Interjú Szabados Rékával

Szabados Rékával második könyve, Az utolsó csillaghullás kapcsán beszélgettem. Közvetlen, őszinte, nincsenek tabu témák, könyveit is úgy írja, hogy végig lebilincseli az olvasó figyelmét.

 

A téma az utcán hever – szokták mondani. Miként érlelődött meg benned a gondolat, hogy éppen a bevándorlási hullámot és a terrorizmust válaszd második könyved témájának alapjául?

 

2015-ben, amikor megjelentek a bevándorlók, mindenki megrémült. Jöttek a kérdések, hogy mi van, ha szándékosan indultak el a hazájukból, hogy beférkőzzenek az európai városokba? Mi van, ha ezt a hullámot kihasználva, számtalan terrorista könnyedén befészkeli magát a nyugat országaiba, és a megfelelő időben pusztításokat hajtanak végre? Számos kérdés és feltételezés látott akkor napvilágot. Gyorsan terjedt a hír, hogy talán betegségeket akarnak behozni hazánkba, hogy ezzel csökkentsék a lakosságot. A téma magától értetődőnek tűnt… szerencsére nem jött be a jóslat, én mégis úgy éreztem, ki kell írni magamból a saját félelmemet. Hiszen mindannyian féltünk, és sokan elképzeltük, hogy mi lenne, ha…

 

Bár nem csak a háborúra van kiélezve a történet, mégis felvetődik a kérdés, hogy te, aki nem éltél át hasonlót, hogyan tudtad ennyire hitelesen leírni a borzalmakat?

 

Szeretem a háborús történeteket, filmeket. Számos hasonló könyvet olvastam, és talán ennek tudható be, hogy rengeteget szoktam álmodni is hasonló témákban. Az álmok nagyon gyakran valóságosnak tűnnek. Néhány cselekmény az álmaim szüleménye, felébredve mindig azt éreztem, hogy ezek a jelenetek filmbe, vagy regénybe illőek. Ilyen álomkép volt az is, amikor a könyv végén a főhős a gyermekével nézi a csillaghullást, miközben az égbolton harci repülők jelennek meg óriási robajjal.

 

Olvasás közben végigjártam szülővárosunk, Győr, azon belül Marcalváros utcáit, a kiserdőbe is elvezettél. A rejtekhelyek, a tízemeletes ház liftjének szerelőszintjén lévő titkos ajtó csak a képzeletedből fogantak, vagy gyerekkorodban valóban felfedezted ezeket a helyszíneket?

 

Valóban felfedeztük a gyerekkori barátaimmal, és tényleg úgy nézett ki pontosan, ahogy leírtam. Tizenegy éves lehettem, amikor az egyik cimborámmal észrevettük, hogy az ajtón nincs bezárva a lakat. Bekukkantottunk hát, hívtuk a többi kis barátot is. Hetekig bujkáltunk ott, vagy akár hónapokig is. Az volt a mi kis kuckónk. Még virágot és asztalterítőket is vittünk le. De sajnos lebuktunk, a lakók meghallották a gyerekbeszédet és szóltak a házmesternek. Az egyik kis barátnőmmel és egy fiú barátunkkal voltunk benn, amikor utánunk jöttek. Ugyanúgy menekülünk, ahogy le van írva, a kis ablakon kimásztunk, de a felnőttek nem fértek ki. A fiú leugrott a kis tetőről, majd nyújtotta a karját a nálam fiatalabb barátnőm felé. Szurkoltunk, hogy ugorjon le, de nem mert. Aztán végül mi ketten fennmaradtunk, a felnőttektől pedig kaptunk egy kis szidást. Még ma is ott élek, és nosztalgiával gondolok erre az esetre, akárhányszor lépcsőn megyek le.

 

A főhősnő, Adél alakját részben önmagadról mintáztad? Sok hasonlóságot látok nem csak külső tulajdonságai tekintetében. Neked is van egy kislányod, férjed, családod….

 

Igen, mivel én is teljesen beleéltem magam ebbe a helyzetbe, a félelmekbe. Számos alkalommal találkoztam a bevándorlókkal, olyankor mindig elfogott a rettegés. Próbáltam magamból kiindulni. Úgy láttam a legegyszerűbbnek, ha Adél a saját helyzetemet, az én félelmeimet tárja az olvasó elé. Belegondoltam abba, hogy mi történne, ha egy kislány elveszítené az édesapját, ha egy anyának kell megvédenie őt a rossz emberektől. Egy háborúban sajnos elég gyakran előfordul az ilyesmi. Valahol szerintem mindig az írók a főhősök. Olyan érzelmeket írnak le, amit saját maguk is átéreznek.

 Ismerek egy nőt, akinek a férje katona volt. Ő sokat mesélt arról, hogy milyen, amikor a férj, a családapa kiküldetésre megy. Átéltem a helyzetüket, láttam fotókat arról, amikor a gyerekek apukája hazatért és mindannyian sírtak. Mélyen megrázott ez az élmény. Hogy láttam az arcukat, a meghatottságot.

A könyvben Adél sovány, beesett arcú, világos hajú (bár eredetileg sötét), de én még így is szépnek képzeltem. A vékony alkata a bánat és a feszültség miatt lett ilyen.

 

Az első könyvedben (Két életem) nagy hangsúlyt kapnak az erotikus jelenetek, de a második köteted sem nélkülözi a szerelmi együttlétek rendkívül érzéki leírását. Szerinted mennyire fontos egy párkapcsolatban a szexualitás?

 

Azt gondolom, rendkívül fontos. A kémia az, ami eldönti, hogy szerelmesek leszünk-e. A kémia magában hordozza a szexuális kíváncsiságot is, az ember alig várja, hogy megérintse a másikat, ha szerelmes. Ez adja a jó párkapcsolat alapját. Ha az a két ember összhangban van, ismeri a másik testét, tudja, hogy mi a jó szerelmének. Ha adok-kapok van, és nem csak egyoldalú a dolog. Ugyanakkor nem csak ebben kell kiegészíteni a másikat. Nem csak a hormonoké a főszerep, főleg később, amikor felszáll a rózsaszín köd. Akkor már kijönnek a másik hibái, amiket nem szeretünk, és az addig szunnyadó viselkedés felszínre tör és idegesítővé válik. „Lakva ismerszik meg az ember”. Én ebben hiszek. Szükség van a szexualitásra, de minden másra is, megértésre, közös érdeklődési körre, közös gondolkodásra, szeretetre. Szerintem nem létezik az egyik dolog a másik nélkül. Legalábbis, ha valamelyik hiányzik, akkor nem leszünk boldogok.

Később, persze, ahogy idősödik az ember, egyre inkább háttérbe szorul a szexualitás (pl. gyerek mellett). De ha csökken is az együttlétek száma, sokáig meg kell, hogy maradjon. Azt tapasztalom, hogy általában szeretünk erről a témáról beszélni, olvasni, hozzátartozik az életünkhöz, a könyveimből sem maradhatnak ki a szerelmes jelenetek.

 

Mindkét könyvedben tapintható, hogy érdekel az orvostudomány. Az ismeretlen vírus ellenszerének kutatása, szakkifejezések használata erről árulkodik. Volt esetleg olyan életszakaszod, amikor orvosi pályára készültél?

 

Nem készültem soha az orvosi pályára, de sokszor mondtam már felnőtt fejjel, hogy ha újjászületnék, biztos orvosnak tanulnék.  Minél idősebb lettem, annál inkább érdekelt az orvostudomány. A biológia órákon még annyira nem érdekelt, hogy hogyan működik az emberi test, de a főiskolán már nagyon élveztem a hasonló tantárgyakat. Az egészségtan tanárom olyan hitelességgel mesélt a baktériumok és a vírusok felfedezéséről, a vakcinákról, a különböző kísérletekről, Robert Kochról, Pasteurről és a többi felfedezőről, hogy örökre megszerettette velem ezt a témát.  Ha orvos lennék, biztos kutatóorvosnak tanulnék. Óriási élmény lehet felfedezni egy kórokozót, vagy megtalálni egy betegség ellenszerét. Illetve mindig az a téma érdekelt a legjobban, amihez nekem is közöm volt. A Két életem című könyvemben részletesen leírtam egy katéteres ablációt. Szerencsére még nem volt részem ilyen szívműtétben, de lehet, hogy az életem során át kell majd esnem rajta. Szívritmuszavarokkal küzdök, melynek a pontos elnevezése: Paroxizmalis supraventricularis tachycardia, röviden PSVT. Nem életveszélyes szívritmuszavarról van szó, de nagyon kellemetlen, amikor rájön az emberre. Ugyanis a szív ilyenkor 180/ percet is üthet. Nálam szerencsére csak pár percig tart egy ilyen „roham”, de van, akinél több órán keresztül is. Ilyen esetben szükség lehet erre a beavatkozásra. Az orvosom nálam is javasolta, de még nem szántam rá magam, viszont sokat olvastam a témával kapcsolatban, és az orvosok is beszéltek róla.

Amikor vártam a kislányomat, az inzulintúltengéstől számtalanszor leesett a vércukorszintem. Sajnos kórházi élményeim is voltak, melyek szörnyű lelki fájdalmakkal jártak, így azt éreztem, hogy azokat az érzéseket is le kell írnom, ki kell adnom magamból.

 

Mit szeretnél üzenni „Az utolsó csillaghullás” címmel?

 

A reményvesztettséget. De egyben azt is, hogy az élettől úgy is el lehet búcsúzni, hogy még utoljára egy szép élménynek adjuk át magunkat.

 

Nagyon tetszik, hogy az Utószóban egy szebb jövő képét vetíted előre. Hiszel benne?

 

Azt gondolom, a szörnyűségek után jó dolgok is jöhetnek. Mégis, ahogy idősödöm, rájövök, hogy annyi rossz ember él a földön, hogy a mérleg nem tud átbillenni a jó felé. Meg kell próbálni ezt a dolgot is egyensúlyban tartani, mint minden mást. Mindig is lesznek ellentétek, egyet nem értések, viták, és emiatt soha nem érjük el a szebb és jobb jövőt. Mindig lesznek nagy halak és kis halak. Mindig lesz, akit jobban érdekel a pénz, mint másokat, és emiatt olyan dolgokat is megtesz, amit nem szabadna. Kicsit pesszimista vagyok, de nem vagyok elégedetlen. Inkább azt mondom, bízom egy szebb jövőben, hátha az emberek észbe kapnak.

 

Azonnal összeállt a cselekmény, vagy írás közben alakult, alakítottad?

 

A téma adott volt, de sok jelenetet, ahogy már említettem, az álmomból építettem fel. Csak össze kellett raknom a kis kockákat, hogy felépítsem a várat. Minden jelenet egy-egy élmény, álom, érzés. Ezek közé raktam egy kis tölteléket. Így azt mondhatnám, hogy azonnal összeállt, de írás közben alakítottam.

 

Mennyi időt vett igénybe a könyv megszületése?

 

A megírás pár hónap volt, talán négy-öt. A javítás ennél több időt vett igénybe, és még így is azt mondom, hogy van rajta mit alakítani.

 

Van-e a tarsolyodban egy harmadik könyv?

 

Persze. Már készen is van, neki kellene állnom javítani. De sajnos nagyon kevés időm van rá, és szeretnék alaposabb munkát végezni, mint eddig. Ha kész leszek vele teljesen, szeretném egy pályázatra beadni. Annyit elárulhatok, hogy míg az első könyvem inkább a nőknek szól, a második már elég izgalmas ahhoz, hogy egy férfi is élvezhesse. A harmadik, véleményem szerint még több cselekményt, izgalmat, akciót és kételyt tartalmaz. Kicsit apokaliptikus, itt is megjelennek az orvosi esetek, kísérletek. Háború tombol, a főhősök nem emlékeznek semmire, mégis túl kell élniük a mindennapokat, miközben rá kell jönniük, hogy kik is ők valójában. A könyv készületében nagy hatással volt rám James Dashner műve, Az útvesztő trilógiája.


Sok sikert kívánok harmadik könyved megjelenéséhez.


Az utolsó csillaghullás megrendelhető ide kattintva

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Új ego