Fájdalmas mosoly

Ritkán, de előfordul, hogy a bánatban is a mosolyt választjuk!

 

Fájsz nekem, mint a hiábavalóság egyszerű pengéje által metszett seb. Gondolataimban, mint visszatérő mozzanat, monoton módon ismétlődsz, nincs nappal, sem éjjel, csak a zsibongó fájdalom. Marja a testem, égeti a lelkem, bár már kerestem templomok hűvösét, hogy az izzót megfékezze, de hiába. Nem tudok túllépni, csak borzongani a jeges magány kékfehér ölelésében. Lehet, sokkal könnyebben viselném, ha képes lennék a lélek tengerének sós cseppjeit a nappalok elé tárni, de nem tudom. Egyszerre vagyok zord és esendő, csak a percek koppanása, ami visszhangot hallat bennem, mert egyébként csak a süket csönd borzolja az életet. Nincs valóság, mert azt el nem viselem, mesének élem meg az elfogadhatatlant. Szűkre zárt szemmel bámulok a világba, és szám csak egy késpengényit vastag. A vereség keserűségét tartja vissza, mert azonnal a szélbe kiáltanám, ha kicsit is lágyabb lennék, mint ahogy nem vagyok. Néha, mikor már elszabadul bennem a hiányod, és tombolni kezdenek belül a démonok, oda állok a tükör elé, és annyit teszek csak, hogy elmosolyodok. Magam látom, bár neked szánom, ezt a megkésett, barátságos, mégis fájdalmas mosolyt.

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek