Érzékenyítés

2009 nyarát írtunk. Már egy éve lediplomáztam, s munka nélkül tengődve, már cseppet sem energikusan kutattam lehetőségeimet.

 

 

Rajz és művészettörténet tanárként azt gondoltam, a művészet és az alkotás mindig az életem részét képezi majd, s nem lesznek problémáim.

Azonban kikerülve a szürke hétköznapokba, ahol már nem várt a műterem minden nap, s nem volt semmilyen anyagi támogatásom, egyre jobban féltem. Pályáztam mindenféle állásra, akkor már dolgoztam könyvkiadónál, rizsszemekből készítettem nyakláncot, eladóként is próbálkoztam, takarítottam, készségfejlesztőként segítettem óvodákban, napszámosként égetett a nap a forró nyári napokon, és még sorolhatnám. Mindig kerestem annyit, hogy a következő hetekben legyen mit ennem, és finanszírozni tudjam az állásinterjúkra való bejutást, hiszen a faluból busszal utazva a városba, nap, mint nap, nagyon megterhelő volt.

Ezen a nyáron figyelmes lettem egy felhívásra, ahol egy rehabilitációs központ egy pályázatot írt ki, melynek során átképezhette magát a jelentkező, és látássérülteknek nyújthatott segítő kezet.

Tudtam, hogy ez a lehetőség, most hozzám szól, hiszen a művészet mellett életem fő hivatása az emberek segítése.

Végiggondoltam, hogy milyen a viszonyom látássérült emberekkel, hogyan viszonyulok hozzájuk az utcán, a buszon, a  boltban. Szomorúan láttam be, hogy ugyanúgy viselkedem, mint az emberek nagy része. Zavartan lesütöm a szemem, vagy másfelé fordulok, hiszen sosem tudtam, hogyan segíthetnék, esetleg bénán közeledek, és nagyobb bajt csinálok.

Fiatal nőként az érzékenység és a finom rezgések jelen voltak az életemben, mégis úgy éreztem, hatalmas segítség lesz ez nekem is, és azoknak is, akiknek én segíthetek majd.

Sikeresen elnyertem a pályázatot, lelkesen vártam az első órát Budapesten, mindössze megint az a fránya útiköltség hiányzott a pénztárcámból. Nagy ruhavásárt hirdettem ismerőseim körében, így egy halom ruhámtól köszöntem el, de biztosítottam általa a tanulást, és ez mindennél jobban boldogabbá tett.

Az őszi falevelek csodálatos színeit bámulva a hajnali órákban robogtam Budapest felé, és közben elgondolkodtam, ezt hogyan „látja" egy teljesen vak ember. Biztosan a hangja, a fa suhogása érzékelteti mibenlétét, de nem, a vonat hangosan kattogó zaja mindent elnyomott.

A Vakok Iskolájába nagy kíváncsisággal és lendülettel estem be, ahol tátva maradt szájjal bámultam, hogy pici vak gyerekek milyen rutinnal lavíroznak mellettem a lépcsőn.

Itt az események felgyorsultak, minden héten egy-két napot lefedett szemmel töltöttem.

Először megszeppenve, bátortalanul, majd később már bátrabban kutattam a világot és a környezetemet, felfigyelve saját érzékenységem mély, rejtett kincseire.

Lenyűgözött az a feltétel nélküli szeretetet és odaadás, ahogy az intézetben lévő gyerekek vettek körül. S eltűnődtem azon, hogyha nekem ilyen nehéz dolgom van az életben, s elindulni alig tudok utamon, akkor ők mit érezhetnek?

Egyik nap a folyóson ültem, (mivel a vonatom 2 órával hamarabb beért, mint másoké) ezért rendszerint csendesen szemlélődtem a padokon.

Háromfős társaság közelített felém, és az italautomatához. A gyerekek hangosan örvendeztek, hogy kaptak aprópénzt (sok gyermeket családjuk intézetbe ad, mert nem tudnak velük együtt élni, s ilyenkor ritka, párhónapos látogatásuk alatt pénzt adnak). Miután kivették üdítőjüket, és hangosan szürcsölték, minden kortynak hálát adva, szerencsésnek érezték magukat.

Egyikük kifejezetten boldog volt, mert éjszaka hozzájutott egy szendvicshez, és égető éhsége most nem mardosta.

Ezt hallva hangosan zokogva csak futottam a folyosókon, ki akartam rohanni az udvarra, a városba, és ki a világból. De nem tudtam tájékozódni az épületben, s eltévedtem. Egy 8 éves vak kisfiú segített vissza, nyugtatott meg, bájos mosolyával.

Ekkor végre összeszedtem magam, és eldöntöttem, megismerem az ő világukat, megtapasztalom mindennapos tevékenységüket, és segítek, úgy, ahogy az számukra a legjobb.

Megtanultam, hogyan tudok megérinteni és vezetni egy látássérültet, tájékozódni tanítottam őket, főzni, mosni, takarítani, megtanultam egységében szemlélni, és értettem segítő rendszerüket.

Annyira boldog voltam, hogy szárnyaltam óráimon, és humorral átitatott hangvételben tartottam vizsgaórámat.

Elégedett voltam és örömteli, a kliensemmel gyümölcslevest főztünk, és az óra végén, mivel megcsúsztunk, mondtam neki, hogy nyugodtan egyen, nekünk tovább kell haladnunk.

Ebben a hitben élve, szép eredménnyel búcsúztam tanáraimtól, ahol nevetve mondta szakvezetőm, hogy a kliensem órám végén odasúgta neki:

„ezt ne mondja meg a fiatal, kedves tanárnéninek, de kihagytuk a cukrot, és elfelejtette a kanalat is."

Na puff, ...elnevettem magam. Ennyit a tökéletesen megszervezett órámról.

Meglátogattam az előbb említett kliensemet, elnézést kértem tőle, s megköszöntem bizalmát, és energiáját. Közelebb lépet hozzám, megsimogatta az arcom, és azt mondta:

„Tanár néni, biztosan gyönyörű, mert olyan lágy, csilingelő hangja van."

Majd részletesen leírta a külsőmet és jellememet, gyengeségeimmel és kihívásaimmal együtt.

Tükröt állított nekem, és én újra ott álltam könnyes szemmel, nevetve és sírva egyszerre, és elbúcsúztam az iskolától, és tőlük, a látássérült barátaimtól.

Azt gondolom, mindannyian cipelünk terheket és súlyokat, hogy milyen súlyos, azt mindennapjainkban érezhetjük. De ha segítő kezet nyújtunk magunknak s másoknak is, szeretettel és kedvességgel meglágyítjuk saját és mások szívét is.

Köszönöm Drága Angyalimnak, s minden Segítőnek, aki megadta nekem ezt az esélyt, és bőséggel teli új lehetőséget teremtett életembe.

 

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
schmidtnora
#8. 2011. augusztus 20. 21:09
Kedves Hozzászólók!

Köszönöm kedves szavaitokat,igazán sokat jelent ez számomra.
A valódi segítségnyújtás és szeretet sugárzik belőletek is,hálatelt szívvel mondok köszönetet angyalaimnak,hogy megtiszteltetek olvasóként is.
Szeretettel kívánok sok fényt és energiát,
n.
Mara
#7. 2011. augusztus 20. 07:30
Szeretettel gratulálok nehéz és emberséges munkádhoz.
Answer
#6. 2011. augusztus 19. 15:37
Azt hiszem az ilyen fajta elhivatottság született adottság.
Gratulálok!
Szeretettel üdvözöllek: answer
Juhász Kató
#5. 2011. augusztus 19. 15:31
Nehéz, de szép feladatot vállaltál. Aki tud önzetlenül szeretetet adni, annak sorsát
segítik az égiek.
Szeretettel köszöntelek az oldalon.
janos
#4. 2011. augusztus 19. 13:13
ÁLDJON MEG AZ ISTEN!
TE már egy földi Angyal vagy aki közöttünk jár.
Szívből gratulálok Erdélyből.
János
Eliza Beth
#3. 2011. augusztus 19. 10:04
Szép beköszönés az oldalra! Gratulálok a bátorságodhoz, hogy meg merted csinálni, és sikerrel.
Balage
#2. 2011. augusztus 19. 09:45
Nagyon jó írás. Csupaszív emberre utal.
Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek