Euterpé - az egyetlen igaz szerelem -

Minden elveszhet... De ha lehunyod a szemed, és hallod a zenét, te megmaradtál... Jelige: Liszt

 

Az ifjú homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, egész testében reszketett, ahogy a papírhalom fölé hajolt. Újra meg újra a kezébe vette a tollat, belemártotta a tintába, de tovább nem jutott. A lapot csupa fekete folt borította már, melyek kusza rengetege minduntalan összezavarta a fiatal művészt.

- Nem! Nem! Nem! - kiáltott fel kétségbeesetten a zeneszerző, és tehetetlen dühében a földre söpörte a félkész darabokat.

- Csak nem elakadtál? - kérdezte gúnyosan a lefüggönyözött ablak előtt álló nő.

A fiú nem válaszolt neki, úgy tett, mintha észre se venné. A nő könnyedén keresztülsiklott a kuplerájon, és megállt közvetlenül az ifjú mögött. Virágillatot, napsugarakat hozott magával, törékeny alakja megvilágította a kis szobát.

- Tinta-szimfónia - tippelt a nő komiszan, ahogy a művész válla fölött belenézett a készülő kottába. - Érdekes...

- Hallgass! - csattant fel a zeneszerző. - Megmondtam, hogy tűnj el innen! Nincs szükségem rád...

A nő hitetlenül felnevetett, mire a fiú felpattant, és megragadta a karját.

- Hagyj békén! - sziszegte bele a tökéletes arcba. - Nem kellesz...

Fájdalom csillant az angyali kék szempárban, mire az ifjúnak óriási lelkiismeret furdalása támadt. A nő aprót bólintott, elhúzta kezét, és megfordult. A művész feszengve nézte a távolodó tüneményt, ami most egy dallamot kezdett dúdolni. A bús altatóhoz hasonlító szólam szenvedést üvöltött; a zeneszerző füle elkapta a hangokat, és továbbsodorta őket.

            A fiú egyszeriben mérges lett önmagára, amiért ilyen gőgös és konok volt, megint. Nem hagyhatta elmenni. Nélküle elveszne. Nélküle minden elveszne...

            Gyerekként találkozott vele először, mikor első alkalommal ült a zongora mögé. Ott állt a hangszer mögött, és mosolyogva figyelte. A káprázat dallamot hajított neki, mire ő csókot dobott vissza. Már akkor is lenyűgözte a vörös hajzuhatag, a szeplős orr, az isteni alak, a mély, kék tekintet, amelyben elmerülve mindig újat és újat tudott alkotni. Szerette, mint még senki mást; ugyanakkor gyűlölte is egész lényét, legszívesebben elpusztította volna. Rabnak érezte magát a közelében, bár sosem szárnyalhatott ezelőtt oly szabadon, mint az ő puha karjai között. Egyik halandó nője sem érhetett a nyomába...

- Euterpé, várj! - szólt utána gyorsan.

A nő megtorpant, de nem fordult meg.

- Elakadtam - vallotta be a művész szemlesütve. - Egyszerűen semmi nem jut az eszembe. Semmi...

Euterpé még mindig nem mozdult, ezért a fiú odament hozzá, hátulról átölelte.

- Segíts - susogta a fülébe, és lágy csókot nyomott a nő nyakára. - Te vagy az egyetlen igazi nő az életemben...

- Nem hiszek neked - sóhajtotta a nő lehunyt szemmel.

- Nem? Pedig akkor is hallom a hangodat, mikor mellettem szuszogsz, az álmaimban is megérintesz. Mikor megcsókolsz, úgy érzem, repülni is tudok, elérhetem az eget; nem érzed, hogy dobog a szívem? - kérdezte eszelősen, a nő kezét hevesen a mellkasához szorította. - Mint egy őrült, ver, mikor hozzámérsz. Nélküled nem élem túl a szürke hétköznapokat. Te mindig nyújtod a kezed, mikor elesek...

- Ne haragudj rám, nem tudom, mit jelentesz nekem - duruzsolt a művész tovább. - Nem érdemellek meg, nem érdemlem meg a szerelmedet.

A mondat végére a fiú lehalkult, bűntudat söpört végig rajta. Csókolgatni kezdte a gömbölyű vállakat, a sima hátat; a bocsánatért mindenét odaadta volna.

A nő képtelen volt neki ellenállni. Az ifjú személyes varázsa legnagyobb dühében is elragadta. Akarta, vágyott rá, szomjazott minden érintésre, amelyet a hangokat, zenét, csodát szülő kezek nyújtottak neki. De akkor sem hagyhatta teljesen felülkerekedni a szenvedélyt - minden a zenéről szólt.

Megborzongott, egy pillanatra ellazította magát az ifjú karjaiban, majd villámgyorsan szembefordult vele, hogy keményen a szemébe nézhessen. A művész el akarta kapni a fejét, de már késő volt.

            Fájdalom hasított a testébe, égette a kék tekintet, akár a parázs a tenyeret. Ezernyi hang dübörgött végig rajta, a feje szét akart robbanni. Szenvedett, rettenetesen szenvedett. Mikor már úgy érezte, nem bírja tovább, a nő elengedte, és ő zihálva a földre roskadt.

- Miért engem kínzol? - nyögte a zeneszerző elfúló hangon. - Annyi zongoraművész van a világon...

Euterpé letérdelt mellé, mindkét kezét a fiú arcára tette.

- Az ő sorsuk nincs megírva a csillagokban, de a te neved büszkén fog ragyogni a történelem viharai közt is - felelte neki csendesen, majd megcsókolta oly forrón és oly puhán, ahogy ezelőtt még soha senkit.

Az ihlet szárnyra kelhetett az érzékeny lélekben.

A nő arcán egy könnycsepp gördült le, nem szerette kínozni a fiút, de az ifjú művésznek szüksége volt rá is, a fájdalomra is. Euterpé megőrült érte, szinte fellángolt, ahogy testük összepréselődött, ahogy érezte szíve dobogását. Az vadul vert, zakatolt, eszeveszetten pumpálta a vért az erekbe; talán megállt volna a kék szempár oltalma nélkül...

 A pár szenvedélyes újra egymásra találása mindkettejüknek új erőt adott.

- Mit hallottál? - kérdezte óvatosan Euterpé.

A fiú elgondolkodott.

- Sikoltó melódiákat, szomorú triolákat, harsogó dallamot, pattogó ütemet, szerelmes szólamot, és... - elakadt, tekintete kiüresedett egy pillanatra, majd tettre készen felpattant.

- Gyere! - húzta magával a nőt is a zongorához.

Leült a székre, és munkához látott. Lázasan idézte fel a csókkal beteljesült ihletet, játszott, lejegyezte, megint játszott. Euterpé elnézte egy darabig, aztán mellé telepedett. Fejét a vállára hajtva dúdolgatott tovább, hagyta, hogy az ifjú művész ellopja dallamait.

Neki szabadott. Neki mindent szabadott. Sokkal többet kapott belőle, mint akármelyik más zeneművész, egész lényét igénybe vehette.

Liszt Ferenc akárhányszor zongora mögé ült, nem volt egyedül. Euterpé, a lírai verselés és a zene múzsája elkísérte egész életében. Tomboló viharok és sugárzó napfény tanúskodott róla, valamint a sok pompás, csodás gyermek, az a rengeteg darab, mely kettejük mindent elsöprő, viharos, igaz szerelméből született.          

De ez csak neki járt, egyedül neki. Hisz ő volt az egyetlen művész, akibe múzsája beleszeretett...

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Amaranth
#9. 2011. július 3. 14:10
Köszönöm szépen mindenkinek!
janos
#8. 2011. július 2. 19:56
Igazi jó írás.
Gratulálok!
János
rapista
#7. 2011. július 2. 19:16
érdekes megoldás! jól írtad meg!
Eliza Beth
#6. 2011. július 2. 16:06
Szuper! :-)
Answer
#5. 2011. július 2. 15:02
Egy korszak a művész életéből szépen, tartalmasan megírva.
Liszt és a nők...
Gratulálok, jól megoldottad!
Szeretettel: answer
Amaranth
#4. 2011. július 2. 10:21
Köszönöm szépen!
előzmény: Balage hozzászólása, 2011. július 2. 07:47
Balage
#3. 2011. július 2. 07:47
Nagyon jó írás.
Gratulálok!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Sandi