Ikrek - részlet

Természetesen egyszerűen hatott, ahogy halkan kiejtettem a szót, hogy lenyűgöző.

 

Talán öt éve... megszólított, állította, hogy ismer engem, valahol, valamikor találkoztunk... végigvettük életünk lépéseit, a fontosabb pontokat..., de nem, nem volt egyezés, akkor nem lehettem ott. - Nem baj, mondta, lehet, hogy csak nagyon hasonlít, de biztosan találkoztunk... nincs véletlenül ikertestvére?

A repülőtéren nagy volt a tömeg, nyüzsgés jövés-menés, pontosan szerkesztett összevisszaság. Arcokat nem láttam, csupán ködös masszává vált tömeget. Sorban álltam, sosem tűrtem jól a várakozást, türelmetlenségemben néztem a táblán megjelenő járatokat Paris, Milan... az enyém még hiányzott. Csomagom, mely csupán kézipoggyászból állt lehúzta vállamat, súlyából ítélve minden benne volt, amire az egy hét szubtrópusi időjárás alatt szükségem lehet. A kijelző zakatolva pörögni kezdett, majd felvillant az úti célom neve melletti zöld lámpa. Ettől kezdődően minden felgyorsult. Szaporodó lépteim és ellenőrzések után szinte észrevétlen, már magasban találtam magam, felhők és Európa felett. - Féljek, vagy ne féljek? Angyalok, ha itt vagytok, megsimítom arcotok.

Porto másodpercek alatt elhúzott egy függönyt szemem elől, és megmutatta a csilingelő villamosokat, a színesre festett házakat. - Istenem, de szép!  És ahogy föl-le sétáltam a házak között, meghallva követtem egy muzsikát, mely az óceán partjára vezetett.

- Senhoras, nos conhecemos de algum lugar? - Nem, nem, honnan is ismerhetne, még nem jártam itt, rövid időre jöttem, csak nézem a partot, utcákat. Zavarban voltam. Az elmúlt fél évben harmadszorra megismétlő kérdés miatt. Nem számít, csak a gondolat és a távolság... még nem vitt elég messzire. Újabb felszállás, repülés az óceán felett. Pár óra múlva már csak azt figyeltem, hogy a pilóta hogyan fogja eltalálni a kicsi sziget leszállópályáját. A sebesség nagynak tűnt a tíz perc múlva bekövetkező landoláshoz, a légörvények miatt pedig rázott a gép, végül a leszállás sikeresen, a földtől néhányszor visszapattanva, de megtörtént.

Késő este egy óceánnal körülvett szigeten, melynek közepét ha megtalálod, a dombtetőről szabad szemmel belátod partjait. Késő este, és végre nem fázom, nincs az a már-már állandó didergés, ami szeptembertől májusig tart. A szálloda kertjét magas kőkerítés veszi körül, és a ritmusosan ismétlődő hang... elindul, felemelkedik, majd visszacsapódik. Közelebb megyek, de túl magas, felmászni nem lehet rá... pedig mennyire vonz, hogy láthassam, ami mögötte van, meglesni a titkot a sötét estében, a zúgást és a szálló sós permetet. Gondolatom mégiscsak meghallgatást nyert, mert megállt mellettem valaki, tartotta összekulcsolt kezeit, és portugálul halkan mondott valamit, amit nem értettem, de arca azt sugallta, hogy álljak nyugodtan a kezére, majd ő megtart, onnan biztosan fogom látni. Megköszöntem és próbáltam mondani, hogy piszkos a cipőm, meg csak nem taposhatok rá, de ő biztatott, hogy nyugodtan, higgyem el, megéri, semmi gond. Így, próbálva megkímélni őt súlyom terhétől, amennyire tudtam kapaszkodtam a falba, végül könyökömmel megtámasztva magam, a magasság már nem korlátozott abban, hogy láthassak. Pont az fogadott, amire számítottam, sötét ég alatt morgolódó óceán, a hullámok szürkés-kékes színe, és becsapódáskor felfreccsenő víz. Egy szó jutott eszembe, amit nagyon ritkán, talán sosem használtam, de most patetikussága ellenére sem zavart, inkább természetesen egyszerűen hatott, ahogy halkan kiejtettem...a szót, hogy lenyűgöző. 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek