Jenő őszi síránkozása

kjenő

 

Kék égre fel nyújtózkodik

őszülő fa nyurga ága,

fecskék búcsú kört repülnek

elszállnak majd nemsokára.

 

Vacogósak a reggelek

a nap lustán mászik égre,

meleget is kicsit ad csak

azt is a nap közepére.

 

Levelek már hullni vágynak

természet a nyárba fáradt,

csendes őszi, téli esték

meleg tűzhely mellé várnak.

 

Elmélázok csendben, magam.

Visszanézek sok sok őszre.

Almaillat, avarillat,

múlt évekre emlékezve.

 

Csak egy évszak a sok közül

volt az ősz a zsenge korban,

nem törődtem az idővel

számolatlan teltek sorban

 

az órák, a napok, hetek.

Lepke szerelmet üldözve

idő akkor nem számított,

nem mint most itt rémüldözve.

 

Szerettem minden évszakot

nem búsított engem az ősz,

szálltam én a vágyam szárnyán

énekeltem mint egy dizőz.

 

Mára már a hangom halkult

az ősz elszomorít engem.

Elmúlásra emlékeztet

ellopja az életkedvem.

 

Várom én a tavaszt újra

de még addig tél is lesz még,

ha megérem az új tavaszt

ősz meg a tél lesz csak emlék.          

 

Újra fürge lesz a vérem

mini szoknyát hogyha látok

vígan legeltetem szemem

combotokon kedves lányok.

 

Szeretni is foglak téged

asszony, vagy lány hogyha hagyod.

Vággyal viszlek ágyba szépen.

Új tavasz jön. Megvárjatok!

 

2016.08.31.