Eliza Beth: Haláljáték 4. rész

A kisregényt Andrea Werfl írásai ihlették, amelyek tudtával és beleegyezésével megtalálhatók a történetbe ágyazva

 

- Nem is tudtam, hogy az unokaöccsének kulcsa van a házához! - fogadta a szomszéd a hazaérkező William Humphrey-t.

- Én sem! - húzta össze a szemöldökét gyanakvóan a nagybácsi.

- Nem magától kapta? - csodálkozott a szomszédasszony. - Csak nem valami rosszban sántikál a fiú?

- Remélem, nem - sóhajtott Will. - Mindjárt körülnézek odabenn. Köszönöm, hogy szóltak!

Nem mutatta, de aggódott. Testvére, tulajdon édes öccse is fekete bárány volt a családban. Ha egész éjszaka dolgozott volna a pincéjében a pénzcsinálógép, az sem lett volna elég neki. Korai halála megmentette attól, hogy végzetes adósságokba verje magát, de a házukat így is le kellett cserélniük kisebbre. Azt is csak az ő, Will segítségével tudta megtartani a sógornője. De ő szívesen segített, nőtlen-gyermektelen lévén, hogy legalább a kis Clark ne szenvedjen hiányt semmiben.

Most első dolga volt, hogy tüzetesen körülnézzen. Nem vett észre semmi feltűnőt. Bár... a számítógép előtt kissé ferdén áll a szék! Nem volt rendmániás, de úgy állt a kezére, hogy egyenesen betolta az asztal alá, most meg csak úgy oda van nyomva. A görgős szék lábai csak akkor fértek be a fiókok közötti helyre, ha megigazította. Most keresztbe álltak, és így nem lehetett beljebb tolni. Tehát ideült a géphez... vagy csak az asztalhoz?

Átvizsgálta a fiókokat. Megérzésre a legalsóval kezdte. Vajon a kazettához is szerzett kulcsot a fiú? Megszámolta a pénzt. Kétezer dollár hiányzott! Már megint!

Amikor először hiányzott a pénzből, még azt gondolta, ő számolta el, vagy rosszul emlékszik. A második hiány után beállította a kamerát az asztallal szemben, de nem is sejtette, kit fog rajtakapni a lopáson. Hogy épp Clarkot!

 

- Honnan van kulcsod a házamhoz? És a páncélkazettámhoz? Mióta lopod a pénzemet?

- Ezt most a nagybátyám kérdi, vagy a vizsgálóbíró? - kérdezett vissza Clark, csak azért, hogy időt nyerjen. Gondolkozni kéne, kitalálni valami hihető hazugságot, de gyorsan!

- Most még a nagybácsi - felelte William Humphrey kemény hangon. - Tőled függ, hogy meddig. Bármelyik pillanatban átválthatok vizsgálóbíróra! Ne várd meg! Felelj!

Clark Humphrey lehajtotta a fejét. Agykerekei sebesen forogtak. Mi lenne a jobb, ha tagad, vagy, ha mindent beismer? Tudta, nagybátyja kemény ember, de becsületes. És az őszinteséget másokban is nagyra tartja. Talán megbocsát.

Hirtelen néhány papírlap pottyant elé az asztal lapjára. Rájuk pillantott, és rögtön tudta, hogy már nincs választási lehetősége. A fotókon tisztán látszott, ahogy a fiókban matat, pénzt számol, az egyiken épp a zsebébe teszi.

- Egy kis segítség a memóriádnak - szólt a bíró halkan. - Halljam! Mire kellett neked az a sok pénz?

- Számítógépes játékra - tört meg a fiatalabb Humphrey.

- Ennyi? - nyomta meg a szót hitetlenül az idősebb. - Tízezer dollár... játékra?

- Tizenkettő - helyesbített a tolvaj. - Ez egy különleges játék...

- No, mesélj! - szólította fel a nagybácsi szigorúan. - Mindent tudni akarok! És ezt már a vizsgálóbíró mondja!

 

 

Verejtékben fürödve ébredt fel, a tulajdon nyögésére. Alatta a lepedő merő víz volt, bizonyítva, hogy már órák óta hánykolódott így. Üzenetet kapott a barátjától, de nem bírta értelmezni. Egy feltűnő neonfelirat a feketére festett, biztonsági zárakkal bőven felszerelt ajtó felett.

„Virtuális kínzókamra" - hirdette a fényreklám. Mi lehet ez? Végighúzta tenyerét nyirkos homlokán, próbálta marasztalni még az álmot. Hátha ki tud még valamit olvasni belőle. De hiába! Felkelt hát, hogy lezuhanyozzon. A szoba hűvös levegőjében megborzongott, mintha csak előre érezte volna, mi vár rá. A komód mellett elhaladtában vetett egy kósza pillantást az órára, de abban a pillanatban el is felejtette, mit látott a számlapon. Visszafordult, még egyszer megnézte. Hajnali két óra volt.

Több mint egy hete nem tudta elérni a barátját. A telefonját nem vette fel, a főnöke nem tudja, hol van. Speciális üzeneteire sem válaszolt. Nem jellemző rá, hogy így eltűnjön. Aggódott érte.

És most ez a kép! Tudta, hogy a barátjától jött, álmában hallotta, hogy hívja: Segíts! Gyere ide!

Ide! De hova? Nyilván ezt a bejáratot kell keresnie, de hol, a mindenségit neki!? Nyugi, haver! - biztatta magát. Gondolkozz! Ha más városban lenne, mint a lakhelye, akkor jelezte volna. Tehát Washington. OK. Eddig jó. Utána kell néznie, mi lehet az a virtuális kínkamra? Letelepedett a számítógép elé...

Reggel első útja a főnökéhez vezetett. Kért egy hét rendkívüli szabadságot.

- Nagyon jól meg kell indokolnia, hadnagy, hogy elengedjem - figyelmeztette a rendőrkapitány. - Tudja jól, hogy kevesen vagyunk.

- Tudom, uram! - felelte a hadnagy. - Washingtonba kell utaznom, mert a legjobb barátom, akit ön is ismer, eltűnt. Ám ma éjszaka vészjelzést kaptam tőle. Bajban van.

- És ki lenne az?

- April Burgess, uram!

- April? - hűlt el a rendőrfőnök. - Ha April vészjeleket küld, akkor már nagyon nagy zűr van!

- Amikor utoljára beszéltünk, annyit mondott, hogy a főnöke valami óriási disznóságba keveredett.  Igencsak kompromittáló fotóval zsarolják, és utána akar nézni. Azóta nem jelentkezett, és én is hiába kerestem.

- Rendben, kap egy hét szabadságot! Találja meg!

- Köszönöm, uram!

- Ha segítség kell...

- Szólok! - biccentett, és kilépett az ajtón.

 

 

 

Előző rész...

Következő rész...

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Answer
#4. 2015. május 23. 11:53
El hát!
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2015. május 23. 11:47
Eliza Beth
#3. 2015. május 23. 11:47
Remélem, a 3.-at is elolvastad :-)))
Answer
#2. 2015. május 22. 09:36
Tetszik, várom a folytatást!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Így szabadulj meg a tokától!