Kassakürti Judit Egy kályha halálára

Aztán szépen körül ülnek, én duruzsolok nekik ők pedig halkan beszélgetnek.

 

1910-et vagy 20-at írtunk amikor felépült ez a bérpalota, ahova költöztem. Egy gondos kezű kályhásmester épített nagy szeretettel. Majd hátralépett, végigmért és azt mondta. most már átengedlek az új lakóknak, remélem ők is úgy fognak szeretni amilyen szeretettel én építettelek.
És valóban, néhány nap múlva meg is érkezett egy házaspár rengeteg gyerekkel. Gyönyörű bútorokat, képeket hoztak, szóval méltó környezetbe kerültem. Naponta jött a cselédlány, s igaz, hogy néha morogva, de gondosan rakta a fát, a szenet. Szépen kifényesítette az ajtóm előtt lévő hamutálcát, és a tűzszerszámokat. A gazdasszonyomnak azonban néha rá kellett szólni engem is törülgessen fényesre legalább hetente. A cselédlánytól hallottam, hogy a két másik szobában is van kályha, mert persze folyton morgott mennyi dolga van a tűzrakással meg a hamuzással. Azt mondta a túlsó szobában lévő kályha ugyanolyan, mint én, a nagy szobában pedig egy még nálam is díszesebb zöld kályha van, de én egészen biztosan szebb vagyok mindkettőnél. A Dölyfös (mert csak így hívtam magamban) azt hitte magáról ő adja a lakás összes melegét, pedig tévedett.
Teltek-múltak a napok, békés boldog egyhangúságban, majd, egy nap pusmogást hallottam az ágy felől. „El kell menni innen, szörnyű vész közeleg. De hova mehetnénk?" Talán Izraelbe, ott biztonságban leszünk. Hol lehet az az Izrael, és vajon engem is magukkal visznek? Fűteni ott is csak kell! Ijesztő gyorsasággal szaporodtak a ládák, kofferek, de rólam nem esett szó. Az asszonyom esténként nekem döntötte a hátát, néha még meg is simogatott. Főleg az utóbbi időben sokat sírt, hogy itt kell hagyja a hazáját, a várost no és engem.
Egy napon aztán mindenki eltűnt a lakásból itt maradtam magamra. Nem fűtött be többé senki. Fázni kezdtem és féltem is. Nehezen teltek a napok, hetek, hónapok az üres lakásban. Majd hirtelen sok ember jött, egyik a másik után, már szinte alig fértek a lakásban. Matracokon, a földön aludtak, féltek. Halkan beszélgettek, „Ez egy csillagos ház itt nem történhet bajunk", ilyesmiket hallottam. Nem tudtam mi az a csillagos ház, de próbáltam őket vigasztalni, ne féljetek nem lesz semmi baj, jó meleget csinálok nektek, itt mellettem biztonságban vagytok. Egy hajnalban kiabálást hallottam a lépcsőház felől s mindenki egyszerre eltűnt. Hova mennek ezek mind? Megint ez a csend. Egyszer csak óriási robbanások rázták meg a házat, még az ablak is betört. A robbanások csak nem akartak abbamaradni. Egy kismadár röppent be a betört ablakon, tőle hallottam. „háború van", de mi az a háború? Azt mondja „az emberek a pincékben laknak, félnek és fáznak". Ó bárcsak ott lehetnék velük. felmelegíthetném őket! Úgy tudom onnan hozzák a szenet és a fát is. Egyszerűen csak befűtenének és máris minden rendben lenne.
Majd elhalkultak a robbanások, csend lett. Még így telt el jó néhány esztendő. Egyszer csak zajt hallottam az előszoba felől. „Micsoda gyönyörű nagy lakás" hallottam a lelkendezést. Megjelent egy idősebb, kedves, filigrán férfi, egy asszonnyal, aki nehezen járt, egy vékony kis fiatalasszony és egy nagydarab szőke férfi. Ez utóbbi már rögtön nem volt rokonszenves, örökösen hangosan beszélt. Itt finom emberek laktak, akik halkan beszéltek. De örültem, végre megint lesz családom. Hozták is a szenet, a fát, igaz nem olyan jó minőségű brikettet, mint a háború előtt, de azért így is tudtam elég meleget adni. Hamarosan megszületett egy fiúcska. Itt állt az ágya mellettem. Sokat sírt, de a duruzsolásom mindig megvigasztalta. Majd pár éven belül beköltözött két négylábú is, Rex a farkaskutya és Misi a cirmos kandúr. Ők hozták nekem a híreket a lakás többi részéből. Állítólag azt, aki éppen olyan volt, mint én soha nem fűtötték be. „Nincs rá pénzük szegényeknek" súgta a Misi, a kandúr. Engem is csak néhanap, bezzeg a nagyszobában lévő Dölyföst tömték folyamatosan, hiszen ott ült esténként az egész család. Kicsit rosszul esett, hogy mellőznek, de sebaj legalább hallom a hangjukat. A két négylábú folyamatosan tépte egymást. Alig győztem őket békíteni. Az a nagyhangú ember egyre többet kiabált, és veszekedett. Hamarosan el is tűnt, egyáltalán nem hiányzott. Békében telt jó néhány év. Majd megint hallottam azokat a rémes robbanásokat. Megint háború van? Nem, forradalom morogta Rex, még engem is csak az udvarra visznek le pisilni. Eljött a karácsony este. Ezt mindig nagyon szerettem. Ilyenkor nem spóroltak a szénnel, a fával. Összejött a család, de ezen a karácsonyon nem volt karácsonyfa. Zavaros idők járnak, sziszegte Misi, a cirmos. Idén nem lesz fa, talán még máj se. Hát ez folyton csak a hasára gondol! Megjelent két hatalmas orosz katona, maguk után húztak egy plafonig érő fenyőt. Felállították, igaz dísz alig volt rajta, de azért még így is szép volt. Megszólalt a csengő, mindenki összerezzent. Megjelent a kiabálós ember talpig felfegyverkezve, mondván magával viszi a fiúcskát. Az rémültem bújt mögém, meg ne találják, mint akkor a forradalom idején, akkor is mindig idebújt. Már az ajtóból ordított „magammal viszem a fiamat, és ebben senki sem akadályozhat meg" Majd megpillantotta az asztalnál békésen szalonnázó két orosz katonát. Az egyik felállt kihúzta magát, eltakarta a fenyőt, Zdrasztvujtye, tovaris" dörögte. A nap hőse ijedten csak annyit tudott kinyögni." Hát csak boldog karácsonyt akartam kívánni" majd sarkon fordult és soha többet nem láttuk.
Megint békés egyhangúságban teltek a napok. Már több tüzelő jutott, engem is megint mindennap befűtöttek. Pár év múlva megjelent egy fiatal, öltönyös, kalapos, kicsit már kopaszodó finom úr. Kicsit olyan, mint az a régi (No, nem teljesen olyan, mert az a régi még állítólag a templomban is kalapot hordott) Egyre többet járt ide, majd végleg itt maradt. Ez szerencsére nem kiabált. Esténként tanult mellettem, sokszor még éjszaka is, ilyenkor mindig dobott még egy kis szenet a parázsra.
Hamarosan megint gőgicsélés verte fel a csendet. Újabb kisbaba érkezett. Tegyétek ezt is ide mellém, hogy melegítsem! Az öreg asszonyság, aki naphosszat otthon volt sokat ringatta, beszélt hozzá. Szerette mindenki, aranyos csendes gyerek volt. A fiúcskának, (aki időközben felcseperedett) lett volna a feladata engem befűteni, de az öreg nagysága fizetett egy embert titokban, aki felhozta a szenet és a fát, majd gyorsan megrakta a tüzet, amíg dolgozott a fiatalasszony és az új ember. Időközben Rex és Misi az örök vadászmezőkre távoztak. Hiányoztak, mindig meséltek mi zajlik a lakás többi részében. Előkerült egy újabb asszonyság. kicsit tenyeres-talpas, de kedves. Azontúl mindig ő fűtött be engem. Ő lehet az új cselédlány, gondoltam. De egy nap kiabálást hallottam az előszobából. „Micsoda, hogy én bejárónő!!! Mit képzel maga, én Joki bácsi rokona vagyok, és itt élek a családdal, csak segítek az öreg nagyságának a háztartásban. No, akkor nem cselédlány, pedig teljesen úgy viselkedik. Apropó Joki bácsi. Az utóbbi időben kicsit bolondosan viselkedik az öregúr. Naphosszat csak ül, magában beszél itt mellettem. Nem baj, én értem, senki más, de én igen. Aztán ő is eltűnt. nem láttam többet, szerettem, olyan jól elbeszélgettünk.
Nemsokára megjelent egy újabb négylábú. Kicsi, nyomott pofájú szörnyeteg, Zizinek becézték. A matracát ide tették mellém. Szeretett itt aludni, néha még horkolt is ahogy jólesően nekem dőlt. Pár év múlva munkásruhás emberek jelentek meg. Méregettek, hümmegettek. „Le kell bontani az összest." szólt az ítélet. Míííí...t, lebontani, méghogy engem lebontani?! De hiszen akkor hideg lesz! Este Zizi odakuporodott mellém. Alvás előtt mindig meghánytuk vetettük a napi eseményeket. Azt mondja" konvektort fognak felszerelni. „Mi az a konvektor kérdem" Tudod az egy vas kaszni, amin csak megtekernek egy gombot és máris meleg van. Nem kell szenet, fát hurcolni, hamuzni. Hogy néz ki, szebb, mint én? Nem, kifejezetten ronda, láttam egy prospektust, amit nézegettek. Nem baj alatta még elférek, nézett rám Zizi kajánul, arra az esetre ha téged is lebontatnának. Hát ez a hála!? Ezért melengettelek évekig, Te hálátlan dög.
MEGMENEKÜLTEM, jött a kopasz úr és azt mondta. márpedig ez a kályha itt marad. „történhet akármi, mondjuk elzárják az oroszok a gázcsapot és akkor mi van.? Ülhetünk itt a hidegben". A fiatalasszony rögtön rápisszegett. „Ne is mondj ilyet, nyitva van az ablak bárki meghallhatja, méghogy az oroszok elzárják a gázcsapot! Nahát ilyet!" Azontúl azonban nem fűtöttek be. Ott álltam árván, dologtalanul. Néha a papírszemetet elégették bennem, de ez olyan méltatlan volt. Hát már csak erre vagyok jó? Csak Zizi jött néha mesélni ezt-azt. Annyi viszont bizonyos, akárhányszor vendég jött és megpillantott, mindenki összecsapta a kezét és felkiáltott „micsoda gyönyörű kályhátok van". Tényleg még el sem meséltem hogy nézek, ki: tehát „tehát először is, gyönyörű barnás-bordó csempéim vannak, pálmalevél mintával. Régen, amikor épült a ház ezért is festettek pálmalevélmintát a falra, hogy illeszkedjék hozzám. Vannak négyzet alakú csempéim a sarkon pedig hosszúkásak. Van párkányom felül, alul pedig kicsit kiszélesedek. No nem nagyon, mert gyönyörű karcsú vagyok. Az öntöttvas ajtómon csodaszép szecessziós virágminta, az alsó hamus ajtón is ugyanolyan. Előttem van egy szikratálca, mert néha ki-ki pattan egy szikra, így nem ég meg a padló. Egyszer egy handlé (ma úgy mondják régiségkereskedő) meg akarta venni, de szerencsére megmaradt. Az öreg nagysága kevesellte érte a pénzt. Az újabb kisbaba is megnőtt, az öreg nagysága is eltűnt. A fiatalasszony sírt, hiányzott neki az édesanyja. Pár év múlva eltűnt a fiúcska is. Istenem csak nem meghalt ő is! De szerencsére nem, csak elköltözött mondják, megnősült új családja lett. Remélem van ott egy jó kályha, mert az kell. Zizi, a nyomott pofájú is eltűnt mellőlem, szerettem. Néha bosszantott, de mindig mesélt valami érdekeset. Hova tűnnek ezek, mind? Azt mondják a mennyországban vannak. Vajon van a kályháknak is egy külön mennyországa? A kisbaba is megnőtt, elköltözött. Állítólag egy pici lakásba ahol azonban van kályha. Azt mesélik csúnya, szegény. De a kicsi lány be tud fűteni, mert én megtanítottam. No, akkor rendben van, nem fázik és ez a lényeg. A finom kopasz úr is megöregedett, sokat zsémbel. A fiatalasszony felett is eljárt az idő, de még mindig gyönyörű. Mostanában ő is, mint az apukája kezd egy kicsit bolondos lenni. Néha naphosszat csak néz maga elé.
Éljen! Visszaköltözött a kicsi lány. Hozott magával egy kis szőke copfost, meg egy kedves bajszos-szakállas urat. Én maradtam a finom, immár öreg úrral, és a fiatalasszonnyal, (ja persze, már ő sem fiatal, de én még mindig úgy látom őt ahogy régen, amikor annak idején belépett a lakásba és felkiáltott. micsoda gyönyörű kályha.) Őt szerettem mind közül a legjobban.
Eltűnt a fiatalasszony is. Jaj ne hát ő is itt hagyott! Itt maradtam a zsémbes öregúrral. Igazságtalan vagyok, hiszen ő mentett meg a „lebontó" emberektől. A karácsonyt mindig vártam, mert amikor leszedték a fenyőt szétfűrészelték tüzet raktak belőle. Finom fenyőillat lengte be ilyenkor a lakást, ilyenkor visszaidéztem a régi szép időket. Egyik karácsony estén azt mondja a szőke copfos. „Apa, a filmeken karácsonykor begyújtják a kandallót, itt van ez a kályha, mi nem tudnánk benne tüzet rakni? Apa menjünk le pincébe, biztos akad még ott amivel befűthetnénk! És IIIIIIGEN, hozták a szénpor alatt megbújó maradék brikettet, találtak valami gyújtósnak valót is. Ezentúl minden karácsonykor égett bennem a tűz. És én még jobban vártam a karácsonyt, mint máskor. A copfos hosszú percekig bámulta a nyitott ajtónál a tüzet. Gyönyörködött a pattogó szikrákban. Már nagyobbacska volt, hallottam mesélte, voltak valami gödöllői kastélyban ahol pont ilyen kályha volt, mint én csak libafos színű. Milyen lehet az libafos? Egyik nyáron feljött egy másik copfos és tüzet raktak bennem. Nyáron!!! Amikor nem szabad, kiabáltam nekik de meg sem hallották. Tele lett az egész lakás füsttel. Szegények nagyon megijedtek, szerencsére nem lett nagyobb baj.
Már megint egy négylábú. Ez olyan, mint Misi, ez is fiú, de lány neve van, Sessy. A copfos nevezte el így. Csúfoltam is érte eleget. Teltek-múltak az évek. Vártam, hogy vendégek jöjjenek, mert akkor mindig megcsodáltak és vártam a karácsonyt, de sokszor hiába. Megnőtt a copfos is. Már nem raktak bennem tüzet még karácsonykor sem, pedig annyira vártam.
Eltűnt a lány nevű cirmos is. Már annyira elegem van, hogy mindenki szó nélkül eltűnik. Még a hülye papagájokat is visszasírom. Igaz állandóan rikácsoltak. Volt köztük egy nagy, sokkal nagyobb, mint a többi. Nem is ketrecben lakott hanem egy állványon álldogált, és rondán beszélt. A finom kopasz úr elpaterolta a háztól, mert beszólt a vendég hölgyeknek, Na megjöttek a vén k....rvák ! Ilyeneket mondott, egy ilyen finom házban! Na őt nem sírom vissza.
Hamarosan jött két fekete, árvaházi nyivákoló. Nem sokkal ezután Copfos is elköltözött abba a kicsi lakásba, ahol van kályha, a Csúnya. De állítólag ott is csak azzal a vasszörnnyel fűtenek, azzal a konvektorral. Hogy azon mit esznek?
Magával vitte az egyik fekete nyivákolót, szerencsére, mert az egyik mindig mögöttem végezte el a dolgát. Iszonyú büdös volt. Folyton egymásra kenték, mármint hogy melyikük volt az. Amelyik itt maradt szörnyen félős lett. Ha vendégek jöttek sokszor bebújt mögém. Maradj csak kiskomám, itt biztos nem találnak meg. Hogy is hívnak téged, mert már annyi négylábú volt itt. „Mira, válaszolta rettegve. Mitől félsz Mira? „Hátha engem is elvisznek", mint Mayát, te tudod hova lett? Egyszer csak betették egy kosárba és a Copfos elvitte. Ezentúl vele fog lakni, de ne félj van neki ott egy kályha és ez a lényeg," válaszoltam.
A finom, kopasz, de immár zsémbes öregúr is hamarosan eltűnt. Na már megint egy. Tényleg elegem van, mindig csak elmennek. Nyáron megint jött két munkásruhás ember, méregettek „hogy én ezeket mennyire utálom, mit méregetnek folyton? El kell bontani a kályhacsövet, nem szabad benne fűteni.
„ De mi nem szoktunk már tüzet rakni" magyarázkodott a bajszos-szakállas. Akkor is el kell bontani a csövet, szólt az ítélet. Hát akkor már hiába várom többé a karácsonyt, elveszik a lelkemet. Már csak egy szép szobadísz leszek, de legalább megmaradok. „Ellenőrizni fogjuk" szóltak vissza az ajtóból a munkásruhások. Néhány nap múlva a Bajszos-szakállas tényleg nekem esett vésővel, kalapáccsal, betapasztotta a kéménylyukat, Nem haragszom rád, tudom nem szívesen teszed. Még itt vagyok. Néha sírást hallok a kéménylyuk felől, biztosan megint egy denevér esett bele. Hogy ezek milyen buták folyton beleesnek a kéménybe. Sajnos nem tudok nekik segíteni, ott fog ez is szegény elpusztulni, mint a többi.
Csendes hetek következtek. Álmodozással teltek a napok, a karácsonyról, vendégségről. Egyszer csak hallom ám. „Nem érdemes ezt a lakást felújítani, nagyon sok pénz és vesződség, adjuk el!" No ez már engem is érdekel, elkezdtem jobban fülelni., de rólam nem esett szó. Ősz tájékán megint csak elkezdtek szaporodni a ládák, dobozok, mint akkor régen. ......És velem, velem mi lesz, megint itt maradok magamra? Annyit sikerült kihámoznom, új család költözik ide. Ők lesznek sorban a harmadik. Ezeket itt már nagyon megszoktam, de ha menniük kell, hát elengedem őket. Majd egy nap ezt hallom „Nem, nem akarom lebontani és eladni, mert ez a lakás tartozéka." Csak nem rólam beszélnek, még hogy én tartozék!!!! Én vagyok a lakás ékessége! A bajuszos-szakállas köti az ebet a karóhoz. „Szét lehetne szedni és fel lehetne építeni az új lakásban". Igen, igen, igen had menjek veletek! Láttam képeket, itt nézegették mellettem a számítógép nevű valamin. Ott amellett a kovácsolt vas korlát mellett nagyon jól mutatnék! A döntés végleges, maradnom kell. Emberek jöttek elvitték a sok dobozt, ládát. Az én kisbabám még egyszer megsimogatott, mintha még egy könnycseppet is láttam volna szemében. Megint csak ez a csend. Hamarosan megjött az új családom, egy vörös hajú ember egy kedves fiatalasszonnyal és két fiúcskával. Hoztak magukkal munkásembereket is. A nagyobbik fiúcska azt kérdi, apa mi ez és rám mutat. Úristen ez még az sem tudja, hogy én ki vagyok. Az apja válaszol neki „Ez egy kályha, de nekünk nincs rá szükségünk, lebontjuk, kell a hely. Szenvtelen volt a hangja, így mondta ki az ítéletet." Megúsztam a háborút, a forradalmat, rengett a ház és én mégis álltam a lábamon. Túléltem a lakásfelújítást, a kéménylebontást, de most úgy tűnik vége. Nem kellek már senkinek. „Milyen szép kályha" mondta a fiatalasszony, de semmi haszna. Na ugye, hogy ugye!. Annyi mindennek nincs haszna csak szép, és azt mind lebontják!? Már tudom, az az átkozott hiúságom az oka. Csak magamat okolhatom.
Pár nap múlva emberek jöttek, nekem estek. A csempéimet minden gyengédség nélkül beledobálták egy ládába, jó pár össze is tört. Már nem is fáj. Néhány hónap múlva az én kisbabám megjelent a lakásban, sírt és elmesélte, meghalt a Bajszos-szakállas is. Odanézett a hűlt helyemre és már nem tudtam eldönteni engem sirat-e, vagy a férjét.
Azt hiszem nincs külön kályhamennyország, csak egy van. Majd ott leszünk mind együtt, akik elmentek. Az a kályhásmester is biztosan ott lesz, szépen felépít majd megint. Valamelyik angyal csak szerez valahonnan szép, finom brikettet meg fát. Aztán szépen körül ülnek, én duruzsolok nekik ők pedig halkan beszélgetnek.

 

 

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Mester Györgyi
#3. 2019. január 13. 08:27
Kedves Judit!

Nagyon tetszett ez az írásod.
Benne van egy jó darab történelem.
Jó ötlet volt a kályha megszemélyesítésén keresztül bemutatni emberi sorsokat, a kor előrehaladtát, az idő múlását, az élet alakulását.
Gratulálok!

Györgyi
szerkesztőség
#2. 2018. december 21. 08:17
Csodálatos ez a történet. Én is mindig terveztem egy hasonló témájút írni, de most már felesleges. Köszönöm.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek