fElengedés

Olyan munkahelyekről álmodunk, ahova nem csak a megélhetés kedvéért járunk, hanem ahol megvalósíthatjuk önmagunkat, támogatást kapunk a kiteljesedéshez, vagy akár segítséget egy nehéz élethelyzetben.

 

Soha nem érezte még ilyen hosszúnak a Rádayt a Kálvinról a Mátyás utcáig. A lábai mintha ólomnehezéket vittek volna, pedig csak a csizmái áztak be a szakadó hótól, és minden lépésnél hallhatóan cuppantak egyet. Ezen a cuppanó hangon, és a Baross utca forgalmának tompa zsongásán kívül minden csendes volt, mint általában az első hó leesésekor, amikor az emberek inkább behúzódnak, áhítattal várva a jelre, meddig tart még a fehér áldás.

Hogy örülne ennek a hónak! - gondolta magában. Kinézne a konyhaablakon, vizslatná az eget Szentendre felé és mondaná: - Havat hozó felhők ezek, ólomszürkék, estére belepi a Duna partot. Nézd, a kis feketerigót, alig látszik ki a hóból, mégis milyen fürgén szedi a lábait, ő sem érti a tavaszi havazást - mélázna el hosszasan, amiből csak a kávéfőző sípoló hangja térítené magához. Már elővette volna a kis üveg kávéspoharakat, beleejtette volna az egy és két szem kockacukrot. - Fehér méreg, miért nem esztek barnát? Legalább most! - kérdezném a szemeimet az ég felé fordítva, mert megmondtam már százszor, de ő rám nézne, és teljesen logikusan megkérdezné: - Most meg már minek? - én erre visszavonulót fújnék, és inkább belehajolnék a kávéfőzőből felszálló aromás párába, és nagyot szippantanék belőle. A kávéval átmennénk az ebédlőbe, leülnénk, és amíg meginnánk, csip-csup dolgokról fecsegnénk - amúgy anya-lánya módra.

 

Na, végre, bekanyarodott a Mátyás utcába, már csak egy pár háztömbnyit kell előreküzdenie magát, mert itt még a Duna felől feltámadó szél is rendesen az arcába vágott, vissza-visszavetve az egyenes vonalú egyenletes mozgásban.

Erről eszébe jutott Kati néni, a számtan-fizika tanárnő az általánosból, az ő kedvence volt ez a mozgásfajta, nehéz is lehetett neki elviselni az összevissza kergetőző, rohangáló gyerekeket, meg is halt korán, jesszusom! - gondolja, ő is rákban! Olyan sárgás volt a szeme, mindenki mondta, rossz a mája, még viccelődtek is a háta mögött, hogy rosszmájú, amit most, hogy őt is megkóstolta már az élet így ötven felé, visszaszívna már, de nincs bocsánat, a kifejezés azóta is az univerzumban kering, és lesben áll, hogy visszahasson rá. Hát, most visszahatott! - gondolta.

Még csak három napja, szorult össze a szíve, és a könnycsatornák engedelmesen megteltek, ürítse csak, van bőven, csak folyvást, folyvást! Harmadnapon! - jutott eszébe Pilinszky verse, és résnyire nyitott szájjal már zsolozsmázza is, amíg a kapukulccsal szöszmötöl a zárban:

 

 

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szíve -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

 

 

Hát, ő nem támadott fel - konstatálta a visszavonhatatlant, miközben a csizmájáról a havat veregette le a lépcsőház cirádás korlátján. Tudta, hogy a lányok maguk takarítják az irodát, és mivel sokan járnak hozzájuk, ezért ki-ki a saját jóérzésén belül próbál minél kevesebb koszt, piszkot, gondot okozni nekik.

Ekkor megérezte a nyitott konyhaablakon kiáradó kávéillatot, ami a hideg tél és a fehér hótakaró ellenére is barátságosan meleggé varázsolta a nagypolgári bérház kopottas lépcsőházát. A kávéillatból leszűrte, hogy vége van a jógaórának, most öltözik az előző csoport, és a napi program szerint ma elmarad a következő foglalkozás, tehát lesz ideje a kolléganőjével leülni és végre elmesélni neki, mi is történt.

Hozott otthonról kekszet, tripla csokis braserost sütött tegnap éjszaka, mert Krisztával mindketten imádták a csokoládé mellett szerényen felbukkanó kávé aromáját és a narancshéj darabkákat a ropogós tésztában.

 

Belépett a halk zsongással telt nappaliba, amit amolyan közös helyiségként használtak, ott teáztak, kávéztak közösen, ott tartották az értekezleteket, de a biokonyha főzésóráit is. Egy tizedmásodpercre magán érezte az őszinte részvéttel vegyülő kíváncsiságot is, majd behívták őt is a körbe.

A körbe, amitől különben ódzkodik, nem szeret vegyülni, kitárulkozni, de most valahogy mégis megnyugtató volt ez a máskor oly feszélyező helyzet.

Bevonunk a körbe, akolmeleg biztonságot adunk neked - szólt a néma üzenet -, addig maradsz, amíg szükséged van rá, amíg jól esik neked. Nem tolakodunk, nem sajnálkozunk, egyszerűen melletted vagyunk.

Csak az asszonyok tudnak így erőt adni, gondolta, már magával a puszta létezésükkel is. Ha a férfiak vesznek körbe valakit, akkor támadnak, ha a nők, akkor védenek - ismerte fel a zsigeri igazságot.

Gyógyító együttlét, ez volt az érzés, ami elöntötte őt, az egyébként intim helyzetekből ész nélkül menekülőt.

A kerek faasztalra kitette a kekszes dobozt, amire mindenki felhördült, mert szerették a kekszeit, mindig ünnep volt, amikor hozott belőle, igyekezett is mindenki helyezkedni, és éhes szemmel várták a kínálást.

A háta mögött felharsant Kriszta gyöngyöző nevetése, hátranézett, és látta a kezében az ő kávéscsészéjét, csak úgy simán, alátét és kanál nélkül, mivel a kolléganője tudja, hogy ő az első kóstolástól kezdve ízesítetlenül issza a zamatos nedűt, mert szereti, ha a szájában bontakozik ki igazán a keserű íz. Néha nyom rá egy kis tejszínhabot, de csak a vicces habbóbita kedvéért, különben semmivel sem rontaná el a jóízű frissítőt.

A nők várakozón ültek, ráfüggesztették tekintetüket, és amikor elkezdett beszélni, részvétteljesen hallgatták. Forgatta kezében a csészéjét, és közben kívülről figyelte önmagát, mintha egy idegen mondaná el az utolsó nap történéseit.

 

Kongott a hangja az ürességtől, ahogy tárgyszerűen beszámolt a Hospice házban töltött utolsó napokról, az utolsó percekről, amit édesanyjával töltött.

Hálával említette az ottani kollégák tapintatos segítségét, az ügyek gördülékeny intézését, aminek köszönhetően szinte eddig a percig el sem hitte, hogy vége. Vége az öt évig tartó küzdelemnek.

Amikor elhallgatott, volt, aki felállt, odament hozzá, megsimogatta a kezét, a másik némán megölelte, aztán lassanként mindenki szétszéledt, már csak ketten maradtak.

Átmentek a nagypolgári lakás konyhájába, hogy feltegyenek még egy kávét, mert már napok óta szinte semmit nem aludt, nem is igen evett, meg mindennél jobban is vágyta a külső melegséget, ami felolvasztaná a szíve körüli jégburkot.

Amíg vártak a kávéra és nézték a szűnni nem akaró hóesést, megbeszélték, hogy holnaptól visszatér a munkába, és teljes erőbedobással folytatja a megkezdett kampánymunkát az élőkért.

Amikor a csészékbe töltötték a feketét, olyat tett, amit addig még soha, de soha. A forró italba beledobott egy, majd kis gondolkodás után még egy kockacukrot, lassan kevergette, és fennhangon azt mondta: - Most meg már minek? - és kezében a csészével az ég felé koccintott.

 

Sári Edina

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Fer-Kai
#2. 2015. április 14. 19:51
Szépen megírt, hangulatos történet.

"Ha a férfiak vesznek körbe valakit, akkor támadnak, ha a nők, akkor védenek - ismerte fel a zsigeri igazságot."
Azt hiszem, ez egyre kevésbé igaz általánosítás: manapság, a szabados elvűség által célirányosan összemosott nemek és nemi szerepek korában nemigen állja meg a helyét.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek