Fotó

Így tűnődök egyedül, egy zsúfolt pesti utcán...

Zsúfolt pesti utcán sétálva arra gondoltam, hogy milyen jó volna egy-egy pillanatot kifeszíteni. Olyan lenne, mint egy hatalmas, háromdimenziós fotó, csakhogy én elindulhatnék az élő bábuk közt, fürkészve arcukat, vizsgálva apró rezdülésüket.

Képzeletben kipróbálom. Állok a pirosnál, kezemből fényképezőgép alakot formálok, nyelvemmel csettintek, ahogy a gép kattan néhány lekapott pillanat után. Furcsa így egyedül, csöndben. Már-már félelmetes.

Az arab éttermek ég felé ömlő füstnyalábjai dermedten merednek tervezett útjuk felé. A hőség izzadságcseppjei ékkövekké szilárdulnak a vaku erőszakos villanásától. Kíváncsian kezdem nézegetni a mögöttem megfagyott emberarcokat. Grimaszok, gúnyos fintorok, rosszindulatú mutogatások pillanatát sikerül mozdulatlanságba lakatolnom. Látok kedves, őszinte mosolyokat, lopva ejtett szerelmes tekinteteket, összevillanó, idegen szempárokat, baráti ölelést, üzleti kézfogást. Észreveszem rohanó életükben apró, nyugodt gesztusaik, gondterhelt világuk lemondó legyintését. Zsebtolvaj készül aljas kutakodásra idegen kabátok szövet-sötétjében, bliccelő diáklány rohan az ellenőr elől, kalapos idős úr fejfedőjét szemébe húzva bóbiskol a füstös betonút magányos deszkapadján. Ki-ki fenyeget, csitítva engesztel, részegen tántorog, merengve bandukol. Milyen más érzés így sétálgatni. Szemekből szemekbe süllyedni mennyivel emberibb.

A piros közben zöldre vált. A készült fotót farzsebembe csúsztatom, és figyelmesen sétálok tovább, végig az Astorián. Emberek arcát hiába bámulom, tekintetüket sehogy nem láthatom. Mozdulataik rövidek, sietősek, idegesek, szinte észrevétlenek.

Így tűnődök egyedül, egy zsúfolt pesti utcán, de fotóimat zsebbe rejtve mosolygok, mert e néhány színes kép után rájövök, hogy nem is vagyok, sosem voltam egyedül még igazán.