Eszmélet

Abban a pillanatban megállt az idő, dermedten állt önmagába zárva.

 

Amikor kinyitottam a szememet, a Nap már alacsonyan járt, éppen azon az órán állapodott meg, amikor a nappal és az éjjel találkoznak egymással. Azonban ez a pillanat nem akart sötétséget hozni. Abban a pillanatban megállt az idő, dermedten állt önmagába zárva.

Fagyos leheletem, akár a köd, beborította a szobát, ragaszkodva maradásához. Testemen éreztem a kint tomboló hóvihar hidegét, ahogyan a kopott ablakkereten át süvített a szél, táncot lejtve a kandallóban pislákoló, haldokló tűzzel. A bögrém ugyanazon a helyen pihent, ahol tegnap este hagytam. Még a kiloccsant teafolt is ott nyúlt el ragacsosan, ahol megbotlottam. Megemeltem kissé a fejemet, a könyökömre támaszkodtam, hogy jobban felmérhessem a helyiséget.

A poros fapadlón apró hópelyhek sorakoztak, amelyeknek folytonosságát csak pár lábnyom szakította meg. A közeli asztalon almahámozó kés hevert, makulátlanra fényezve. Szemügyre vettem a szoba minden egyes szegletét, jeleket keresve a múlt történéseire. Majd megakadt a szemem az ajtón: tárva nyitva volt, bár én nem így hagytam. Minden éjjel, mielőtt álomra hajtanám a fejemet, gondosan kulcsra zárom. Mára már a rögeszmémmé vált, szigorúan ragaszkodom hozzá, és ettől a kiváltságtól senki sem foszthatna meg. Mondhatni, ez amolyan óvintézkedésként is szolgál, bár a kérdés az volt, mi lehet mindennek a kiváltó oka. Talán védelmezni szeretnék valamit: magamat vagy másokat. Volt valami a tudatomban, amit mindig is ki akartam zárni, és ennek remek fizikai megtestesülése, metaforikus képe volt az, ahogyan én végrehajtottam ezt a műveletet. És ez nyugalommal töltött el, akárhányszor ennek a tudatában dőltem ágynak.

Fel szerettem volna kelni a kemény matracról, amely nem hagyott kényelemben pihenni, ócska rugóival egész álmomban gyötört. Próbáltam megemelni lábaimat, ám nem sikerült, mozdulatlanná dermedtek, akárcsak a pillanat, amelyben felnyitottam szemeimet. Valami megfoghatatlan gondolat suhant át elmémen, amelynek hatására gyötrő érzés kerített hatalmába. Abban a másodpercben a bögrémre pillantottam, és abban reménykedtem, hogy a múlt éjjel nem lehettem túlságosan szomjas, és biztosan azért érzem ezt a kínzó szomjúságot, mert még mindig tele van a bögrém, várja a teám, hogy a múltkori mulasztásomat behajtsam. Ám elnehezült lábaim hátráltattak a szomjoltó folyadék megkaparintásában. Egy erős mozdulattal próbáltam előrelendíteni testemet, mire bal kezem olyan hevesen kapott előre, hogy egy óvatlan mozdulattal a földre terítette a porcelánt. Még egy folt a padlón.

De olyan ismerős volt ez az egész. Egyedül lenni mozgásképtelenül, amíg egy gondolat kering az elmém körül, amely hol megcirógatja tudatomat, hol pedig elillan, fel nem fedve önmagát. Olyan nyomasztónak tűnt mindez, fájt választ keresni, testem kimerült, és elmém kerekei is alig forogtak. MInden egyes lélegzetem olyan szenvedéssel járt, mintha tövist próbálnék nyelni. Könyököm kicsúszott a testem alól.

Elfáradtam.

Visszahajtottam fejemet a párnámra. Hűvös volt, és nedves. Illata, akár az ánizs, levendulával keverve. Leheletem tovább ködösítette a szobát. Pilláimon a hópelyhek találtak pihenőhelyre. Olyan nehéznek éreztem mindent. Húzott magával az álom. Szemeim előtt a szoba kezdett elhomályosodni. Az asztalon heverő kés már nem volt makulátlan, hanem vörös vér borította be. A bögrém darabokban hevert a padlón, ahol az eddig még felbukkanó lábnyomokat most már egészében hó fedte. Számonvettem a szoba minden zugát. Ám megakadt valamin a szemem. Az ajtó, amelyet mindig kulcsra zártam, védelmezőn állt őrséget. Ez az egy még a régi volt.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek