Igaz barátság

Az "Igaz barátság" című novellában valós történetet dolgoztam fel.

Igaz barátság

 

Mint minden nap, ma is alámerültem az alvilág legsötétebb bugyrába, vagyis aktív résztvevőjévé váltam a budapesti tömegközlekedésnek. Megjegyzem, van olyan ismerősöm, akinek szinte fóbiája van metropoliszunk busz-villamos-metró közlekedésétől, nem is veszi igénybe ezeket a „szolgáltatásokat". Azt mondja, taszítja az embertömeg - bár szerintem, inkább taszigálja -, utál tolakodni, szorongani, másokkal, idegenekkel hosszabb ideig összepréselődve lenni, meg aztán nyaranta az a bűz, sűrű verejték- és izzadságszag, szerinte elviselhetetlen, kibírhatatlan. Igen, valahol megértem. És azt is, hogy inkább autóval jár. Nekem nincs kocsim, és bár én is megszenvedem az általa felsorolt, sokszor valóban nehezen tolerálható magatartásokat, szagokat, mégis úgy érzem, valami szép is van a tömegközlekedésben. És nem csak az, hogy a metrónak többnyire nem parancsol „megálljt" a piros lámpa, vagy, hogy a villamos előtt - általában - szabad a pálya, nem kell lépésben haladnia a feltorlódó autók miatt. Én mást is látok a tömegközlekedésben. A tömeg jó oldalát is, a sokszínűségét. Nem tisztességes talán azt mondani, hogy témát ad, sok csúfságot, de annál több szépet is megláttat velem. Jó dolog az emberek között elvegyülni, együtt létezni velük, észrevenni, meglátni nem csak a gyakorta durva atrocitást, de néha mulatságos, időnként pedig kifejezetten megható jelenetnek is a részesévé, szemlélőjévé válhatok. Az utóbbinak voltam szemtanúja, nem is olyan régen.

Buszunk vezetője aznap kissé túlzásba vitte annak demonstrálását, hogy vagány sofőr, akár a Forma 1-en is indulhatna. Veszélyesen élesen vette a kanyarokat, túl gyorsan hajtott, hirtelen fékezésére össze-vissza dülöngéltek az utasok, úgyhogy amikor bemondta, „következő megálló a rendőrség", mellettem ülő lányomnak megjegyeztem: a rendőrségen akár fel is jelenthetné magát, mert olyan rosszul vezet, hogy az már bűn!

A rendőrség után, kórházi megálló következett. Az ablakon kifelé nézegetve láttam, a megállóban két ember várakozik. Egyikük apró, összeaszott termetű öreg, a másik ragyogóan fiatal, magas, erős alkatú fiatalember volt. Amint ott ültek, nekem úgy tűnt, ismerhették egymást. Megállás után, a buszlépcsőn előbb a hajlott, tüskésre nyírt, szürke hajú öregember vonszolta fel magát, nem is igazán tudva, a botját fogja-e, vagy inkább a kezével kapaszkodjon. A mögötte felszálló fiatalember próbálta segíteni, de épp csak felért, szinte sarkára csapódott a busz ajtaja. A fiatal férfi egy darabig még állva utazott, közben félhangosan megjegyezte: „de sürgős a sofőrnek, kapna tőlem egyet, csak csukott volna oda!" Közben az öregember elhelyezkedett, de menet közben, ülve is kapaszkodnia kellett, mivel a jármű továbbra is gyorsan, nagyokat rázkódva, zötyögve száguldott. Aztán a fiatalabb is leült, szemben az időssel. Csendben üldögéltek, de a fiatalember szemében beszédes részvétet láttam. Ez azért is volt furcsa, mert nem tűnt érzelgősnek, épp ellenkezőleg. Kisportolt termete, egyszerű, de modern ruházata inkább vagány fenegyerekre utalt, olyanra, aki tényleg odacsap, ha nem tetszik valami, nem esik gondolkodóba előtte. A csendet megtörve, egyszer csak megkérdezte az idősebbet: rendben van minden? Persze - felelte az, és szomorkásan, fanyarul elmosolyodott. Ő ült előttem, ezért egész úton, akarva, akaratlanul, bámulnom kellett a hátát. Iszonyú sovány volt. Összeaszott, ráncos, inas nyaka vékony volt, mint egy madáré, arca pedig sápadt, szinte sárga. A szürke öltöny lógott rajta, majd elveszett benne a kis ember. Már felszálláskor is láttam, zsebéből orvosi papír lógott ki, meg recept. Egyértelmű volt, orvostól jött, és mint később kiderült, egy másik kórházba igyekeztek, mert ott szálltak le, mind a ketten. A tüdőkórháznál. Aztán még váltottak egy-két szót egymással, az öreg, meg a fiatal, amiből kiderült, nem apja az idős a másiknak, hanem kollégája. Az öreg tanította be annak idején a fiatalt, munkatársak voltak, jó pár évig. Azt már csak én következtettem ki, az öregembernek nemigen lehettek hozzátartozói, hiszen akkor ők kísérték volna.

Az öreg nagyon beteg volt. Láttam már ilyen arcot, ilyen lemondót, ilyen keserűt, ilyen búcsúzó arckifejezést. És láttam a fiatal arcon a szánalmat, a segíteni akarást, egyben a kétségbeejtő tehetetlenséget.

Közben megérkeztünk a másik kórházi megállóba. Az öreg felállt, az ülések kapaszkodóival segítve magát, araszolt az ajtó felé. A fiatal is előre ment, és úgy állt ott, mint aki az első lépésekkel próbálkozó kisgyermekét lesi óvón, készen arra, hogy bármelyik pillanatban közbe avatkozzon, felsegítse az elbukót. Alig állt meg a busz, a sofőr máris vészjóslóan túráztatta a motort, nagyon sürgős volt neki az indulás. Az öreg ekkor ért az ajtóhoz, lefelé nem tudott mit kezdeni a lépcsővel. Látva a gyenge, beteg ember tétovázását, a nagyszájú, csöppet sem lágyszívű vagány ekkor hirtelen karjába kapta a madártestű öreget, és leemelte a buszról. Óvatosan tette a földre, és amikor a busz már tovább indult, visszanézve láttam, amint a fiatal az öreg könyöke alá csúsztatott kézzel, de mégsem anyáskodva, nehogy a férfias méltóságon csorba essék, segítette a lassan búcsúzót, úgy ballagtak a kórház felé...

 

 

A kép forrása

 

(Nagyon megható, szép történet. Sajnos, sok ilyen témát láthatunk "az utcán heverni". Eliza)


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Mester Györgyi
#5. 2018. november 25. 14:17
Kedves Yolla!

Köszönöm, hogy elolvastad az írásomat, és örülök, hogy "megfogott" a történet.

Györgyi
Yolla
#4. 2018. november 21. 09:17
Emberség egy elembertelenő világban.
Jó volt olvasni!
Mester Györgyi
#3. 2014. március 7. 11:58
Kedves Fer - Kai!

Köszönöm szépen a hozzászólásodat.

Györgyi
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2014. március 7. 11:38
Fer-Kai
#2. 2014. március 7. 11:38
Ez a Barátság bevonja körébe az Írót, és általa az Olvasókat (minden odafigyelőt) is.
Mint egy csobbanás a víz tükrén, mely körkörösen kifelé terjed, mígnem elenyészik - vagy teljesen sohasem.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek