Hétköznapi történet

Monológ, egyszerű hétköznapi történet. "Gondolja el, kiment a fiam németbe dolgozni, szépen haladtak előre, kivitette maga után a családot is, majd ott is csődbe ment a munkaadó..."

 

 

A délelőtti zápor után kisütött a nap, párával telt, fülledt volt a levegő, aki tehette árnyékba húzódott.

- Jöjjön üljön ide mellém - invitált Olga néni maga mellé kezében egy sárgadinnyével a hűvösben levő lépcsőfokra mutatva.

- Nézze, milyen a kezem! - mutatja mindkét zöld színű tenyerét.

- Meghallottam a hírekben délben, hogy kétszázhatvan forinton áll a frank; azt hittem mindjárt megüt a guta, nem tudtam mit kitalálni, hogy meg ne bolonduljak lementem a kertbe gyomlálni.

- Azt mondják a pestiek: milyen jó a falusiaknak, ott megterem minden, de nézze a két kezem, hogyan néz ki, mennyit kell dolgozni azért a „mindenért", azt hiszik azt itt ingyen osztogatja a természet - mondja, miközben dinnyével kínál.

- Az egyiket Jánosiból kaptam délelőtt, a másikat meg hitelbe hozattam az unokáknak reggel a boltból, merthogy pénzem az nincs egy fillér sem. Nem is tudom, mi lesz itt velünk. Felvettem néhány éve erre a házra egy kis OTP kölcsönt, hogy rendbe hozassam kicsit, az ablakokat nem is tudtam mind kicseréltetni, mert már nem telt ki belőle, az akkori tizenhatezer törlesztőrészlet mára így négyszeresére duzzadt, mert elhittem, amit akkor mondtak: jobban járok a svájci frankos hitellel, mint a forinttal. Hát én aztán jól jártam - mondja kínkeserves mosollyal. Nagyon jól jártunk mi, a bank leemeli a számláról azonnal, ahogy ráérkezik a nyugdíj, ami marad, abból aztán próbáljunk megélni. Nem mondható rossznak a nyugdíjam -, mert néhány éve mentem csak el nyugdíjba, amikor a szívemmel műtöttek, addig három faluba jártam a vízdíjat szedni. Korán halt meg az uram, a gyerekek még kicsik voltak, kellett a pénz, kellene az most is, mert a fiam meg a családja újra itt lakik, sem ő, sem a felesége nem dolgozik, nincs ebben az elátkozott faluban, de még ebben a megyében sem munkalehetőség.

- Gondolja el, kiment a fiam németbe dolgozni, szépen haladtak előre, kivitette maga után a családot is, majd ott is csődbe ment a munkaadó, nem fizette ki a bérüket, elhelyezkedni sem tudott, így hát visszaköltöztek. Azóta itt laknak, küldözgeti a szerencsétlen az önéletrajzokat össze-vissza, több szakmája is van, de egyikkel sem boldogul, ki van már idegileg, hogy hiába tanult, tette le a vizsgákat, nem kell sehova. Bele van már betegedve ő is, meg én is. Megvisel ez mindnyájunkat.

- Képzelje el, elment egy jó hónapja mindhárom fiam az autópálya-építkezéshez dolgozni, ennek, amelyik itt lakik velem, még a benzinre való pénzt is én adtam, kifizetik anyu - mondta, aztán eltelt egy hónap, kérdezi a főnökét: „a fizetés az hol marad? Merthogy szombatra ígérte: kifizeti a bérüket, meg az benzinpénzt is."

- Tudja mit felelt erre? - kérdezi, azt, hogy a pénz az ablakban! Hallott már ilyet, ilyen szemétséget? - Milyen ember az ilyen? - aki egy hónapig dolgoztat családos embereket, költségbe veri, hitegeti őket, és így elbánik velük. A hétvégén szegény fiam állandóan azt várta, mikor csörren meg a telefonja, hogy lehet menni a pénzért, nem akarta elhinni, hogy vele ez megtörténhet még egyszer, pedig lássa, megtörtént.

Mondtam én neki már az elején, nem tetszik ez nekem fiam, meglásd, nem adja ez nektek ki a járandóságotokat; - nekem lett igazam.

Most aztán mihez kezdjünk, hova menjünk panaszra? - mert munkaszerződés az nem volt, úgy feketén foglalkoztatta őket, ezek meg elhitték neki, hogy becsületesen megfizeti őket - kis szünetet tart, mellette az unokája a kismacskával játszik, gondolatterelésként megsimogatja a kismacska fejét.

- Én már azt mondom, nincs is Isten, mert ha lenne, nem igaz, hogy engedné ezt a sok gazemberséget, amit ma a szegény falun élő, egyszerű emberekkel megtesznek.

 

- Nem leszek a héten idehaza - néz rám - nem gondolta meg még magát, biztosan nem eszik egy kis sárgadinnyét? - Ez mézédes - nyújtja felém a fél dinnyét.

 

- Nem kérek, köszönöm - hárítok.

- Tudja, megyek, meglátogatom az anyámat, otthonba van, jó messzire innen, mert itt a közelbe nem volt neki megfelelő egyik hely sem, az meg hetvennyolcezer forintba kerül egy hónapba, de aztán még vigyek tisztasági felszerelést: sampont, tusfürdőt, fogkrémet, vécépapírt meg ilyeneket. De ő ott érzi jól magát. Ilyenkor megyek a bátyámhoz is, merthogy ő is abban a faluban lakik, egyedül él, főzök neki, aztán felcímkézem, lefagyasztom, hogy legyen mit egyen, míg nem megyek újra. Mosok rá, takarítok, meg kicsit a kertbe is besegítek. Most már érik a szilva, azt kell felszedni.

Műtöttek a szívemmel hét éve, aztán hasnyálmirigy gyulladásom is volt, cukros is vagyok, a derekam is fáj, de megyek, és csinálom, ad a jó Atya erőt, hogy bírjam.

Ő szegény nagyon nem jól van, mintha hagyná el az ereje, az én nagy darab bátyám már ötven kiló sincs, csak fogy el - néz maga elé, úgy tűnik, kicsit belefáradt a beszédbe, egyik kezében a dinnyehéj, másikban a kanál, időnként meg-meg billenti a nyomaték kedvéért.

 

Eszembe jut egy néhány éve hallott történet, amit az önkormányzati hivatalban dolgozó hölgy mesélt a kolléganőinek, mindazoknak, akik még ott voltak. A történet arról szólt, hogy az ő élete mennyire elviselhetetlen, a hivatalban az a sok munka... a család... meg a háztartás, ő már nem is győzi, teljesen ki van idegileg. Elmondtam az anyámnak is valamelyik nap - folytatja - És mit mondott rá? - Azt mondta nekem: „ugyan fiam hagyd már el, ha a kereszteddel ki kellene állnod az útkereszteződéshez, hátranéznél, és meglátnád mások mekkora kereszttel a hátukon állnak melletted a sorban, megszégyellnéd magad, és elszaladnál." Ezt mondta nekem az én anyám, még ő sem ért meg engem!

 

Nagyon megfogott ennek az egyszerű, ismeretlen öregasszonynak a bölcs intelme, mennyire igaza van, mi balgák azt hisszük, a mi terhünk a legsúlyosabb, amit a vállunkon cipelünk, és bizony, amikor hallunk egy ilyen megindító történetet, akkor szembesülünk vele, másokéhoz viszonyítva, milyen kicsiny is a mi terhünk.

Ráadásul az Olga nénihez hasonló nehéz terhet cipelők nem is éreztetik másokkal ezt a súlyt, a millió gondot, megoldandó problémát.

 

- Hát itt kinek is panaszoljam el - téríti vissza gondolatmenetemet a valóságba Olga néni - másnak sem kisebb a gondja, baja az enyéménél, amíg bírom magam, teszem a dolgom, engem ne sajnáljon senki sem, és egyre csak reménykedem, hátha nekem is megadatik az, hogy csendben menjek el, álmomban szólítson magához az Úr.

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
léna
#9. 2011. augusztus 31. 21:32
Elég régóta munkál bennem egy történet a HIT- ről.
Most készülök úgymond "végleges"'-re összehozni és ebben ezt is megválaszolom.
Köszönöm Neked drága Elizabeth ezt a kérdést.
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2011. augusztus 31. 20:16
Eliza Beth
#8. 2011. augusztus 31. 20:16
Egyre több Olga néni lesz sajnos. A gondok már a hitét is kikezdik, hiszen kételkedik isten létezésében... igaz, utána "ad a jó Atya erőt"... szóval még hisz... de meddig?
léna
#7. 2011. augusztus 31. 15:40
Köszönöm Nektek!

A Sors úgy intézte, hogy mostanában el vagyok látva hasonló emberi történetekkel.
Answer
#6. 2011. augusztus 30. 20:19
Jó írás, tetszett!
Szeretettel: answer
Juhász Kató
#5. 2011. augusztus 30. 18:08
Rengeteg ember létbizonytalanságban él, vagy
inkább nyomorog.
A rendszerváltásnál romlott el minden.
Sajnálom szegény asszonyt és családját.
janos
#4. 2011. augusztus 30. 17:02
Csodálatos hétk0znapi de nem mindennapi történet.
Ez tényleg így van az ember olyan, hogy mindig az ő problémája a legrosszabb és amikor hall egy durvább esetről elszégyenli magát, hiszen az ő nehézsége közel sem olyan nagy mint másé.
Szeretettel, János
Balage
#3. 2011. augusztus 30. 17:01
Megfogó írás.
Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek