Játékszabályok (folytatás)

Egy nő vallomásai önmagáról, a férfiakról, a szerelemről és a szavakról. Napló és gondolat töredékek

Előzmény 

 

 

Játékszabályok (2.)

Nem emlékszem már hogyan kezdődött. Tánc volt és félhomály. Néhány üveg az asztalon. Lámpafény... szinte már reflektorszerű, de mi már hozzászoktunk régen az ilyesmihez. Pocsolya, amibe mindketten beleléptünk. Akkor már félig eldöntetett... majd taxit fogtunk, én olaszul beszéltem hozzád, de te nem néztél hátra. Majd az ágy, az a fekete bugyi, majd már az sem. Most a nevedet keresem. Látom az arcod, érzem, ahogyan az ajkad sietősen, szinte remegve végigszalad a bőrömön... perzseltél, égettél, bántottál és én hagytam. Aztán már szinte összefolynak az alkalmak, az éjszakák, az italok, az ölelések. Nem akartalak számon tartani... téged nem, mert méltó ellenfél voltál. Küzdenem kellett érted, küzdened kellett értem, és ez csak még kívánatosabbá tett minket egymás és a világ számára egyaránt. Még mindig a nevedet keresem. Érzem az illatod... azt az édesen keserű életet, amit belőled lélegeztem. Az öblítő és a dohány szagát. Gyűlöltelek néha... ahogy minden bizonnyal te is engem néhanapján. Gyűlöltük egymást az ágyban is, mégsem hagyhattuk abba. Mert hajtott a vágy, a harc szelleme, az éjszaka és a bor mámora. Ismerni akartalak, de féltem tőled, féltem a lelkedtől... elég volt csak a testedet imádni, a lelked már túl sok lett volna. Azt nem bírom el szerelem nélkül, gondoltam. Te mégis adtál magadból, így én is kénytelen voltam, és most megfolyt ez a többlet.

Láttam ahogy jössz, sietsz felém, hallottam a hangod, amiért bocsánatot kérsz a késésed miatt, de hát ugye ez a hülye forgalom és a többi... én csak néztelek. Nem akartam, hogy beszélj, hogy magyarázkodj, hogy bocsánatot kérj. Jó volt ez így... furcsán jó. Megint egyszerre jutott rólad eszembe minden. Ilyenkor szerettem. Ilyenkor szerettelek. Kávét ittunk és valaki miatt folyamatosan odébb kellett húznom a székemet. Egy ilyen alkalommal megbillent a csésze és kis kávétócsa keletkezett a kistányéron. Nem szóltunk, csak néztük hogyan hullámzik ez a barna tengerecske. Költészetről beszélgettünk és sütött a nap. A fehér cipőm volt rajtam és folyamatosan a telefonomat néztem. Zavarba hozott a közelséged és féltem, hogy most majd mindjárt megint elmész. Ha szeretkeztünk sosem zavart, hogy nézel, de ilyenkor, a kávégőzben, a dohányfüstben és az asztal két végén valahogy sebezhetőnek éreztem magam. Lemezteleníted a lelkem.  Azt gondoltam ez volt az utolsó találkozásunk és semmi érdemleges nem jutott eszembe. Néztem az arcod miközben olvasol, és tudtam, hogy nem tudod hová tenni a szóközök jelentőségteljes csendjét. Annyira féltem legbelül, és annyira reméltem. De menned kellett és én is elindultam. Aznap éjjel igazából is szeretkeztünk...

Beletelt kis időbe, míg rájöttem miért is olyan jó veled. Ha rám nézel, eszembe jut a minden. Illatok, színek, érzések, nagy kék tavak és szőke búzamezők, a Mikulás, ahogyan az ölébe ültet és legót kapok tőle, amin aztán összeveszünk a húgommal, zene jut eszembe rólad és színház, forró nyári esték egy parkban és vasárnapi mosásillat. Néha szerettem volna beléd látni, mert a nagy kékségek mögötti részek valahogy mindig szomorúak voltak. Tudni akartam miért. Meleg hangod volt és mindig nevetnem kellett, ha kérdeztél valamit. Nem azon amit, hanem azon ahogyan. Kicsit félve, kicsit őszintén, kicsit kedvesen. Mintha nekem mindenre lenne válaszom. Feküdtünk egymás mellett a sötétben és akkor te csak úgy kérdeztél valamit, amitől aztán csak nagyobb lett a csend, és nagyobb lett a szeretet is meg a nyugalom. Olyankor szerettelek volna nagyon megölelni, és kacagni hangosan azon, hogy mennyire buták is tudunk lenni néha. És ebben a kacagásban, ebben a csiklandós, huncut mosolygásban benne lett volna a minden. Az, hogy mennyire bántasz néha, és én mégis szeretlek, az, hogy reggel nem akarok újra kisétálni, a megbánás és a szégyen, amiért megint itt vagyok, meg úgy egyáltalán minden kimondott és kimondhatatlan semmiség.

Kétszer öleltelek. Nem akkor mikor kezdődött, és nem akkor amikor véget ért. Mind a kétszer emberek voltunk és akkor épp nem is számított más. Egy pillanatra megszűnt az utcazaj, megszűnt a bőrünket égető napsütés, megszűnt az, ami azzá tett minket amik voltunk egymás és önmagunk számára. Mindketten tudtuk, hogy mennünk kell továbbhazudni az életünk, mégis maradtunk még, mert az az egymásba kapaszkodás volt a legigazabb dolog már hosszú idő óta mindkettőnk végtelen csendjében. Sosem ígértünk semmit egymásnak mégis tudtuk, mert tudnunk kellett, mert csak így lehetett ezt túlélni. Sosem ígérted meg a holnapot mégis hittem benne, ahogy én sem ígértem soha, hogy közelebb engedlek, egyszer mégis megkértél volna rá. Ha akkor nem hajt az idő és nem űz a félelem, amely hol egymás felé, hol egymástól minél távolabb kergetett, ha akkor ott egymásba kapaszkodva bevallhattuk volna... úgysem hallottuk volna egymást. Először még nem tudhattuk, másodszor pedig már féltünk tudni....

Esett és kivételesen nem számított mit látnak meg az emberek belőlünk. Gyűlöltelek és csak bántani akartalak, hogy kicsit átérezhesd a rossz napok fájdalmát amikor azt hittem elfelejtettél. Akkor láttam először a szemedben, hogy talán téged is bánt, téged is érdekel... vizes voltam, fáradt és fáztam, te meg odajöttél, átkaroltál és azt mondtad szép vagyok. Sosem gyűlöltelek még annyira, mint azon az éjszakán.

Én nem tudtam, hogy mindez mit jelent és hogy végül mind idejutunk. Csak bámultam bele a nagy kékségedbe és elfelejtettem a szavakat. Te meg csak beszéltél hozzám és tőlem vártad, hogy eldöntsem azt, ami már régen törvénnyé nőtte ki magát és kőtáblába vésték az ősök egy szent napon, amikor is összetörték azokat a bálványokat.  Tudtam, ha mást mondanék magam ellen vétek, és mint olyan, nem tehettem magam ezúton boldoggá. Szóval csak álltam ott és vártam, hogy az élet majd kibogozza önmagát belőlünk és minket egymásból, de a szálak egyre csak kuszálódtak és belefonódott a hajunkba, szívünkbe, egymás hiányától nyögő ölünkbe, míg végül már csak mi maradtunk, én és te nélkül, és ez az egyetlen szó maradt csak nekünk egymásból, és én ezt adtam neked, hogy odaadhasd annak a másnak aki utánam következett.

Akkor láttalak utoljára. Én kiléptem az ajtón valaki mással, és ahogy elsétáltam melletted szinte éreztem, ahogy megfagy a levegő. Éreztem, ahogy mindenki minket figyel, az utolsó közös szívdobbanást várva. Féltem. Vissza akartam fordulni, a karodba bújni és igenis a világ szemébe köpni az igazat. Mégsem tettem, mert féltem ettől az érzéstől, ettől a gondolattól. Nem néztem rád... odanéztem, de nem néztem rád. Tudom, hogy te is tudtad, hogy akkor látsz utoljára és kicsit hangosabban nevettem valami ostobaságon, amit a fülembe súgott. Te is tudtad, ők is tudták. Nem nevetés volt ez, sikítottam legbelül, hogy gyere, kérlek gyere, és állj elém végre, és mond azt amit hallani akarok, kétségbeestem... én még nem voltam kész, én még nem végeztem veled, még nem vágtam el minden szálat. De menni kellett, a lábaim csak vittek tovább, összeszorult a torkom és hogy senki ne láthassa a könnyeim megcsókoltam. Hosszan, szívósan, szinte már gyűlölettel, amiért nem te vagy, amiért nem jöttél oda, amiért nem volt bátorságunk. Akkor láttalak utoljára, és azóta is a szívemet keresem.

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Balage
#4. 2011. február 15. 12:44
Elizához hasonlóan a te stílusod nem tudom magamévá tenni. De... Írásodat muszáj volt végigolvasnom, mert éreztem, hogy van valami, amit még ki fogsz adni magadból. A Vége, és nem csak az utolsó bekezdést értem ezalatt, egyszerűen borzongatóan jóra sikerült. Nagyon kemény írásod. Nem egy könnyűolvasmány, viszont részemről örülök neki, hogy olvashattalak.
ManyóÓ
#3. 2011. január 27. 20:55
Mesterien kaotikus, mint a szerelem. Imádtam minden mondatát. Köszönöm az élményt!
Eliza Beth
#2. 2011. január 21. 09:15
Hát, nem tudom.... sok szó, sok ellentétes érzés, kevés valódi történés.... nem igazodok ki... pillanatnyilag azért várom a következőt, hátha kiderül valami... de nem érzem azt a vágyat, hogy "ide a többit, de azonnal!"
Bocsi!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek