Kakas a szemétdombon

Nem volt jobb, pontosabb ébresztőóra, mint a kakas kukorékolása

 

Nem volt annál jobb, pontosabb, megbízhatóbb ébresztőóra, mint a kakas kukorékolása! Lehetett nyár vagy tél, sötét volt vagy már hajnalodott, a kakas kukorékolt, jelezve a háziaknak, ideje megfordulni a másik oldalukra, vagy akinek korán volt dolga, lassan kidörzsölni a szeméből az álmot, mert vége az alvási időnek. Legfőképp pedig a háziasszonynak ideje van felkelni, mert várják ám az aprójószágok, és azoknak enni kell adni. A kakas persze nem csak ezzel jelezte, hogy kitüntetett helye van a ház körüli tennivalók intézésében, hanem amikor sor került a kukorica vagy egyéb szemes takarmány kiszórására, már nagyban ott "kakaskodott" a tyúkok körül, és hamar elintézte, dűlőre vitte az ő dolgát.
Amikor aztán elfogyott a napi porció, ki lettek engedve az udvarra kapirgálni. Ettől volt olyan jóízű a húsuk, a gyönyörű a tojásuk! - legalább is anyám meggyőződése szerint, és ezt meg tudom erősíteni: mióta a városban élek, nem láttam olyan szép sárga tojást, és nem ettem olyan finom húslevest, mint akkor, kinn a tanyán, gyerekkoromban. A rántott csirkéről nem is beszélve!
Aztán, ha úgy adódott, hogy volt valami, már nem használható ételmaradék a konyhán, vagy valami szemétbe való, azt is kidobta anyám a szemétdombra.
Ezt meglátva, a kakas kapcsolt elsőnek, és futott rendszerint már anyám után, és hívta a tyúkokat is, akik békésen kapirgáltak az udvar különböző pontjain. Valami különös, bugyborékoló hangon hívta a tyúkjait, akik egy fokozattal később kapcsoltak, mint a kakas, és elkezdtek szaladni a szemétdomb felé. Mire odaértek, már ki volt dobva a burgonyahéj és ehhez hasonló, ehető dolgok. A kakas szüntelenül hívta az ő háza népét, még akkor is, ha már elfogyott a nekik szánt adag.
Előfordult, hogy a nagy zajra a többi szomszéd is észbe kapott, és a felgyülemlett, szemétbe való dolgot kivitte. Ezek cseléd emberek voltak, cselédsorban. Nehéz volt az életük: egyszer hopp, másszor kopp. Jószerivel csak a kopp jutott nekik. Valami élelmet mégis kirendelt számukra a sors, abból meg rendszerint volt hulladék is, ami a szemétdombra került.
Csak nekünk voltak tyúkjaink, így nem volt probléma: az egész hatalmas udvaron kószáltak, kapirgáltak. A kakas ott sürgött-forgott körülöttük naphosszat, és amikor talált valami nagyobb darabot: gilisztát, cserebogarat, azonnal elkezdett bugyborékolni, és hívta a tyúkjait. Azok meg futottak lelkesen, és vagy jutott nekik, vagy nem. Az első mindig fölfalta az élelmet, de ha meghallották a kakas hangját, azonnal szaladtak a többiek is hang irányába.
Anyám mindig gondosan ügyelt arra, hogy elegendő számú tyúkja legyen a kakasnak. Az ideális úgy 15 körül volt: ez nem is volt túl sok, de nem is kevés a jó erőben lévő kakasnak. Mivel anyám gondoskodott a keltetésről is, pontosabban megültette a kotlóst, így szépen tudta alakítani a ház körüli állományt. Ha fiatal volt még a kakas, és nem akart újat nevelni, ahogy cseperedtek a csibék, először a fészekaljából a kiskakasok kerültek sorra a rántott csirke készítésénél. Aztán, ha akadt ilyen, a kappanok kerültek sorra, és végül a jércék, vagyis a tyúk-jelöltek. Amikor már elég nagyok voltak, és elkezdtek tojni, akkor már mindegy volt, hogy idei vagy tavalyi: a tyúkok két évet "szolgáltak",
Ezután lecserélte őket fiatalabbakra. A kakas szívesen befogadta az új tyúkokat, abban nem volt hiba. Bugyborékoló hangján jelezte, meg van elégedve a frissítés eredményével, és ugyanúgy kapirgált a jövevényeknek, mint az öregebb tyúkoknak. A kakas négy-öt évig volt "szolgálatban". Az új kakast gondosan kellett nevelni, nem volt szabad a fiatal kakast az öreggel összeengedni, mert nagy verekedést csaptak. Már nem emlékszem rá, hogyan s miképp, de az új kakast csak akkor lehetett a tyúkok közé engedni, ha már az öreget eltávolították, vagyis megettük egyik vasárnap. Vasárnapra tyúk vagy jérce volt ebédre: ki volt számolva a sorsuk, télire csak tíz körüli létszám maradt, és amikor jött a kotlósültetés ideje, vagyis a keltetés, akkor szaporodtak föl nagyobb számra. Fogalmam sincs, hogy anyám hogyan ismerte meg a tyúkjait, de mindegyikről tudta melyik idei és melyik tavalyi, melyik tojik jól és melyik csak hébe-hóba, ez nyilván már kijelölte a következő vasárnapi tyúkleves főszereplőjét, és körülbelül már szeptemberben tudta, hogy "kik" lesznek a téli tojástermelők.
Így ment minden évben, körforgásszerűen, miközben a szemétdomb mind nagyobb lett. Egyik évben az apám elhatározta, hogy elhordja a sok szemetet, és új szemétdombot készít. Gereblyével lehúzta a frissen odadobott hulladékot, majd szépen eltalicskázta a konyhakerti területre a komposztot, vagyis a szemétdomb java részét. A komposztot szétszórta trágyának, és másnap beforgatta a földbe. Abban az évben óriási sárgarépák nőttek, szintúgy a káposzta-félék is meghálálták a természetes anyagból készített földjavítást. Gyerekfejjel nem értettem, de most már tudom: a ház körüli hulladékokból kiváló minőségű trágya keletkezett, és ezt használtuk fel a konyhakert talajának dúsításához.
Mindennek meg volt a maga helye és értelme: az új kakas új szemétdombot kapott, és azon kapirgált a tyúkjainak.
Ez így leírva talán idillikusnak látszik, pedig nem volt az.
A szomszédok cselédemberek voltak, és csak akkor ment jól a dolguk, amikor a szolgálatuk fejében valamilyen terményből részesedést kaptak. Például gabonát, ami szűkösen beosztva, épp hogy elég volt a következő idényig. Ugyanígy részesedtek, ha egy-egy tehén, vagy borjú levágásra került, ilyen alkalmakkor csaptak nagy lakomákat, bort is szereztek valahonnan, szóval volt nagy eszem-iszom, mintha lakodalmat ültek volna. Ilyen alkalom azonban ritkán fordult elő. Maradt a hétköznapok rendje: előbb a munka, utána a fejadag. Ha idő előtt elfogyott, akkor jött a koplalás, az éhezés. Jószerével mindent föléltek, ami tartalékban volt, az új szezont tejesen lerongyolódva, lesoványodva kezdték.
Anyám hamar átlátta a helyzetet, és ha jött valamelyik szomszéd kérni valamit, rendre azt felelte, hogy "nincsen", csak akkor adott tojást, egy kanál zsírt, egy marék lisztet, amikor látta: tényleg éhenhalás küszöbén áll a szerencsétlen szomszéd. Ha egyiknek ad, a másiknak is kell adnia. De hát, mi is szegény emberek voltunk: csak apám rendszeres havi jövedelme a vasútnál, tett minket a cselédsorsnál egy kategóriával följebb a szegény emberek között. Mi így persze minden évben disznót vágtunk, lehetőleg mangalicát, annak annyi zsírja volt, hogy egész évre megvolt a család zsiradékszükséglete, és a fizetésből tellett ruhára, cipőre is, így nekünk nem kellett fagyoskodnunk a hideg idő beálltával.
A tyúkok ellátták a családot tojással, anyám maga gyúrta a levestésztát is. Szóval, teljesen önellátók voltunk, a kertben megtermett a zöldségféle, nyáron kukoricát kapáltak a szüleim, ebből lett takarmány az állatoknak, szóval tulajdonképpen idillikus volt a gyerekkorom, ha nem számítom az izzadságot, ami e körülmények megteremtésével járt. Szüleim dolgos, szorgos emberek lévén, nem kerülték a munkát, hanem azt keresték, miből lehet többet előteremteni, előbbre jutni.
Az új kakasunk is szorgalmasan keresgélt, kapirgált a tyúkjainak az új szemétdombon, mégpedig többnyire eredményesen. Ahogy jött a tavasz, egyre tovább engedtük kint maradni az állatokat, és amikor megjelentek a cserebogarak, az igazi csemegét jelentett számukra: tucatszám ették a fehérjében gazdag élő takarmányt, és úgy meghíztak pár héten belül, hogy alig lehetett rájuk ismerni.
Az új kakasunk is megnőtt, megerősödött, tollai kifényesedtek, szakasztott olyan volt, mint az elődje. Éppen úgy kukorékolt, amikor a hajnal hasadt: erősen, hangosan.

 

 

 

A kép forrása

(Nagyon tetszik a leírásod. Némelyik ismerős volt gyerekkoromból :-) Eliza)


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
bodójános
#11. 2014. január 19. 15:18
Kedves Csilla,
személyes élményem az írás alapja.
Csilla
#10. 2014. január 19. 13:12
A falusi életmódtól eltávolodó emberek a bevásárlóközpontokban keresik a "házi csirkének" titulált szárnyast, és a házi tojást, csak hát annak köze sincs az 'igazihoz'.

Köszönöm, hogy olvashattam múltba révedésedet, kedves János.
bodójános
#9. 2014. január 18. 09:29
Kedves Balage,
megtisztelő a véleményed!
bodójános
#8. 2014. január 18. 09:27
Kedves Yolla,
bizony jócskán kell ballagni az időben visszafelé!
bodójános
#7. 2014. január 18. 09:24
Kedves Báró,
örülök, hogy "ismeretterjesztő" is lett az írásom.
bodójános
#6. 2014. január 18. 09:21
Kedves Mara,
köszönöm, hogy tetszett az írásom.
Balage
#5. 2014. január 17. 23:25
Szeretem az írásaidat. Ezt is. Grat!
Yolla
#4. 2014. január 17. 22:27
Mintha én is visszamentem volna az időben.
Nagyon jó életkép!

Gratulálok: Yolla
Báró von Shenczky
#3. 2014. január 17. 20:09
Elbeszélésed nagyon jól jött most nekem, kedves János. Idén neveltem először csirkéket, és egy kakast, meg négy tyúkot hagytam meg télére. 1-2 tojás van minden nap. Sokat tanultam az írásodból. Gratulálok!
Mara
#2. 2014. január 17. 12:07
Igazi falusi gazdasági udvar, és életmőd nem csak az állatokra nézve, hanem az emberekét is beleértve.
Szeretettel gratulálok: Mara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Rég múlt idők