Em-lékek

Túl jón s rosszon...


Emlékeim fagyott, sápadt arccal nézik egymást egy öreg, kopott hintóban.  A szürke lovakat már csikó korukban befogták, bordáik szúrják oldalukat, meleg, bűzös leheletük elárasztja a hangosan kopogó macskaköveket. A kocsis fekete frakkban és cilinderben, vígan fütyörészve ül a bakon, kezében méteres sarló és ostor, orcája sosem látszik. Mikor legmélyebb álmomba merülök, kitépik az ajtót, a lovak megvadulnak, nyerítve ágaskodnak hátsó lábaikra, és tiporni kezdenek. Érzem a patkók kemény ütését, mindent beborít a fojtó szag, az utasok egymás haját tépik, gúnyosan nevetnek, káromkodnak, kinyúlnak az ablakon, és tőröket szúrnak mellkasomba. Gyilkos táncot járnak rajtam, a kocsis sivít, jeges szellő iramlik át a szobán. Az emlékek felhasítják a hintó bársony bélését, habzó szájjal dobálják rám, egymást fojtogatják, lökik, verik, taszigálják.

 

Végül hirtelen csend keletkezik.

 

Közeleg a hajnal, felébredek. Izzó patkónyomok és mellembe fúródott tőrök emlékeztetnek rá, hogy itt jártak. Valóságosak. Nélkülem is léteznek, élő lidércek, köztes világok láthatatlan lakói, akikkel nem tudok harcolni, akik elől nem tudok elbújni. Nap közben hatalmas, ólommal kitömött vászonzsákká alakulnak át, és rozsdás láncokkal nyakamba akaszkodnak. Mindig olyan alakot öltenek, ami a legkínzóbb, legfájdalmasabb. Hiába voltak babarózsaszín, lepkét kergető, tarkabarka emlék-lények valamikor, mára befeketítette, eltorzította őket az Idő, megátkozódtak, a szitkok és a por féltorz gnómokká nyomorította őket.

 

Kísértenek, fojtogatnak, marnak, üldöznek, míg élek. Így hát görnyedek, és csendben cipelem sorsom, sebekben, zsákokban, verítékben, ki nem mondott szavakban, míg a halál el nem választ...

 

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Juhász Kató
#10. 2013. november 17. 21:37
Remélhetőleg már elmúlt ez a depressziós hangulat.
Régen találkoztunk írásoddal az oldalon, pedig jól írsz.
Báró von Shenczky
#9. 2012. február 10. 12:53
Keleti tanok mestereként ezennel védőburkot hozok létre köréd, és elérhetetlen leszel a gonosz, a lidércek számára. Ezentúl, csak ha magad nyitsz nekik ajtót, akkor érhetnek újra hozzád.
dezsoili
#8. 2011. szeptember 6. 10:59
Próbálj meg nyitni, kimozdulni, mert ezen valahogyan túl kell lenned. Itt az ősz, fogjuk rá, hogy ezért erősödik fel a bánatod. A világ nem ilyen, csak néha látjuk ilyennek... fel a fejjel, és sétálj ilyenkor egy nagyot. Hidd el, ettől kivilágosodik minden. Ili.
Zsó
#7. 2011. szeptember 5. 15:43
Egy kis napfényt engedj be az ablakodon. Talán a gondolataidat élénkebb színre festi.
Eliza Beth
#6. 2011. szeptember 4. 21:29
Ez nagyon depressziós!
Hiába a hibátlan helyesírás, a fantáziadús fogalmazás, nem tetszik. A tartalma miatt. Bocs.
Balage
#5. 2011. szeptember 4. 20:16
Kemény, de jól megírt sorok.
Grat!
zsuzsahorváth
#4. 2011. szeptember 4. 20:04
Kísértő alakjaidat hagyd az álom-síkokon túl és
fürdesd meg lelked a napfényben.
Üdv: zsuzsa
Gitka_61
#3. 2011. szeptember 4. 19:05
Ahhoz, hogy letedd, nem kell a halálnak elválasztania..Rémálomnak is rossz akit idefestettél, varázsoltál elénk. Ennyire talán nem rossz! Egy kis fény mindig van...
Remélem jól értelmezem írásod.

szeretettel! Gitta
Answer
#2. 2011. szeptember 4. 18:27
Sötét gondolatok, komor sorok!
Szeretettel: answer
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek