Kedves Mindenki!

Történt pedig, hogy valami csoda folytán, ki tudja mennyi idő után, elutazhattam öt nap szabadságra. Az utazás hosszas volt, s miután vonatra szálltunk, nem aludtam el rögtön.

Ha azt hiszitek, egy vonatfülke szűk hely, igen nagy tévedés áldozatai vagytok. Ugyanis Ti mind velem utaztatok. Elismerem, a férkőzés kérdése egyszerűbben megoldódik így, hogy személyesen nem ismerjük egymást. A merengésem ideje alatt az a gondolat is előtolakodott - bizonyos okok folytán - könnyen megtörténhet, így is marad, de a hívatlan vendéget hamar kituszkoltam a hol száguldó, hol meg döcögő éjszakai vonat ablakán.

Képzeljétek, az a furcsa helyzet állt elő, hogy most az egyszer Ti kellett engem hallgassatok. Biztosíthatlak, máskor pontosan fordítva történne, alapvetően nagyon szűkszavú ember vagyok. No, most sem szakítottam el a hámfát végeláthatatlan mondatokkal. Ezek jutottak eszembe:

Jó közösség, ahol, ha éppen nem voltál sikeres, a „babérkoszorúsok" neked is juttatnak leveleikből, s ettől derűsebb lesz az élet.

Úgy látom, ez a közösség szembemegy azzal a megfékezhetetlennek tűnő áradattal, amelynek zászlaján - talán már a világűrből - a Mindenen áttaposni jelszó olvasható.

Sok tehetséges, vagy kiemelkedően tehetséges szerző jelentkezik ezen az oldalon, nagyon szeretném, ha az imént említett zászló szele sohasem suhanna ide.

Közben a vonat kiharapott a kilométerekből, a társaságomba képzelt tekintetekből láttam, inkább csillag-távolságokat szerettek átívelni. Hát hagytalak visszalépni útjaitokra, de nem előbb, míg kuncogva meg nem jegyeztem: látjátok, előírás ide, vagy oda, az igazi művészet útját nem állhatja holmi adminisztratív kérdés! Bizony, együtt nevettünk, s talán, együtt reménykedtünk, hogy minket sem állíthat meg semmi, ha egyszer mi postázzuk a kiszabott ötezer helyett Maggoth tízezer betűjét.

Aztán a beállt nagy csendben a mélysötét éjszaka, és a vonat egyenletes ringatása engem is álomországba vitt. 

Üdvözlettel,

Frézia