Fenyőrigó

Egy barátságról.

Igazi vargabetűt írtak le, ahogy a kopasz dombot megkerülve átvágtak a réten. Ez ugye már hegy volt, kérdezte apját nyűgösen és elnézett a magas fenyők irányába, ahová az mutatott. A hegyek majd csak ott kezdődnek, ez még itt csak a hegyek a lába, de mindketten nagyon büszkék rá anyával, hogy négyévesen ekkora kirándulásra eljött velük. Ahogy baktatott a két felnőtt után, elnézte a gyéren növő fenyőket. Sötéteknek és titokzatosnak tűntek. Szálláshelyük erkélyéhez közel is nőtt egy, és reggelente ágyából nézhette, mint lopják le a mókusok a nekik készített diót a párkányról. Meg a rigók. Anya suttogva magyarázta, a mókusok csak ilyenkor tavasszal és nyáron ugrándoznak a fákon, ősszel már odúba gyűjtik az eleséget és behúzódnak a hideg elől. Este az ágyban elképzelte, amint a mókuscsalád összegyűlik egy nagy közös vacsorára és aztán ágyba feküsznek egészen tavaszig. A mókusapának nagy bajsza lehet, mint a nagypapának, és copfot viselnek a mókuslányok. Eljátszott a gondolattal, hogy ő egy mókuslány, nagy bozontos farka van, amivel melegen betakarózhat, kinn hideg szél hajlítgatja a szúrós tüskéjű fenyőket. Apja, anyja kiterítve fekszik az ágyon, vörös farkuk alól csak sápadt arcuk világít. Fekszenek. Mozdulatlanul. Kinn jajgat a szél és talán havat ver az ágakra. Mozdulatlan, fehér a világ. Hideg és néma. Mikor erre gondolt, félelem szorította össze a szívét, és csendben elsírta magát. Nem szeretett volna mókus lenni, de rigó, az igen, és ezt el is mondta a reggelinél, mikor felszolgálták nekik a tejeskávét. Friss kalácsot is kapott hozzá, egyenesen neki sütötte a szakácsné, mikor megtudta, hogy milyen nagy betegségből szabadult kislány lesz a háza vendége. A rózsaszín heg a mellkasán már alig látszott, s ha sétálni indultak a szüleivel, csak kicsit fulladt, később rendes ütemben lépkedett és megszínesedett orcával futott előttük a szelíden emelkedő domb teteje felé.  Ott büszkén, mint egy győztes hadvezér megállt, szétnézett a ragyogó napsütésben sütkérező völgy fölött és megkereste barátját, az aranyszemű gyíkot, amelyik mindig ott napozott a szikla tövében. Apja-anyja látszólag kifulladva érték utol, s az is a közös játékhoz tartozott, hogy hangosan sopánkodva, hulla fáradt vagyok, kiáltással rogytak le a fűbe, míg ő életre nem csiklandozta őket. Aztán kiadós pihenő után, míg ő anyjával koszorút font a vadvirágokból, még messze elsétáltak vele, a nagy fenyők irányába. Oda, ahol már az igazi hegyek kezdődtek. Itt rigók éltek, fenyőrigók, mondta apa és megmutatta, mint repkednek és bukfenceznek vakmerően az ágak között.

Szeretett ilyen séták után elheverni a fűben, vékony gyerekkarjai szinte elvesztek a rét virágai között, amint feje alatt összefonva őket csak feküdt és nézte a felhőket. Szél ringatta a messzi, nagy fenyőket, zúgásuk különös suttogás volt, ismeretlen világról szólt. A fenyves szélétől nem messze málnabokrok nőttek, szúrós indájuk a zoknijába szakadt, ahogy ügyetlenül megpróbálta a gyümölcsöt leszakítani. Kettőt talált, a szemek elérhetetlen mélységben, a bokrok belső felén piroslottak, de ízük édessége semmihez sem hasonlított. Kicsordult a könnye a gyönyörűségtől, míg majszolta. Anya megígérte, hogy holnap eljönnek ide újra, kis kosarat kérnek majd a gondnoktól és megszedik a bokrokat. Jó lesz, kérdezte apa és felkapta majd magasan meglóbálta a lányát. Ő visongott a gyönyörűségtől. Jó, felelte elfulladva, és egyik copfja kibomlott a szalagból.

Másnap reggeli után, kosarakat cipelő szőke kislánnyal akadt össze az ajtóban, áfonyát szedni ment az apjával a szakácsnő gyermeke. Késő délután, ahogy ebéd utáni alvásból kócosan kiült a ház elé megenni az uzsonnáját, kis tányéron áfonyát hozott neki a szőke, aztán kézen fogva elvitte megmutatni neki a macskát, amelyik nemrég fialt le a fáskamrában. Este együtt etették a tyúkokat, de reggel nem találkoztak, iskolába ment a lófarkas, szőke kislány, aki már betűket is ismerte, mert elsős volt a kis hegyi falu egyetlen osztályában. És ez így ment egész héten át. A szőke délutánra ért a házhoz az iskolából, ahol a vendégcsalád kislánya már várta. Nagyon várta. Megnézték a pisztrángokat a patakban és a lófarkas áfonyát szedni tanította a copfost, mert nem volt a közelben málnabokor, csak fenn, túl a tar vágott dombon, ahol az öreg fenyők nőttek. Málnát, igen, azt is szednek vasárnap, reggeli után, ígérte a szakácsnő, mert az áfonya fanyar íze nem ízlett a kislánynak. Szombat este együtt ült a két gyermek a ház lépcsőjén, előttük öreg anyamacska hempergett, a szülők meg azt találgatták, hol és mikor bomlik ki ilyen szépen egy barátság.

Fuldoklóan meleg vasárnap reggelre ébredtek, a fenyők elgondolkodva álltak és a szakácsnő kislánya kék csíkos zokniban elindult apjával málnát szedni. Szürke műanyagvödröt vitt az apa, fonott kosárba szedi majd a málnát kis barátnőjének a szőke, messze, fenn egy tisztáson, ahol a legszebb málnák nőnek. Addig majd meglátogatjuk a gyíkot a dombtetőn, így az anya, és megkente mézzel kislánya kenyerét. Ám reggeli után, amint letértek a domb felé vezető ösvényre, melegen hullámzani kezdtek körülöttük a bokrok és messze fenn, a fenyők felől mély hördülés hallatszott. A fenyőrigók elhallgattak, csak figyelt a csend. Zivatar lesz, törölte meg izzadt homlokát az apa és rövid tétovázás után visszafordultak. A ház felé szinte lépkedniük sem kellett, porfelhőt kavaró szél csapkodta a hátukat és amint beléptek az ajtón, odakinn leszakadt az ég.

Fekete lett minden, lámpát gyújtottak. A copfos orrát az üvegnek szorítva nézte a villanásokat és a mókusokra gondolt, akik most szorosan farkukba burkolózva, odúból nézik, mint szakad darabokra a világ. A gyíkra gondolt, aki sziklavárából aranyos szemének rezzenetlen fényével lesi az esőt. A fenyőrigóra gondolt, aki fészke menedékében lapulva a napsütésre vár.  A lófarkas szőkére gondolt, aki egy nagy fenyő tövében kis kosarát elfedi, hogy neki málnát hozhasson.

Aztán nagyot, iszonyú nagyot csattant az ég. A lámpa elaludt és csak a szakácsnő hangja hallatszott, amint hadarva imádkozik. Az ablakot konokul verte az eső. Elszenderedett. Később, amint a rigók félénken rákezdték, kimerészkedett a teraszra. Már délutánra járt. Fényes, tiszta volt az ég, tépett tűlevelek borítottak mindent és hallatszott, amint a szakácsnő a macskát szólongatja. A lépcsőn álldogált, az anyjával, mikor nem messze, az úton, feltűnt egy szekér. A kócos lovacska bólogatva lépkedett, a bakon egy férfi ült, és a fenyőgallyakból rakott ágy mellett a szakácsnő férje botladozott. A kis ló megállt, elfúló kiáltás hallatszott, mint egy nagy nyögés és a szakácsnő rohant ki, lobogó ruhával. A hevenyészett fenyőágyon, lombokkal fedett kis test hevert, kék csíkos zokniján feketére égett fenyőtűk.  A szakácsné ismeretlen hangon rikoltozott, aztán hangja értelmetlen dadogásba fulladt. Csend lett. A nagy fenyőn félénken megszólalt egy fenyőrigó.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek