Karácsonyvárás tanyán

Kedves karácsonyi emlékem

 

 

Érdekes, az első karácsonyi szünetre, az első karácsonyvárásra, mint iskolás gyermek, olyan élesen emlékszem vissza, mintha ma történt volna. Talán azért, mert először fogtam fel, hogy a karácsony az valahogy más ünnep, mint a többi, kicsi agyam valahogy megértette: a karácsony nem olyan, mint az egyéb jeles napok, ilyenkor jól kell viselkedni, csak csupa jót és nemeset kell cselekedni, szóval valamit megértettem, vagy inkább megsejtettem valamit az átlényegülésről, vagyis a karácsony szelleméből.

Egy kisváros melletti kisfaluban, pontosabban a falu melletti kis tanyán laktunk akkor. Szüleim Erdélyből menekültek, és a háború bombázásaitól való félem, az apró gyermekek féltése végül is ide sodorta őket, vagyis minket. Én még akkor nem nagyon fogtam fel, hogy a város-falu-tanya település mit jelent, csak azt éreztem: nekem nagyon jó, hogy itt lakunk, csak az előnyeit éreztem, a hátrányit még nem mérlegelgettem. Valamit megsejtettem azért, mert a tanya a falutól félóra járásnyira volt, és amikor iskolába kellett menni, ez érzékeny hátrányt jelentett, pl. a felkelésnél, de nem volt olyan tragikus a helyzet. Apám csinos kis csizmát csináltatott télire a falubeli csizmadiánál, azt hiszem birgeli volt a neve, így aztán nem fázott a lábam, bármilyen nagy is volt a hó, a hideg. A tanyáról nem egyedül én mentem iskolába, hanem egy csapat gyerek, jól elszórakoztunk a közösen megtett út során. És eljött a karácsonyi szünet, amit rettenetesen vártunk Nagy hóval érkezett: a szánkó már napok óta készenlétben állt, szüleim és a többi nagyobb gyerek -némi unszolásra- hajlandó volt egy kicsit szánkóztatni, s ha nem akadt senki, akkor ott volt patakpart, azon lehetett lecsúszni-bár ezt nem szívesen engedték a szüleim. Be volt ugyan fagyva a patak, de mégis féltettek, mert soha sem lehet nyugodt az ember egy patak jegén szánkózó gyerek biztonságát illetően.

Így vártuk, vártam a karácsonyt önfeledten, boldogan. Egyszer a tanító bácsi jött a tanyára lovas kocsival: ült a kocsis mellett a bakon, és legnagyobb meglepetésemre fülvédős sapka volt a fején! Hát hogyan, a tanító bácsinak is fázhat a füle? Időbe tellett, míg nagy nehezen megértettem, hogy a tanító bácsi is ember, őneki épp úgy fázhat a keze, a füle meg mindene, mint más valakinek, mert bár ő tanító bácsi, azért ő is fázhat, mert ő is csak ember. Ezzel a nagy felfedezéssel lettem gazdagabb az elsős iskolás koromban, karácsony várásakor, bár való igaz, nehezen tértem napirendre felette. Azóta már eltelt sok esztendő-a kis naiv kisgyerekből már felnőtt ember lettem. Azóta, hogy azon csodálkoztam, a tanító bácsinak hogyan fázhat a füle-ma már nem csodálkozom jóformán semmin sem. Hogy emberek ezrei éheznek, a szegénység és a nyomor, a kilátástanság honol országunkban, hogy a hazugság úrrá tud lenni az emberi szíveken. Nem veszi észre senki, hogy ez a kis ország a vesztébe rohan...

Istenem, segíts rajtunk!
2008.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Juhász Kató
#11. 2012. november 4. 18:20
Visszatekintve a nehéz gyermekkor is szépnek látszik.
A jelen pedig, sajnos nem olyan, amilyenről gyerekként álmodtunk.
Kedves írás, tetszett.
Answer
#10. 2012. november 4. 13:05
Az utolsó mondatokhoz:
Mennyire aktuális ma is!
bodójános
#9. 2010. december 19. 11:36
Köszönöm szépen az értékes véleményt, Katikám!
Kulcsár Katalin
#8. 2010. december 19. 11:26
Meghitt gyermekkori élményt leíró, szép írás. Az ünnepvárás bensőséges hangulatához igen értékes, szép adalék.
bodójános
#7. 2010. december 18. 11:01
Mara: tudom, a szép gyermekkori emlékek fogodzóul szolgálhatnak a nehezebb napokban.
Mara
#6. 2010. december 17. 17:41
A reményt soha sem szabad elveszíteni. Múlt és jelen. A jelen mindig nehéz, vagy javítok, sok embernek mindig nehezebb.
bodójános
#5. 2010. december 17. 14:10
Tara Scott:Ha van egyáltalán megoldás, az a hit és a szeretet.
bodójános
#4. 2010. december 17. 14:08
Eliza Beth: talán máshol van a hiba, nem biztos hogy bennünk!
Tara Scott
#3. 2010. december 16. 16:02
Igen. Mennyivel jobb volt, ártatlan naiv gyereknek lenni, mint tehetetlenül végignézni, hogy a vesztünkbe rohanunk. És már hányadszor!
Eliza Beth
#2. 2010. december 16. 12:42
Úgy tűnik, nekünk magyaroknak kevés egyetlen isten, vagy túl sokan vagyunk neki, nem bír velünk :-((
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek