Horváth Lívia: Séta

Séta

Sétálok.

S amíg lépkedtem a hóban, eszembe ötlik egy kis ihlet.

Sokszor azon kesergünk, mert nincsen nyár. Rosszkedvűnek, visszahúzódónak állítjuk be magunkat.

Aztán rájöttem, ez nem évszakfüggő,

és semmi köze a télnek a bánathoz.

A mag akkor is kihajt, ha nem figyeljünk rá oda.

Mindenki saját magát hagyja úgy érezni, ahogy akarja.

S amíg megyek,

gondolkodom, hogy mennyire szeretek magot ültetni földekbe, és

ha van tíz magom,

és azokat elültetem a virágföldbe, és a polcra teszem. Figyelhetem napról napra a fény gazdagságát, a víz felszívódását az erekbe.

Öntözöm, és gondozom, várom majd, hogy úgy nőjenek fel, hogy tudjanak az élet felé mosolyogni.

Mindig kíváncsian nézem, mikor bújnak majd ki a földből, a kis fejüket mikor dugják ki,

és amikor

egyszer csak elkezd jönni egy, majd még egy

és még egy, az már egészen három kicsi szár lesz.

Igaz, még levelek nélkül.

Sohasem azt látjuk meg,

miért nem dugja ki a fejét a többi,

ami nem eredt meg, és aki

ezen töpreng és töpreng,

az közben elfelejti

megnézni a növekvő szárakon az épülő leveleket.

Lehet, hogy csak három darab ékes,

és hét meg semmi lesz,

és egyszer csak kidugja a fejét még egy.

„Nézd,

mondom majd Neked,

milyen apró, pici kis bimbó leszek!"

S amikor az első nagyobb lesz, a mellette lévő kicsire vigyáz,

nem azon gondolkodunk

hogyan fogja utolérni a pici szár a nagyot,

mert nem akar ő felérni hozzá.

Csak felnézni akar rá, a szeretetére éhesen.

A már egészen nagy virág, aki már egészen felnőtt,

azt mondja a picinek:

„Nézd, kisvirág

lehet előbb megyek el, mint Te

előbb szív magába a Nap, és

előbb eltemet a Föld, mint téged.

Mikor energia leszek

majd lejövök hozzád,

és megérintelek,

de úgy, hogy akkor fogod igazán megérteni azt,

mennyit is jelentesz nekem."

/Festmény: Pierre Auguste Renoir - A séta, 1870/