinek elvágták a torkát - folytatta az öreg, szinte magának beszélve. - No, mondom, az vót ilyen. Gyön velem szemben, tántorog, sehogy sincs lába neki, össze-vissza kalimpál, oszt mire mellém ér, rám dűl, én meg majd felbukok vele. Azt mondja: „Kívánok Bence bá! Vigyázzon, mer én mán hasmánt közlekedek, oszt gyün maga is vélem!" Én meg csak lesek, mint a vett malac, szó nem gyütt ki a számon, attól a büdös nagy dobogástól a mellyembe! A hangja meg olyan vót neki, akár a pokol süvöltése, rekedt-éles. Olyan véres! Mintha az bugyborékolt volna a torkába, nem a sok szesz! Akkor valami azt mondta bennem: „- No ennek vége! Te nem éred meg a reggelt, komám! Elvágják a torkod." - hallgatott egy kicsit. - Úgy lett.

Az asszony csendben figyelte az öreget, az meg igen belemerült a gondolkodásba. Végül, dacolva az álmossággal, kikecmergett az ágyból, és pipára gyújtott. Úgy az ágy szélén ülve pillogott a sötétbe. A sűrűsödő éj rájuk telepedett, feszült közöttük, felszívta öreges lélegzetüket.

- Az éjszaka mindent elnyel - törte ketté a csendet a komor hang.

Az asszony szíve nagyot dobbant erre a kijelentésre. Ritkán beszélt így az ura. Mintha nem is ő lett volna. Nem az ő parasztos zöngéi töltötték be a sűrű éjszakai levegőt, olyan lágyan csengő, időtlen lett ez a szólam, ez a mondat. Mindig erősen figyelt ezekre a szavakra, mert kivétel nélkül igazak voltak. Isteniek.

- Az éjszaka a ragadozóké - folytatta a vaksötétben izzó parázs. - A bűnösöké, a lopott szerelmeseké, a vadászoké, a gyönyöré, a kósza földöntúli gondolatoké. Az éjszaka misztérium, a rémek és lidércek sötétje, a titkok mély kútja. A bűntudaté és... - a hang felsüvöltött, magasba csapott - A GYILKOSOKÉ!

A pipa nagyot pöffent, a hang belekondult a sötétségbe. Az asszony érezte, ahogy a hideg végigfut a kopott hátcsigolyáin, le egészen az ágyékáig. Egyszeriben mély csönd ült közéjük, akár egy ravatalozóban. Viszketni kezdett az orra, de nem merte megvakarni, nehogy megbolygassa ura érthetetlen egyensúlyát. Nem tudott mit kezdeni a feszültséggel. Szinte égette, marta a bőrét ez a folyékony csönd. Érezte, valaminek történnie kell, még nincs vége a borzasztó látomásnak. Lecsukló szempillái kinyomtak egy könnycseppet.

- Félek - szólt halkan. - Hagyd abba!

Teste nekifeszült az ágynak, belemerevedett a szivacsos térbe, orrlukai kitágultak, akár a vért szimatoló vadállaté. Mellbimbói fájdalmasan összehúzódtak, mintha fázna. Fázott. Reszketett még akkor is, amikor az öreg mellébújt, és döcögős hangján megnyugtatta.

- No, anyukám! Elmegy majd az a részeges disznó - megsimította az arcát. - Nem hal meg az a céda attul, hogy ez a kocsmatöltelék visszagyött, ő meg visszafogadta. - Olyan volt a keze, akár a frissen sült kenyér. Meleg és keményhéjú.

- No - fűzte tovább az öreg. - Tudod, az öreg Bence csak beszél ződeket. Nem igaz a'!

Magához húzta az asszony törékeny testét, akár a régi időkben, mikor még meg tudott bocsájtani a gyengéknek, de az asszony csak sokára nyugodott meg.

Addigra a vérszag is szétfoszlott a levegőben.

 

Ordító csend. Kicsit nyűgös is volt az asszony miatta.

- Már két hete oda jár a szemed! Mér nem hagyod mán békében őket? - mondogatta szelíd-komor hangján, amivel annak idején a gyerekeit is kordában tartotta.

- Jól van - morrant vissza az öreg. Rosszkedvű volt. Egész nap tette a dolgát, úgy rendesen, mint máskor. Hanem estére megint csak ott ült a fal aljában, nyikorgó hintaszékében szívogatta az agyonrágott pipacsutorát. Ígérgette magában, ma bemegy korán és együtt fekszik az asszonnyal, de nem. Akár egy lepke a lámpa körül, úgy keringte körül a székét, míg végül beletelepedett, és figyelni kezdte a hangszórót. 

Halotti csend volt odaát. Egy mocskos szó, egy ajtócsapódás, egy csengő gyerekhang sem rezzentette meg az ablak szúnyoghálóját. Ez volt a negyedik napja, hogy ilyen csendben telepedett rá az éjszaka. Zsigereiben érezte, feszül a háló, feszül, de nem tudta, mikor engednek a szálak a törvényszerűség vergődésének.

- Látod, hogy semmi baj nincs odaát. Szépen élnek, gond nélkül, egy rossz szó nincs közöttük. Gyere be, Bence! - kérlelte az asszony. Csak akkor mondta néven, ha már nagyon aggódott. Varázsszó volt ez, nem lehetett visszautasítani. És az ember felállt, hogy bemenjen. Morogva, de engedett.

- Szépen - bólintott. De legbelül azt mondta: „Holtan."

 

- Ne igyál mááán!

Erre ébredt, bár úgy érezte, sose aludt.

- „Ez nem az asszony hangja." - állapította meg azonnal. 

Kitakarta magát, és szinte automatikusan a feje fölé nyúlt a lámpakapcsolóért. Még csak nem is hunyorított, miközben felhúzta a nadrágját.

- Mit csinálsz? 

Felhorkant.

- Mégis mit gondolsz? Majd hagyom, hogy...! - képtelen volt tovább mondani. - Átmegyek - mondta végül ellentmondás nem tűrve.

- De hát mit tudsz tenni, Bence? Az ég áldjon meg! Nem szólhatsz bele! Az ő életük! - hadarta az asszony.

- Én nem úgy gondolkodom - vágott vissza a férfi. Kihúzott egy tiszta atlétát a fehérneműk közül. De tudta, az asszony félti. Fél, hogy odavesz minden. A béke, és legfőképpen ő. „Attól fél, hogy én is... odaveszek." - Én nem úgy gondolkodom, mint a mostani emberek! - fűzte tovább nyugodtabb hangon. Azon a hangon. Az asszony nem is szólt semmit, csak figyelte a fény-árnyék mozgását a férje testén, ahogy a zokniját húzkodja, aztán lábára csatolja kopott bőrszandálját.

- Mindjárt átmegy és... - zakatolta a szíve.

Az öreg felegyenesedett. Kinézett az ablakon. Éppen a hangszóróra látott. Látta a plafonból kilógó csupaszfényű villanykörtét, emlékezete visszaidézte a látomást, melyet percekkel ezelőtt álmodott.

- Tedd le! - köpte a hangszóró az arcába. - Óóóó, micsinálsz azzal a ... - valami a földre esett, nagyot csörrent az éjszakában.

- Aaaa, megőrültél? Megvágtál vele! - sikította az ablak. Aztán még egy tompa puffanás, amit az öreg már nem hallott a kulcs zörgésétől, ahogy az ajtót kinyitotta. Remegett a keze.

- Elkéstem, elkéstem - dübörögte a feje, ahogy az udvarra lépett.

„Egyszer két királyfi,

Mit gondolt magába?

Hihihi, hahaha,

Mit gondolt magába!"

Gyerekdal gyerekszájból. Akár a rádióból is sugározhatták volna. Pokolrádió! Élő közvetítést adunk a...! A kapuhoz ért, ősz fején összehúzódott a bőr a rémülettől.

„- Jobb szeretem a tévét nézni. Élő egyenes adásban."

Átvágott a járdán, és halkan a szomszédék kapujához lépett. Átnézett a töredezett falécek között, és a hátán felállt a szőr. Egy ember feküdt az udvaron. Majd megsüketült a fülében doboló vértől.

- Bemész, az anyád úristenit, nem fogod itt a kapuban összesz@rni magad! - ripakodott magára halkan. - Meg kell nézned az öregeket és a gyerekeket - benyitott. - ...és az asszonyt.

A kellemes nyári éjszakában vacogott, akár egy kölyökkutya, mégis a hátán lassan csordogált a verítékpatak. Tudta, hogy két kutya is van a portán, így nagyon óvatosan lépdelt a fekvő alak felé. Szinte látta maga előtt, ahogy megpillantja a testet, és annak hátából, melléből, fejéből, bárhonnan, valamiféle gyilkos szerszám meredezik. 

Közelebb óvakodott. Kétlépésnyire volt csupán, mikor feje fölött felvillant a kinti lámpa fénye, és megvilágította a földön heverő embert. Megdermedt a rémülettől. Kényszerítette magát, hogy levegőt vegyen, közben nekidőlt a romos vakolatú ház falának. A lámpa kialudt. Várt még egy percet, míg légzése lenyugodott egy picit, aztán nekidurálta magát. A lámpa felvillant.

- Anyáddal szórakozz! - sziszegte a fogai közt. Kialudt.

- Nem érintkezik - gondolta magabiztosságot erőltetve magára.

A csont-bőr öregember volt, a gyerekek nagyapja, aki az udvaron hevert. Ő csak úgy hívta: Alkohol Báró, vagy Kórencsmester. Lélegzett, semmiféle gyilkos szerszám nem állt ki belőle, a pergamenszínű bőrcsontokon kívül. Aludt, de az is lehet, elájult a részegségtől.

A felesége Halottszeműnek hívta. Valahányszor meglátta, elborzadva fordította el a fejét, ha beszédre került a sor. Általában pénzt kórencsált, majd mindig az ura intézte, mert nem bírt a szemébe nézni a Báró úrnak.

„- Mintha üvegből lennének! - hajtogatta. - Mintha meghalt volna a lelke."

Üvegszem nagyfőnök, a család és minden kezdetek kezdete, hortyogott.

Az öreg, miután legyűrte a fülében dübörgő süketséget, tisztán hallotta a horkolását, sőt a halványan derengő fényben azt is kivette, hogy az ujjai megmozdulnak. Ideges, apró rángások futnak rajtuk. Mintha integetne.

- Szia, szomszéd! Jöttél meghalni! Van egy kis piád? Még egy doboz cigire sincs pézem. Nincs nálad véletlenül egy százas? Tudod, a többivel megadom. Majd a Pokolban!

Négy kutyaszem meredt rá, mikor felállt a fekvő ember mellől. Körbeszaglászták. Kutyanyelven megbeszélték: - Nem rossz ember. - Aztán visszasomfordáltak a vackukra.

A kinti lámpa szorgalmasan villantgatott, de már meg sem rezzent a szemet irritáló vakufényre. Legalább lesz mivel kimagyaráznom magam!

„- Tudják, épp erre sétáltam, így késő éjjel szoktam  én, hát láttam, ég a lámpa. Tudják, drága a villany, csak azért szóltam. Hát akkor én megyek, is elnézést a zavarásért."

Tovább ment a járdán. A hátsó ház bejárata felé közeledett. Ismerte a járást, még az előző lakóktól. Jó barátságban voltak annak idején, gyakran összejártak, míg a halál el nem vitte őket. Halott ember, halott háza, halott asszonyt őriz.

„- Nem csak halottakat - vitázott magával." Tudta, nem halaszthatja sokáig a belépőjét, be kell mennie megtudni, mi történt. A két gyerek a fontos, meg az asszony. Innen még semmit sem láthatott, de két lépés, és elé tárul a ház hátsó, hozzáépített része. A kocka élén állt, még egy pillanat és előbukkan az egyébként a tömbházhoz toldott konyha és a szerelőműhely.

„- Megyek - döntötte el magában és mellében felrobbant egy akna. - Még kapok egy infarktust, ha nem vigyázok!"

Lépett egy nagyot, követte a járdát, akár a mesében a sárga téglákat. A konyha előtti feljáróban újabb test feküdt. Az öreg tisztán látta a hátán fekvő emberformát. 

Valahonnan a feje és a nyaka találkozásánál sötét folyam eredt a lépcsőfokokon lefelé.

„- Úristen, hova megyek?" - zakatolta, a lába megremegett, de ekkor valami átkattant benne. Automatikusan tette a dolgát, mert hirtelen rádöbbent, semmi más nem történik, csak az, amit amúgy is látott. A férfi halott volt, úgy látta, több sebből vérzik, lélegzetét sem hallotta. Egy pillanatra átfutott rajta, hogy most kéne elszaladni a sarki fülkéig, és hívni a rendőrséget.

A test fölé hajolt. Valami kabát lehetett rajta, talán munkáskabát. Szétszabdalva. A mellén, a vállán, mindenhol vérben áztatva. Friss vérben, párolgó, meleg, üde vérben.

Vértócsákban gyűlt vérpatakok, vérfolyamok, vérözönvíz! Hatalmas vágott szélű sebekből, lekushadt vérbugyborék, lebiggyesztett száj körül leapadt vérhab, a hanyatt vetett fejből meredező szemekben gyülekeztek, végigfolytak a ritkáshajú koponyán. Szakadatlan, mézlassúsággal folytatták útjukat a lépcsőfokokon lefelé.

Úgy gondolta most: most megőrül!

„Egyszer egy királyfi,

Egyszer két királyfi!"

A zengő gyerekhang felrázta, észhez térítette. Ismerős léptekkel a rózsalugashoz sietett és kihúzott egy termetes karót. Már nem kételkedett semmiben, elfogadta a fejében zakatoló gondolatot: "Ezt már ő egyszer átélte. Átálmodta!" Csak esze nem akarta elhinni, hogy ez a valóság. Vagy az lesz?

- Pedig nem ma jöttem le a falvédőről - dörmögte.

Átlépte a testet, és belökte a konyhaajtót. A disznóól ajtót. Egyetlen csupasz villanykörte meredezett a plafonról. Majdnem elmosolyodott.

- Úgy látszik, itt ez a módi!

Disznóasztal, disznószekrény, az asztalon disznóüvegek, disznópoharak. A sarokban disznó hűtőszekrény, és ahogy lenézett a földre, az asszony felismerhetetlenségig összeszabdalt teteme mellett, ott hevert egy disznóölő kés! Egy csupasz, zsigerektől nedves, vértől színpiros szúrókés.

- Jó estét! - mondta hangosan, maga előtt tartva a botot, mintegy védekezve. A két gyerek az anyjuk teteme mellett ült, lábukat maguk alá húzva ringatták a testük, akár a támadásra készülő kobrák. Amikor tekintetük találkozott, az öreg úgy látta, mintha itt sem volnának. Valahonnan máshonnan nézik őt, egy más világból. 

A kicsi elmosolyodott.

- Te tűzoltó vagy? - kérdezte tőle. - Vagy királyfi?

Aztán a másik továbbfűzte.

- Már nem kell oltani, tedd el a tömlőt! Mi minden tüzet eloltottunk. Menj innen! Elmehetsz! - és megmarkolta a földön heverő kést. - Be vagy rúgva! - üvöltött, és fenyegetően felé csapott üres kezével.

- Oltani kell! Oltsuk el őt is! - ugrott talpra a kisebbik. A nagyobb késsel a kezében pattant talpra. De ő nem várta be őket. 

Bal kezével lazított a szorításán, jobb kezével erősebben ráfogott a bot végére, és lépett egyet a fiúk felé. A nagyobbik térde alá csapott, elég nagyot ahhoz, hogy eltörje a csontját. A fiú mozdulata megtört, a láb megreccsent, engedve az ütőerőnek.

A kés pendült egyet a padlón, majd pörögve besiklott a szekrény alá.

- Éget a tűz, jaj, hogy éget! Oltsd el, parancsnok! - sikoltott, ahogy a lábára nehezedett. A törött csont kitépte magát a húsból, vérrel keverve bukkant elő a térdkalács alól.

Meg sem várta a kisebbik támadását.

„Ez már nem álom.

Valóságban élek és ez a másik is gyilkos dühvel támad, akár egy démon.

Nem én álmodom, hanem ők. Ők álmodnak halált."

Nem félt. Ezt a verset itt ő írja. Ő adja a rímeket. 

Kicsit visszavett az erejéből, és egy körkörös mozdulattal fejtetőn csapta a fiút. A kölyök megszédült, egy végtelen pillanatig még belefúrta a tekintetét az övébe, de aztán szép lassan eldőlt az anyja mellett.

Biztos volt benne, hogy nem ölte meg, mert látta, hogy tátog, mintha mondana valamit, aztán csak csöndesen zihált, emelkedett a mellkasa. Ekkor nézett csak körül, de csak egy pillanatra volt képes körbefuttatni a tekintetét. Úgy érezte, sosem fogja elfelejteni a vérrel mázolt falakat, a földön lüktető zsigereket, és a halkan nyöszörgő testvéreket.

Azt a rengeteg vért.

Mikor kilépett a kapun, meglátta az asszonyt, ahogy előttük ácsorog.

- Jól vagy? - kérdezte tőle, szinte sikítva a félelemtől. - Bence, jól vagy?

Ő csak mélán hallgatott.

- Mondj már valamit, az isten áldjon meg!

- Menj, hívd ki a mentőt, a rendőrséget, hátha valamelyik még életben van!

Az asszony dermedten hallgatta. Nyelt egyet.

- Mindenki?

- A két gyerek megmaradt.

- De te nem...

- Nem, én nem öltem meg senkit. Nem kellett.

Az asszony elszaladt. Az öreg szórakozottan lóbálta a botját, közben visszafordult oda, ahonnét jött. Megállt a gyilkos ház kapuja előtt, és felnézett a véres égre. Azt gondolta: „A gyengék egyetlen reménye a megbocsájtás."

Belökte a kaput.

- Megbocsájtani tudni kell!

Az udvar közepén megállt és botját fenyegetően az ég felé rázta.

- TUDNI KELL MEGBOCSÁJTANI! - ordított az égre. - MÉG NEKED IS! ISTEN, HALLOD, AMIT MONDOK?

 

Döme mesélte a kocsmában, aki börtönjárt embernek mondta magát: ő ismeri az öreget. Valamikor hóhér volt. A börtönben dolgozott, ahova őt is becsukták.

Rettegtek tőle az emberek. Ott volt alkalmazásban mint fegyőr, de azt híresztelték, hogy ő az állami hóhér. 

- Kutya ember! - így mondta. - Aztat mondták ott: nagyon érti a szakmát! Ki tudja mit művelt ott a szomszédba? Az ilyen érti az ölést! 

- A fene a belit! - tromfoltak rá mások. Hogy örök életibe ne tudna nyugodtan aludni az ilyen gyilkos! - Elégedetten ittak egyet rá.

Most már egészen biztos nem fog nyugodtan aludni. Soha többé.  

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Kabdebon János
#5. 2013. november 8. 10:48
No problem:) Tudom mi meló ezt csinálni:)
Eliza Beth
#4. 2013. november 8. 09:20
Javítottam. Bocsi, megtréfált a rendszer.
előzmény: Kabdebon János hozzászólása, 2013. november 8. 08:31
Fer-Kai
#3. 2013. november 8. 09:18
Különös módon találkozik itt mélység és magasság.
Kabdebon János
#2. 2013. november 8. 08:31
Üdv. Kérnék szépen egy javítást.
Szép napot.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek