FENYŐ TOBOZ SZEDÉS

Egy vicces kaland az erdőben, csángó földön a Gyimesekben

 

A Gyimesben a csángók élete elég nehéz volt mindig, és az is fog lenni nagyon sokáig. Nagyrészt saját kezükkel termelik meg maguknak a betevő falatot minden napra.

Munkahely lehetőség nem sok van egy-két fakitermelő cég, ahol deszkát vágnak ki, és értékesítik. Inkább állattenyésztéssel foglalatoskodnak, és mint magángazdák, dolgoznak a megélhetésükért.

Ezért télire az asszonyok nagyon sok házi készítésű lekvárt, savanyúságot, kompótokat és erdei gyümölcsök felhasználásával ízeket. ínyencségeket raknak a kamrába. Többek közt a híres piros csalóka (fenyőtoboz) szörpöt is, amit házi gyógyszerként is felhasználnak köhögés ellen. A toboz a fák hegyében terem általában, és ezért oda föl kell menni, leszedni. Ezt a munkát ki másnak, mint nekünk gyerekeknek kellett megcsinálnunk, mivel az idősebbek nem szívesen, himbálóztak a magas fenyők hegyében. Történt egy gyönyörűen szép napsütötte reggelen, hogy az édesanyánk bepakolt a hátizsákba egy kis szalonnát, lila hagymát, kenyeret, és elindultunk fel az erdőbe, szörpnek valóért. Csodálatos idő volt, még a szél sem rebbent. Amint egy órányit gyalogoltunk, egyszer csak nagy ágropogásra lettünk figyelmesek, és mivel addig is mind a medvékről meg a vadakról beszélgettünk, hirtelen pánikba estünk az egész sereg, és rohanás vissza a völgy felé. Úgy szaladtunk mind a négyen, hogy vissza sem néztünk, mi okozta az ágak töredezését? Jó 200-métert rohantunk, de olyan gyorsan, hogy a nyúlnak azt mondhattuk volna, lusta állat hozzánk képest. Végre megállott a banda, és kérdezgetni kezdtük egymástól, hogy te mit láttál? Hát te?

És a végén megtudtuk, hogy senki nem látott semmit, és mégis elrohantunk mint az őrültek. Mi is úgy jártunk, mint az egykori legény, ok nélkül rohantak ők is, és amikor már többen nem bírták szusszal a csoportból, az egyik meg kérdezte: "Mitől félünk, hogy úgy szaladunk?"
Összeszedtük a bátorságunkat és visszafelé vettük az irányt. Ha hiszitek, ha nem, egy öreg bácsi szedegette a rőzsét az erdőben. Szóba elegyedtünk vele, és elmondtuk neki, hogy mi történt velünk, az olyant kacagott, csak úgy visszhangzott az erdő a nevetéstől. Mondta a bácsi, hogy itt nem messzire van fenyőtoboz jó bőven, és ott szedhettek amennyi kell. Leültünk, jó pityókás házikenyérrel elfogyasztottuk a finom szalonnát meg a hagymát, és indultunk szörpnek való, csalókát szedni. Igaz, hogy megtorpantunk, mert a tízméteres fenyők derékig fel voltak nyesve, vagyis az ágak mind le voltak vágva. Nagyon nehéz volt oda följutni, és leszedni a termést. De volt velünk egy szomszédgyerek, aki három évvel nagyobb volt, mint mi, és ő kitalálta mit kell tenni.

A nadrágszíját kihúzta a derekából, átfogta vele a fát, és a saját testét is. Kezdett felkúszni a fenyőre. Tette fentebb a fán a szíjat, és lépett a lábaival fölfelé, majd megint ugyanezt a műveletet ismételte addig, amíg elérte majdnem a koronáját a magas fának. A szíjat felemelte derék magasságáig a kezeivel, meg akart pihenni, és hátradőlt kifeszítve a nadrágszíjat a derekával.

Ebben a pillanatban a lábai megcsúsztak lefelé a fa két oldalán, és a mi hősünk a hónaljától, felakadva lógott tíz méter magasban, mint egy kecskebéka. Hiába akart visszamászni, ugyanis a lábai minden próbálkozásnál visszacsúsztak a nedves kérgen. Úgy ordított, mint akit fejbe ütnek, hogy segítsünk neki, de mi semmit nem tudtunk tenni az érdekében. Egyszer csak, ahogy ott kapálózott, a nadrágszíj csatja kiszabadult a lukból, és a tobozszedő barátunk a fa törzsén földig csúszott. Szegénynek a tíz körme vérzett, mert kapaszkodás közben mind felszaggatta a kéreg, és a combjain a nadrágja mind a kétfelől kiszakadott, a bőr pedig a lábai belső felén mind lehorzsolódott. Tobozt nem vittünk haza aznap, mert az időt az okoskodással töltöttük el. De egy olyan emlék maradt meg mindannyiunkban, ami még a halálom ágyán is meg fog nevettetni. Az a kétségbeesett menekülési ösztön, a körmölés, kapálózás a magasban, az nem volt semmi! Három hosszú fenyőágat keresztbe összeillesztettünk ráfektettük a sebesültet, és hazáig húztuk le a hegyről. Hazafelé a röhögőgörcs egyszerre el-elkapott mindegyikünket, hiszen nagyon érdekes mutatványoknak voltunk a szemtanúi, akik a földről figyeltük az alpinista tehetségtelen erőlködéseit.

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Gitka_61
#15. 2011. augusztus 18. 19:23
elmentettem a szörp receptet. Tavasszal kipróbálom :)))
előzmény: janos hozzászólása, 2011. augusztus 18. 10:16
janos
#14. 2011. augusztus 18. 10:16
Igen kedves GItta!
Kora tavasszal a fenyő toboz szép pirosra színesedik,majd utána be barnul és meg szárad.
Köszönöm szépen . Puszil János
janos
#13. 2011. augusztus 18. 10:12
Kedves Balage!
A székely-csángó, akkor nevet mikor más sír.
Mezítlábas,kopaszra nyírt,rövidnadrágos ,piros arcú, haramiákra kell gondolni,sebekkel tele térdekkel,nem valami anyám asszony katonája,városi gyerekekre. Két nap múlva már meg csináltuk a másik hülyeséget.
Köszi, hogy olvastál. Üdv! János
Gitka_61
#12. 2011. augusztus 18. 09:52
Remek írás. Valóban van benne mulatságos szitu. A futás, az tutira. A vészhelyzet!? Végül is, való igaz, csibész legénykék inkább nevetnek a más baján....

tetszett..már csak azért is, mert szeretem az ilyen visszaemlékezős írásokat....nekem nem sok emlékem van, talán azért is....

Gitta
Gitka_61
#11. 2011. augusztus 18. 09:49
piros toboz? Friss hajtás? Érdekes lehet....
előzmény: janos hozzászólása, 2011. augusztus 17. 18:59
Balage
#10. 2011. augusztus 18. 09:38
Szerintem sem nevetséges annyira. Ott, neki biztosan nem. Persze, visszagondolva simán megszépülhet, mulatságossá válhat a történet...
janos
#9. 2011. augusztus 17. 21:24
NAGYON ÖRÜLÖK, János
agnes-senga
#8. 2011. augusztus 17. 21:15
Nevettem is, meg is ijedtem, hogy leesik. De tetszett, és a szörp recepje is. szeretettel agnes
Juhász Kató
#7. 2011. augusztus 17. 21:06
Köszönöm János, sokat lehet tanulni Tőled,
ki fogom próbálni.
janos
#6. 2011. augusztus 17. 18:59
De igen!
A piros tobozt este fel öntöd egy neki megfelelő edényben(fazék) addig a míg ellepi a víz. Lehet meleg, hideg mind egy.Reggelig hagyod ázni és reggel oda teszed főni. Amikor a tobozok megfehérednek a főzéstől le szűröd és minden liter léhez teszel 60dk cukrot. Vissza teszed főni és olyan,
vastagságúra főzöd a milyenre akarod.
Szép fehér üvegekbe öntöd és fogyasztható.
Jó étvágyat. János Friss zöld hajtásokból is főzhető!
Juhász Kató
#5. 2011. augusztus 17. 18:19
Kedves János!
Ti gyerekként még nem tudtátok felfogni, de
életveszélyben volt a barátotok. Szerencsés
csillagzat alatt született, hogy sérülésekkel megúszta a kalandot.
Felkeltetted az érdeklődésemet a fenyőtoboz
szörp iránt. Nem emlékszel, hogy készítette
Anyukád?
Eliza Beth
#4. 2011. augusztus 17. 18:09
Egyetértek mindkettőtökkel, de szerintem egy 10-12 évesnek is van már annyi esze, hogy felfogja az életveszélyt. Márpedig 10 m magasban lógni, onnan végigcsúszni... No, ezt képzeld el, ha te lettél volna! Biztos vagyok benne, hogy a sebesült nem nevetgélt.

Az elrohanás, az vicces, az igen! Azon én is nevetek. :-)
janos
#3. 2011. augusztus 17. 17:38
Kedves Mara! Úgy van ahogy Te érzed most felnőtt fejjel,de kérlek menny vissza az időben 10-12-éves gyerek felfogásáig, és képzeld magad elé a történetet. Meglátod, hogy Te is fogsz nevetni.
Köszönöm, hogy olvastad írásomat.
Puszi!
János
UI: Nem a nyakától akadt fel!
Mara
#2. 2011. augusztus 17. 17:13
Drága János, a történet leírás jó, de nekem egy cseppet sem nevetséges, amikor egy ember az éltéért küzd. Kamasz gyerekek fel sem fogták, milyen tragédiának lehettek volna szemtanúi. Bocsáss meg, de bennem ezt az érzést keltette írásod. Szeretettel: Mara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek