Franciaország

Illetve annak egyik elzászi szelete

 

Ki gondolta volna, amit anno tanultunk történelemből, annak most valamelyest részesei lehettünk, az örök harcnak, mi Elzászért folyt a német-francia nemzet között, ráléphettünk ama talajra, mely a régmúltat oly masszívan magával hordozza. Nemcsak a talajra léphettünk, hanem fel a színpadra is, aztán természetesen le is, mert nem tisztességes más népeket kiszorítani a dicsőségből, egyébként is megvolt mindenkinek a maga ideje és programja. Szóval elindultunk kis hazánkból "ótóbusszal", mert a repcsi túl drága és körülményes, persze így is jó volt, 24 órás száguldó alkalmatosságon lakni mindig felemelő érzés, ülés ide-ülés oda, néha aludni is tudtunk, de csak mértékkel. Az út során meg-megálltunk, mert kis egészségügyi szünetek beiktatása elengedhetetlen, hisz mégiscsak emberből vagyunk, nemde? Éjszakai utunk után hajnalban megérkeztünk egyik hosszabb állomásunkra, Regensburgba.
Aludt a város, mi is félig-meddig, épp ezért toleránsak voltunk és nem ébresztettük fel ezt a német színekbe burkolt helyet, inkább csendben osontuk végig a tereket, aztán a Szent Péter-katedrálisnál csodálkozva álltunk meg és bámultuk a talajból kiemelkedő gyönyörűséget, olyat láttunk, amit szemünk nem mindig érzékelhet, a gigantikus gótikus épület visszamosolygott szívünkre. Ókori római emlékek is szembe jöttek velünk, mentünk-mentünk oszt' egyszer csak ott termett a Marcus Aurelius császár által építtetett kőfalmaradvány, na azt az érzést nem lehet visszaadni, tanultuk történelemből, igen, hogy itt voltak a rómaiak, Germániába is betették lábukat, de a személyes, szemünkkel érzékelt tananyag simogatta tudatunkat, végül Dávid és Góliát párharca is visszaköszönt ránk egy falról. Szép volt. Én mondom. Sőt, még Goethe is járt arra, bizony Isten, ki volt írva egy ház falára, németül igaz, de valami még megmaradt az alapokból, úgyhogy értettem ám.
A buszhoz közeledve stílusosan McDonaldsba tévedtünk, ki reggelizett, ki folyó ügyeit intézte. Jobb esetben. Délután négy körül érkeztünk meg Walburgba, eleinte azt hittük, Isten háta mögé, de kiderült, hogy csak elé. Szóval a szállás egész szuper volt, még a felsőfokkal is tudnám jellemezni, de azért túlzásokba ne essünk, tudniillik nem működött a lift. Ez mégiscsak negatívumként aposztrofálható, főleg a bőröndök felpakolása közben. A skótokkal laktunk egy szinten, a drága skótokkal, akik nagyon tudnak ám bulizni, elsősorban a lerészegedést értem ez alatt, aztán nem tudom mit csináltak, mi már aludtunk javában, illetve tisztelet a kivételnek. Mert akadt pár, no de sebaj, másnap a reggeli torna valamelyest megritkította ezeket a titkos eseményeket. Vagy harmadnap volt? Igen, bocsánat, kissé eltévedtem. Másnap kezdődött az igazi fesztivál, melynek helyszíne Haguenau volt a szállásunktól pár kilométerre. A reggeli első nap még tökéletesnek tetszett, később a monotonitás kicsit visszavett a varázsából, utolsó napokon pedig rezignált nyugalommal konstatáltuk, hogy még mindig ugyanaz, egyébként jóllaktunk vele, csak azt hiszem, most egy darabig nem akarok látni lekvárt, vajat és mézet. Erről ennyit. Az ebéd is szuper volt, a reggelihez képest változatos, de levest nem kaptunk, így meglehetősen léhiányban szenvedtünk. Szóval első nap kicsit felvonultunk. Azért kicsit, mert utolsó nap nem kicsit vonultunk fel. Összegyűltek a népek; skótok, vietnamiak, kínaiak, marokkóiak, brazilok, franciák, örmények, bangladesiek, costa ricaiak, mikronézek, koreaiak, ukránok. Népek csatája helyett, népek vacsorája... később persze, miután dolgoztunk picit. Muzsikáltunk, énekeltünk, táncoltunk. Jó magyarhoz híven. Aztán aludni tértünk. Másnap kemény menet várt minket, három fellépéssel megspékelve. Előtte kis közös flashmob próba, valami La-la zenére, vicces volt és érdekes is egyben, ahogy sok-sok ember nemzeti hovatartozástól függetlenül együtt táncolt.
Ezután koncertet adott a banda, azaz mi, de leállítottak, mert "idő van gyerekik" szlogen úszott hátulról a fülünkbe, majd gyors táncos blokk következett, ami nem sikerült a legjobban, de a franciák szerették. Főleg az üvegest. Az est megkoronázása Ohlungenben történt ünnepélyes keretek között. Kis vidéki városka, avagy falu, nem tudom, de az ottani vendéglátást sokáig emlegetni fogjuk. A műsor is jól sikerült, a hangosítással sem voltak különösebb problémák azon kívül, hogy néha besípolt a mikrofon, no de sebaj.
Pizzáztunk, beszélgettünk, ettünk-ittunk, még jégkrémet is kaptunk. Bizony. A szállásig tartó buszúton végig muzsikáltunk és énekelt az egész busz (metonímia), illetve a benne ülő lelkek dalolták énekét népünknek. A legjobb este volt. Másnap a Fekete-erdő környékére kirándultunk, megtekintettük Colmart.
Ha láttatok még csodaszép várost, akkor ez ennél is szebb. A középkori jellegű épületek, a kis utcák, csendesen csordogáló folyócska a város szívében, utcai zenészek varázsmosolyos előadása, feldíszített házak, terek, virágba borult berkek. Egyszerűen csodálatos volt, közepén a forgatagnak csúcsosodott ki a Szent Márton-katedrális. Én mondom, sírtam is picit ennyi gyönyörűségtől, de nem akarok elcsöppenni, csak a magamban hordozott érzékenység-kultusz árad ki belőlem. Aztán a legszebb francia település következett úticélunk gyanánt (Eguisheim), ennek tudatában érthető, hogy nem volt csúnya, tényleg fantasztikus érzés végigsétálni egy falun, melyből a szépség árad és implicite a lelkiség is egyben. Mindezek után az esti műsorunk volt utunk mélypontja, mindenki el volt keseredve, a hangosítás ultra vacak volt, nem hallottuk egymást, sem mi zenészek, sem a táncosok minket. Ráadásul az ukránok alánkcsörgőztek és teljesen bezavarták a ritmust, szóval a "legyünk már tekintettel egymásra" megnyilvánulás most nem jött be.
Pénteken is több program várt bennünket. Kezdetnek annyi, hogy végigszurkoltam a napot, húgom épp készült világra hozni első gyermekét, de nyugalmat erőltetve magamra teljesítettem aznapi küldetésemet, mely gyermektáncházzal kezdődött. Francia csepp emberkéket avattunk be a magyar néptánc rejtelmeibe, annak is csodaszép felcsíki tájegységébe. Lélekemelő órácska volt, sokszor elég ránézni egy gyermekarcra és máris jobb kedve lesz az embernek, főleg, ha a felnőttek is képesek gyermekként élvezni a játék, tánc örömeit. Ezt követően a polgármester úr fogadott minket, más népekkel elvegyültünk a csodaszép teremben, fotóztunk mint állat, ki ezzel, ki azzal, hopp egy kínai, álljunk össze, de akkor a mikronézekkel miért ne? Este még egy félórás fellépés volt terítéken, na meg lassan az idegeim is, megszületett-e unokaöcsém vagy sem? Egész éjjel nem aludtam, hajnalban kaptam az örömhírt, aztán az izgalomtól nem jött már álom a szememre és szombat reggelre alig láttam valamit messzire. Vidámparkba mentünk aznap, természetesen előtte műsort adtunk, nem egyet, nem kettőt, hanem hármat is spontán módon, most ez legyen, oszt' nyomasd a zenét, táncot, nem gatyáztunk itt már, hisz a nép vidám, a park pedig majdnem elázott. Aztán jött a nemulass, illetve fordítva... buliztunk a forgó, mozgó tárgyak adta technikai szerkezetek szívében, felülhettünk bármire, ingyen volt, kérem szépen! Voltak félős részek, nem tagadom, de ha már ott vagyunk, használjuk ki, kihagyhatatlan alkalom.
Másfél óra után mosolyogva, tényleg vidáman hagytuk el a parkot, ki-ki mesélte az általa átélt kalandot, hullámvasút, dodzsem, zuhanó, suhanó szerkezetek, facsónakos menetek, örökké a szívünkbe vésődtek. Bevásároltunk ezután, mert vasárnap franciában zárva tart minden bolt, hazaútra pedig fel kellett tankolni az üres hátizsákot. Este újabb sz*rhangosítású műsor érkezett el ottani létünkbe, majd a szállásra érve kicsit tejfakasztó buliztunk, mert kikapcsolódni kell persze. Utolsó nap virágkarneváli hangulatban vonultuk végig Haguenau bizonyos utcáit, meg-megálltunk, zenéltünk, táncoltunk, énekeltünk, a szokásos. Rengeteg ember gyűlt össze, kezemen nem tudom megszámolni, egyébként majdnem 20 ezren lehettek, mind megnéztek minket. Fantasztikus érzés volt Magyarországot képviselni, egyben felelősségteljes is. Miután kétszer végigsuhantunk a távon, a város különböző pontjain felállított egyik színpadon adtunk három spontán műsort bőgő nélkül gardonnal, de annál nagyobb lélekkel. Az esti finálé is fergetegesre sikerült, bár a vége kicsit sántított, de menni tudott, az a lényeg, a hatást elérte. Végül este az utolsó nap mámorában lent egy eldugott sarokban táncházaztunk a skótokkal és a reggeli kakasszóval tértünk nyugovóra. Elérkezett az, amit vártunk is meg nem is, dolgozott bennünk a honvágy és az "itt akarok maradni" érzés egyaránt, de választásunk nem volt, összepakoltunk hát és elbúcsúztunk kedves francia kísérőinktől, akik egész héten szívvel-lélekkel segítették ott-tartózkodásunk zökkenőmentes voltát. Hazaútra kaptunk bagettet, ezt természetesen lefotóztuk, mert csoportosan jobban fest, néhányan leharapták a végét éhségük csillapítása gyanánt, így a kurta ennivaló a fényképen megcsonkítva áll. Az úton aludt a nép, a mi kis magyar népünk, és elfáradva, emlékekkel telve álmodtunk tovább határokon át, végül magyarhonba érvén idegennek ható szavak ismerősen kezdtek csengeni, a wc-k sem voltak olyan tiszták és nyugatiasak, mint máshol, ez a kis hazánk, így szeretjük, ahogy van, de a visszatérésre mindig, mindenkor lesz vágy, mert ahonnan eljövünk, oda mindig visszatérünk, lélekben utazunk és szívvel lélegezzük be levegőjét a megismert világnak. Átéltünk szép élményeket, ezeket soha nem feledjük, kedves franciák, kedves Szivárvány, kedves Rónák, köszönjük szépen áldomásaitokat, ez jó mulatság, férfimunka volt! Igyunk hát rá!

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek