Hat nap Renoir életéből

Óriási fájdalomra ébredtem. Nem tudom, hány óra lehetett, valamikor hajnal felé járhatott, mert már pirkadt.

 

1913. június 9. Hétfő


Óriási fájdalomra ébredtem. Nem tudom, hány óra lehetett, valamikor hajnal felé járhatott, mert már pirkadt. Álmomban a porcelángyárban jártam, talán tizenhat éves lehettem, ujjaim között könnyedén suhant az ecset. Még most is érzem azt a semmihez sem hasonlítható, tüdőt karcoló illatot, mely az egész üzemet átjárta. A porcelán puhán, mégis határozottan simult a tenyerembe. Éppen nápolyi sárgát kevertem a lótuszlevélhez, amikor berobbant a fájdalom. A teáscsésze kiesett a kezemből, az idilli álomkép darabokra hullt. Egy darabig még ringatóztam az édes illúzióban, ám egyre erőteljesebben tört utat a valóság. Talán kiabáltam is, mert hirtelen Aline jelent meg mellettem, nyugtatón simogatta homlokomat.
- Cssss, drágám, nincs semmi baj - mondta, akár egy kisgyermeknek.
Mindketten úgy tettünk, mintha hinnénk a vigasztalás erejében, hogy egy jó szó máris elűzi a démonokat. A gyötrelem azonban maradt. A vállam dühödten szaggatott, minden egyes lüktetés a csontomba mart.
- Hozzam a gyógyszeredet? - kérdezte Aline.
Bár a doktor azt mondta, csak akkor növeljem az adagot, ha nagyon muszáj, ma meg kellett tennem. Már majdnem kész a kép Gabrielle-lel a rózsás kalapjában, csupán néhány ecsetvonás van hátra. Szeretném befejezni, hogy lemehessünk a tóhoz, és elkezdhessem a vízparti csendéletet. Gyönyörű az idei június, hétágra süt a nap, csodálatos színárnyalatokban tobzódik a természet.

Aline behozta a fájdalomcsillapítót. Próbáltam elvenni tőle, de a karom nem mozdult. Mit mondasz, Gabrielle? Hogy meséljek a reggelekről? Arról, hogy milyen nehezen kezdődik a napom? Megtehetem, bár tudod, hogy nem szívesen beszélek erről. A hajnal, még ha nincsenek is kibírhatatlan fájdalmaim, meghozza a maga megpróbáltatásait. Az első pillantásom általában a kezemre esik, abban a reményben, hogy mégsem olyan rút, eltűnt róla minden bütyök, görbület. Lassan olyanná válik, mint a karvaly karma. Akikkel először találkozom, nem említik ugyan, de látom arcukon a döbbenetet, amint földbe gyökerezett lábbal bámulják deformálódott ujjaimat. Szép lassan mozdítani próbálom a karomat, csuklómat, de teljesen merevek. Aztán a kézujjak következnek, egyre jobban erőlködöm, annyira, hogy már a nyakamon is kidagadnak az erek, ám ezzel csak azt érem el, hogy a kín fokozódik. Aline behoz egy lavór meleg vizet, gyengéden megmossa bénult tagjaimat. Ettől máris könnyebb lesz, ám így is dél körül jár, mire ecsetet ragadhatok. Gyakran még így sem sikerül, ekkor szokta Aline vagy Gabrielle a kezemhez kötözni.

 


1913. június 10. Kedd



Sajnálom a reggeli órákat, mert így nem tudom azonnal lefesteni az ébredező természet színeit, szerencsére a memóriám ép, és agyam pontosan rögzíti a látottakat, s nincs más hátra, minthogy impresszióm életre keljen a vásznon. Az ánizskék ég, ahogy átvált türkizbe, majd megjelennek az angyalfehér felhők, mindig ámulatba ejt. Ilyenkor hihetetlen élni vágyás fog el. Amikor festek, eltűnik a betegség az összes gyötrelmével együtt. Ismered a mondásomat, Gabrielle, a fájdalom elmúlik, ám a szépség megmarad.

Nem fejeztem be a tegnap reggel történteket. Fájdalmaim közepette az ajtóban megláttam Coco riadt arcát. Szegény fiú, neki sem lehet könnyű 12 évesen szembesülnie azzal, hogy apja teljesen elsorvad. Amúgy értelmes gyerek, megpróbálom beavatni a festészet titkaiba. Amikor a tablettám begurult az ágy alá, azonnal érte ugrott, és már nyújtotta is. Emlékszem, milyen öröm fogott el a világra jövetelekor. Abban az időben már beteg voltam, de az új jövevény érkezése engem is reménnyel töltött el. Többször is megörökítettem Aline-t, amint a gyermeket szoptatja. Mit számított a hatvan évem, mit számított, hogy egyre nehezebben tudtam járni, a boldogság, amit Coco okozott, mindent elsöpört. Gyakran kaptam azon magam, hogy dúdolva festek. Néha még a mankót sem éreztem tehernek, hanem hűséges társnak. A fájdalomcsillapító és Aline gondoskodó jelenléte lassan elviselhetővé tette a létezést, és elég erőssé váltam ahhoz, hogy elkezdjem a napot. Igazad van, Gabrielle, valóban jó ötlet a naplóírás, köszönöm, hogy papírra veted gondolataimat.

 

1913. június 11. Szerda


Tegnap végeztem Gabrielle képével a rózsás kalapjában. Úgy gondolom, sikerült megragadnom a pillanatot, visszaadnom a benyomásaimat. Megmutattam Aline-nek, aki dicsérte ugyan, de hangjában féltékenységet fedeztem fel. Gabrielle-t ő hozta ide, amikor Jean megszületett... Mi az, Gabrielle? Zavar, hogy ilyesmiről kell írnod? Azt mondod, folytassam nyugodtan? Tehát Gabrielle Jean születésekor került hozzánk, dadaként. Persze azonnal kiszúrtam szépségét (Gabrielle, még ennyi idő után is elpirultál?), ami nem csoda, hiszen ő és Aline unokatestvérek. Gabrielle nemcsak nevelőnői teendőit látta el, hanem hamarosan a modellemmé vált. Aline nem nézte jó szemmel, mint ahogy a többi modellemmel sem volt kibékülve, megjegyzem, jogosan. Amióta az eszemet tudom, mindig is vonzott a szép női test, az arányos, kissé telt női vonalak. Tudom, mit akarsz mondani, Gabrielle, téged is és Aline-t is kövérebbnek ábrázollak, mint amilyenek a valóságban vagytok. Kérlek, nézd el nekem! A hibátlan női test a betegségem során még jobban felértékelődött. A kéz, mely nem torz, ujjai nem görbülnek kampósan a tenyér felé; a formás láb, göbös térd nélkül, a szimmetrikus lábujjak.

Valaha engem sem kötött gúzsba a kín, járhattam-kelhettem; ha kedvem támadt, kisétáltam a konyhába, bekaptam egy falatot, élcelődtem a szakácsnéval, vagy akár rágyújthattam segítség nélkül. A kór elidegenített magamtól. A romlás virága kiburjánzott, s nem volt megállás. Kezdetben sokszor kérdeztem, ez volnék én? Ez a gyulladt, megkínzott test? Tombol bennem az életvágy, és mégis sorvadok? Hová lett az életerős ifjú, akinek már az ajtó kinyitása is szenvedés? Szerencsére a lelkem érintetlen maradt, nyitott a szépségre, hogy vigaszt találjon a körülötte lévő világban. Modelljeim elbűvöltek tökéletes testükkel - én legalábbis annak láttam, és látom ma is -, akár ágyon fekszenek, akár fürdőznek, vagy éppen olvasnak. Megerősítették bennem, hogy nem halt ki a szépség. Nem magamra nézek, hanem rájuk. A szemem jó, a kezem nem remeg, semmi sem gátol abban, hogy életemet az örök gyönyörűségnek szenteljem.

 


1913. június 12. Csütörtök


Délután lementünk a tóhoz. Már jó ideje nem tudom megközelíteni magamtól, csak úgy, ha a fiaim, vagy az asszonyok visznek. Ma a szokásosnál is jobban rendetlenkedett a térdem, ám mivel Jean és Pierre is itthon vannak, könnyedén cipelték kerekes székemet a vállukon. A délutáni napfény bearanyozta a tájat, a víz mélykéken ragyogott, a tisztáson méhek röpködtek. Az asszonyok takaróikra telepedtek, a kosarakból előkerültek a finomságok, vidám csevegés töltötte be a tájat. Coco a vízben gázolt, rákra vadászott, Jean és Pierre a festésben segítettek. Aline jókora kolbásszal kínált, s minden akaratom ellenére engedtem a csábításnak. Mohóságomnak hamar meglett a böjtje, a gyomrom azóta is vulkánként háborog. A doktor megmondta, hogy nagyon vigyázzak a csípős dolgokkal, mert nem tesznek jót, de időnként annyira jólesik, az itteni kolbásznak pedig lehetetlen ellenállni. Ugye, emlékszel, Gabrielle, nem mindig voltam ilyen kényes, fiatalabb koromban bármit elfogyasztottam, Párizsban ódákat zengtek hatalmas étvágyamról. A sok gyógyszer azonban, különösen a gyulladáscsökkentők nincsenek rám jó hatással. Diétáznom kellene, amit általában be is tartok, de mit csináljon az ember egy ilyen csodálatos napon? Hirtelen nevetéssel vegyes sikításra lettem figyelmes, Coco két megtermett rákkal rohant az asszonyok felé, akik megjátszott félelemmel kergették el a gyermeket. Az egész táj békét és meghittséget árasztott. Talán meg is maradt volna ez a hangulat, ha Aline és Gabrielle veszekedése nem töri ketté. Hogy erről ne beszéljünk? Tudod mit, Gabrielle, úgyis fáradt vagyok, fejezzük be mára, majd holnap folytatjuk.

 

1913. június 13. Péntek


A szakácsné reggel azt mondta, hogy ma 13-a van és péntek, tehát nagyon vigyázzak, mert ez semmi jót nem jelent. Azt válaszoltam, hogy nem hiszek az efféle babonákban, meg amúgy is jól indult a napom, mert nem zavarta meg az éjszakámat fájdalom, egészen hét óráig aludtam, mint a bunda.
- Nana, csak várja ki végét, ami késik, nem múlik - jegyezte meg a szakácsné maliciózus hangon. - Szegény megboldogult uram is ezen a napon esett le a diófáról, és bénult le egész életére.
- Még az a szerencse, hogy nem tudok diófára mászni - feleltem.
A vízparti képemmel a tervezett ütemben haladok, ha minden jól megy, akkor holnap újra elmegyünk a tóhoz. Gabrielle, nem tudom megállni, hogy ne ejtsek néhány szót a tegnapi veszekedésről. Igen, tisztában vagyok vele, hogy ez kellemetlen neked, de ha élethű naplót szeretnénk, akkor ezt sem hagyhatjuk ki belőle. Hogy legyek rövid? Megpróbálom. Tehát, éppen a vízparti csendéletet festettem, Gabrielle vörös ruhájának impresszióján dolgoztam, amikor váratlanul megjelent mellettem Gabrielle. Teljesen magával ragadta a látvány, még a bal felső sarokban repülő fecskére is felfigyelt. Megkértem, hogy keverjen nekem halvány narancssárgát, és miközben átadta a festéket, megszorította a kezem. Persze, nem erősen, hiszen tudta, hogy azzal fájdalmat okozna. Egy darabig egymás tekintetében fürödtünk, majd arra eszméltem, hogy Aline közénk ugrik, és magából kikelve kiabál. Hogy ne részletezzem, amit mondott? Hát valóban nem válogatta meg a szavait. Azzal fenyegetőzött, hogy elküldi Gabrielle-t a háztól. Erre Gabrielle sírva fakadt. Ne szégyelld, ez teljesen természetes dolog. Hogy inkább másról szeretnél írni? Jó. Azt kérdezed, sokat bánkódom-e a betegségem miatt?

 

1913. június 14. Szombat


Azt kérdezted tegnap, hogy bánkódom-e, amiért beteg vagyok. Amikor az első tünetek megjelentek, nem gondoltam semmi rosszra, abban bíztam, majd elmúlik. Leestem a bicikliről, megfájdult a térdem, na és, ez mindennapos dolog. Aztán a fájdalom egyre erősebbé vált, átterjedt a vállamra, az ujjaimra, majd a többi testrészemre is. Egyre nehezebben mozogtam, míg elérkeztem arra a pontra, hogy már a festés is gondot okozott. Az orvos semmi jóval nem vigasztalt, s bár a legjobb gyógyszerekkel látott el, a romlást nem tudta megállítani. Volt egy időszak, amikor úgy éreztem, mindennek vége. Csak ültem magamba roskadtan naphosszat, nem tudtam, hogyan tovább. A lelkem legmélyén azonban sosem hunyt ki a szikra, még a legnehezebb pillanatokban is tisztában voltam azzal, hogy a festést nem hagyhatom abba. Miután tolószékbe kerültem, mert már nem bírtam mankóval járni, festettem; amikor nem tudtam megtartani az ecsetet, és a kezemre kötöztétek, festettem; amikor úgy kiszáradt a bőröm, hogy csak gézzel borítva voltam képes elviselni, festettem; amikor pokolba kergetett a hajnali kín, festettem; és festeni fogok, amíg élek.

 

 

A kép forrása

 

(Ez nagyszerű! Roppant érdekes, olvasmányos, kíváncsivá tett a folytatásra. És a helyesírás is kiemelkedő. Egy észrevétel: 

"Hová lett az életerős ifjú, akinek már az ajtó kinyitása is szenvedés?" - Itt a két tagmondat nem üti egymást? Hiszen annak az életerős ifjúnak még nem volt kínszenvedés kinyitni az ajtót! Apró javítás: ha "immár" lenne a "már" helyett, mindjárt azt fejezné ki, amit szándékoztál... ha jól értelmeztem. - Eliza)


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#6. 2014. április 23. 15:11
A "már" szóval azt jelzed, hogy még ifjú, de már nehezére esik... Az "immár"-ban benne van, hogy elmúlt már az ifjúság.
Ettől függetlenül nagyon jó írás!
előzmény: Rozalia hozzászólása, 2014. április 23. 10:37
Rozalia
#5. 2014. április 23. 10:37
Lehet, hogy igazad van, bár én a "már" szóval is értelmezhetőnek találom.
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2014. április 22. 14:55
Eliza Beth
#4. 2014. április 22. 14:55
Az én véleményem titkosírással a mű alatt található. Bocsi, még szerkesztés közben írtam...
Rozalia
#3. 2014. április 22. 08:58
Köszönöm szépen!
Answer
#2. 2014. április 18. 14:34
Az impresszionizmus nagymestere nem adta fel, pedig a sokizületi gyulladás okozta fájdalmak és a végtagzsugorodás komoly nehézségek elé állította.
Igazi példája, hogy az emberi akaraterő mire képes.
Napló stílusban megszólaló írásodban kiválóan jeleníted meg, gratulálok!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek