Jenő őszi síránkozása

kjenő
Kék égre fel nyújtózkodik
őszülő fa nyurga ága,
fecskék búcsú kört repülnek
elszállnak majd nemsokára.
Vacogósak a reggelek
a nap lustán mászik égre,
meleget is kicsit ad csak
azt is a nap közepére.
Levelek már hullni vágynak
természet a nyárba fáradt,
csendes őszi, téli esték
meleg tűzhely mellé várnak.
Elmélázok csendben, magam.
Visszanézek sok sok őszre.
Almaillat, avarillat,
múlt évekre emlékezve.
Csak egy évszak a sok közül
volt az ősz a zsenge korban,
nem törődtem az idővel
számolatlan teltek sorban
az órák, a napok, hetek.
Lepke szerelmet üldözve
idő akkor nem számított,
nem mint most itt rémüldözve.
Szerettem minden évszakot
nem búsított engem az ősz,
szálltam én a vágyam szárnyán
énekeltem mint egy dizőz.
Mára már a hangom halkult
az ősz elszomorít engem.
Elmúlásra emlékeztet
ellopja az életkedvem.
Várom én a tavaszt újra
de még addig tél is lesz még,
ha megérem az új tavaszt
ősz meg a tél lesz csak emlék.
Újra fürge lesz a vérem
mini szoknyát hogyha látok
vígan legeltetem szemem
combotokon kedves lányok.
Szeretni is foglak téged
asszony, vagy lány hogyha hagyod.
Vággyal viszlek ágyba szépen.
Új tavasz jön. Megvárjatok!
2016.08.31.
Vissza a főoldalra