Eliza Beth: Haláljáték 6. rész

A kisregényt Andrea Werfl írásai ihlették, amelyek tudtával és beleegyezésével megtalálhatók a történetbe ágyazva

 

- Új vendég érkezett! - lökték be az ajtón a bilincsfosztott rendőrt. Ahogy a menekülés útja bezárult mögötte, rögtön megszűnt a fejgörcs. Néhány mély lélegzet, és újra képes volt gondolkodni. A teremben lévő emberek is a fejüket tapogatták.

- Hello - üdvözölte egy gyönyörű fiatal lány. - Nem láttál odakinn egy tízéves, szőke kislányt?

Christopher Stevens sajnálkozva rázta meg a fejét. Nem, nem látott. De látott sok mást, amit nem lett volna szabad látnia. Mert nem lett volna szabad léteznie. És a helyzethez egyáltalán nem illő módon látta a kérdező lány szépségét is. Rácsodálkozott. Ha nem itt lennének, most mondana neki valami kedveset, és meghívná egy italra... Titokban sóhajtott egy nagyot. Talán lesz még rá alkalom, ha most nem úgy látszik is.

- Kijuthatunk innen valaha? - jött egy idegen gondolat, valahonnan. Nem Aprilé.

Körülnézett. Ki ismerheti ezek közül a telepátiát? Talán a szépség? Nem, ő szavakkal kérdez. A másik lány? Nem úgy néz ki, mint aki válaszra vár. Az okostekintetű férfi, aki olyan bánatosnak tűnik? Vagy... Az enyhén ferde szempár kíváncsian figyelte, majd tulajdonosa alig észrevehetően biccentett egyet. Szóval ő!

- Nem lesz könnyű - küldte a feleletet. - Össze kell adnunk a tudásunkat. Akkor talán...

Tekintetével a falakat pásztázta. Rejtett kamerákat, mikrofonokat keresett. Ha vannak, a beszélgetés is bajos lesz. Nem látott semmi feltűnőt, de egy apró szerkentyűt bárhová be lehet építeni. Meg kéne tudni, van-e? Vett egy mély lélegzetet, és megszólalt.

- Hát, emberek, pillanatnyilag nem irigylem magunkat!

- Te talán tudod, miféle hely ez? - kérdezte az okosszemű férfi.

- Bár ne tudnám! - bólintott a rendőr. - És bár tudnám, látnak-, hallanak-e bennünket a fogvatartóink?

- Nem látnak, és nem is hallanak - válaszolta Oliver, az okosszemű. - Bármit beszélünk, nem reagálnak rá. Tökéletes biztonságban érzik magukat. Az ultrahangos ketyeréjükkel mindannyiunkat megbéníthatnak, nincs mitől tartaniuk. Kijutni nem tudunk, belülről nincs zár. Kívülről is kód és tenyérlenyomat szükségeltetik a nyitáshoz.

- Lehetetlen megszökni? - tette fel a kérdést Kristy Adair.

- Egy mód van rá - felelte Lester Wong. - Ha megtámadjuk az őröket, és elvesszük a távirányítót.

- Ha támadunk, rögtön bekapcsolják az ultrahangot. Az elől nincs menekvés. És nem marad erőnk támadni - aggályoskodott Oliver

- Kivéve, ha... - fúrta a tekintetét jelentőségteljesen a hadnagy szemébe Lester Wong.

 

 

Az ebédet mindig ketten hozták. Az egyik őr betolta a kocsit, a másik kezében a távirányítóval figyelt. Az első gyanús mozdulatra megnyomott egy kis piros gombot. 

Most is így történt. Nyílt az ajtó, és betolták az ételt. Gyors pillantással felmérték, hogy minden fogoly a helyén van-e? Ők békésen megindultak a kiskocsi felé, majd Oliver hirtelen mozdulattal ráugrott az elöl álló őrre. Lerántotta a fejéről a védősisakot. Nagy szerencse, hogy nem volt odaszíjazva. Nem tartotta semmi. Talán lusta volt, talán elbizakodott - de nem kapcsolta be. Nekik mindenesetre kapóra jött a felelőtlenség.

A másik őr abban a szempillantásban megnyomta a piros gombot. A sisakfosztott őr a rabokkal együtt kapott a fejéhez kínjában. Őt sem kímélte a falba rejtett kínzóeszköz. Oliver már a másik őrre támadt. Nem volt idő a sisakot a saját fejére tenni, támadni kellett, gyorsan! Kitépte az őr kezéből az apró, lapos szerkezetet, és odadobta a hadnagynak. Következő mozdulata az előrántott pisztoly ellen irányult.

- Igyekezz, fáradunk! - sürgette Lester. Ők képeztek védőernyőt Oliver körül, hogy legyen ereje támadni. De lassan az ő akaraterejüket is legyőzte az ultrahang. Még egy perc, vagy annyi sem, és elbukik a tervük!

Ekkor valahonnan új erő érkezett. April! - lélegzett fel megkönnyebbülten Chris. A lány megérezte, hogy segítségre van szükségük, és megtette, amit tudott. A zárt falakon keresztül eljuttatta gondolatenergiáit hozzájuk. Oliver kicsavarta a fegyvert ellenfele kezéből. Csak ekkor jutott idő megszerezni az ő sisakját is.

Saját bilincseikkel mozdulatlanságra kárhoztatták az őröket. Betömték a szájukat, ne tudjanak kiabálni. Bár, ha rájuk zárják az ajtót, onnan már nekik sincs szabadulás. Ekkor végre kikapcsolhatták az elviselhetetlen ultrahangot.

- Vajon hány őr lehet? - kérdezte Oliver.

- Hányan vagytok, te szemét? - sikította Aisha, és hosszú körmeit belemélyesztette az egyik őr nyakába.

Az tágra meresztett, dacos szemekkel bámult vissza, de felelni nem tudott, nem is akart. Látták rajta, hogy hiába kérdik.

- Hol van a vezérlőterem? - szállt be a vallatásba Oliver Grainger. Fogta a pisztolyt, amit előzőleg az őröktől szereztek meg, és a halántékához nyomta. - Felelj! Mi a belépőkód? És milyen kóddal lehet kiváltani a tenyérlenyomatot? Ha nem akarod, hogy a levágott kezeddel nyissam a zárakat, válaszolj!

Ezzel félrehúzta a szájáról a hevenyészett kötést. De az őr megrázta a fejét.

- Ha megmondom, megölnek!

- Ha nem mondod el, akkor én öllek meg! - csikorgott Grainger. - Mindig a közelebb lévő veszélyt kell előbb hárítani, így tanított az anyukám! Tehát?

- Hat-hat őr váltja egymást, tizenkétóránként - felelte rövid gondolkodás után vontatottan az újdonsült rab. - A vezérlő az a terem, ahol a hadnagy kiválasztotta az áldozatát. Ott van minden fontos gép. Meg Louis.

- A kód?

- Mindannyiunknak van egy saját kódja, amivel bárhova beléphet.

- A vezérlőbe is?

- Oda is.

- Halljam!

- Az enyém 47-17-23-65.

- A tenyérleolvasó?

- Nem tudom. Mindig a kezünket tesszük rá.

- Sajnos, igazat mond - közölte röpke fürkészés után a hadnagy.

- Visszatalálsz a vezérlőhöz?

- Muszáj lesz! - fanyalgott Stevens. - De előbb még van egy kis dolgom.

Most ő lépett a fogolyhoz. Szúrósan nézett rá, könyörtelenül. Meg kellett tudnia...

- Hol van a többi fogoly? A betegek, sérültek? Hol vannak?

- Itt, a szomszédban. Balra az első ajtó.

- Vannak még rajtunk és a sérülteken kívül többen is?

- Pillanatnyilag csak ennyien vagytok.

- OK. - Visszarántotta a rongyot az őr szájára. - Kifelé, emberek!

A hadnagy nagyon reménykedett, hogy nem téved. Hogy az ultrahangot külön-külön lehet kapcsolni a termekben, és nem az egész kócerájra vonatkozik.

Fejére tette az egyik védősisakot, a másikat Olivernek nyújtotta. Megvárta, míg a társai kiléptek a szobából, amely napokig a börtönük volt. Körülkémleltek, de nem járt erre senki. Apró szerencse. Talán több is követi! - gondolta, és megnyomta a piros gombot, mire odabenn felnyögtek az őrök.

Kilépett ő is, örömmel állapítva meg, hogy odakinn senki nem fogja a fejét. Bezárta az ajtót maga után. Ettől a kettőtől nem kell tartaniuk többé.

 

 

Megállt a zárt ajtó előtt, és erősen koncentrált.

- April! April, válaszolj!

- Chris?

- Van veletek őr? Veszélyes bemennünk?

- Nem, nincs. Csak ketten vagyunk egy kislánnyal. Be tudsz jutni?

Chris már a kódot billentyűzte. Kigyulladt a tenyérleolvasó jelzőfénye, kérte az azonosítandó kezet. Hatvan másodpercről indult a számláló, halk pittyegéssel.

- Most mi a fenét csináljunk? - tört ki a rendőr.

- Eressz oda! - tolta félre Grainger, mellőzve az udvariaskodást. Ujjai villámgyorsan jártak a számgombokon, de a visszaszámlálás nem maradt abba. - A fenébe! Nem fogsz ki rajtam! - szitkozódott halkan a foga között. Tíz... kilenc... a villogás gyorsabb lett, az idegesítő pittyegés sűrűsödött. Az utolsó másodpercekben végre a villogó sárga fény nyugodt zöldre váltott. A hangjelzés elnémult, az ajtó megnyílt előttük.

 

A másik két őrrel könnyű dolguk volt. Gyanútlanul közeledtek az egyik folyosón, a sisakjuk a kezükben volt. Nem számítottak támadásra. Ez lett a vesztük. A hadnagy bekapcsolta az ultrahangot, próba, szerencse alapon. Talán a folyosón is működik - remélte. Működött. Igaz, a társai is a fejüket fogták kínjukban, de csak addig, amíg ő és Oliver lefegyverezték az ellenfeleket. Visszavitték őket is oda, ahol a másik kettő volt, köntörfalazás nélkül belökték őket az ajtón, és rájuk zárták ismét.

Már négy sisakjuk volt, és még két szabad őr. No, meg Louis. Nyilván ő a legveszélyesebb, ő kezeli a számítógépeket. Ha megszimatolja a kitörésüket, és ki tudja menekíteni az őröket, az gáz. Főleg, ha van más fegyverük is az ultrahangon kívül. És itt nem lőfegyverre gondolt. Ezt halkan szóvá is tette társai előtt.

- Pillanat - szólt az okosszemű, és visszaszaladt. Matatott valamit a kódbillentyűkön. - Most már nem jönnek ki onnan. Távolról nem lehet nyitni az ajtót - közölte, ahogy visszaért.

Stevens haladt elöl, mögötte Oliver Grainger. Nyomukban Lester és April, a többiek hátul osontak. Hirtelen kinyílt egy ajtó, épp Lester orra előtt. Gondolkodás nélkül ütött. A kifelé igyekvő őr úgy rogyott össze, hogy nem is tudta, mi történt vele. Nem volt ideje észrevenni a szökevényeket. Társa kiáltani akart, de Lester már repült a levegőben. Talpéle csattant, az őr feje megbicsaklott, nyakcsigolyája reccsent.

- Jól vagy? - pillantott a holtsápadt Aishára Stevens. Sajnálta, de most nem volt idő vigasztalásra. Kénytelen lesz maga megbirkózni a látottakkal.

A lány némán bólintott, kezét a szájára szorította, hogy visszatartsa az öklendezését. Tudta, hogy erősnek kell maradnia. Majd később, ha sikerül megszökniük, megengedheti magának a gyengeséget. Lenézett a derekát átölelő, reszkető kislányra, és megszólalt.

- Menjünk tovább!

- Szedjétek össze a fegyvereket! - utasította az embereket a hadnagy. - Gyorsan! Igyekeznünk kell.

enekvés. Várni kell!

 

 

Előző rész...

Következő rész...

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek