Eliza Beth: Haláljáték 3. rész

A kisregényt Andrea Werfl írásai ihlették, amelyek tudtával és beleegyezésével megtalálhatók a történetbe ágyazva

 

Nyugtalansága kibírhatatlan volt. A feszültség, amely egész lényén eluralkodott, szinte tapintható volt.

Egész délelőtt zavartan járkált a lakásban. Leült, bekapcsolta a televíziót, bámulta a képernyőt kifejezéstelen arccal, majd hirtelen felpattant. Kiment a konyhába, rágyújtott. Készített egy kávét, belekezdett egy rejtvénybe, majd félbe hagyta. Elkísérte a feleségét vásárolni, de nem volt türelme várakozni a pénztárnál, hangosan morgolódott, szitkozódott. Felesége csitító szavai, rendreutasítása csak még inkább növelte idegességét. Még a feje is belefájdult.

Kint az utcán durva hangon letorkollta az asszonyt, a gyerekre is rákiabált; nem sok választotta el attól, hogy üvöltsön...

Otthon - mint a ketrecbe zárt vadállat - körözött, szobáról szobára járt, ingerülten kötekedett, veszekedést provokált, vádaskodott ok nélkül. A laptop előtt sem tudott sokáig megmaradni. Végül sietősen felöltözött, magához vette üres pénztárcáját, és indulni készült.

- Hova mész, Clark? - kérdezte Lili.

- Dolgom van! Ne kérdezd már folyton, hogy hova megyek, mikor jövök! És ne telefonálgass utánam! Hagyj végre békén! - csattant fel dühöngve.

- De hát... Én csak... - kezdte Lili, de a férfi félbeszakította:

- Nem érdekel! Ne ellenőrizz folyton! Megyek, mert dolgom van! - Ezzel bevágta maga mögött az ajtót.

Beszállt a liftbe. A vére már elviselhetetlen iramban robogott az ereiben, az adrenalinszintje az égig szökött, izzadt, melege volt, a szíve hevesen kalapált. Kezei remegtek az izgalomtól, a cigaretta végét szinte elrágta.

Akkor enyhült izgalma egy kicsit, amikor leszállt a villamosról, és a rövid séta után végre megérkezett. Elővette a kulcsot. Óvatosan betette a zárba, finom mozdulatokkal fordított rajta kettőt és belépett a gondozott kertbe.

Megtorpant. Hallgatózott, de nem hallott neszt. Zárva volt az ajtó és minden ablak, a macskák kinn feküdtek a lépcsőn. Süttették a hasukat. Hátra ment. Az autó sem állt a garázsban. Minden óvatossága feloldódott, mert már biztosan tudta, hogy a ház üres.

- Nincs itthon senki... - gondolta megkönnyebbülve.

Kinyitotta a hátsó ajtót és belépett a konyhába. Gyorsan ledobta a kulcsát az asztalra, cipőjét lerúgta lábairól, és célirányosan nagybátyja dolgozószobájába ment.

Amint meglátta az íróasztalt, feszültsége, ingerültsége semmivé foszlott. Szívének zakatolása szelíd dobogássá vált, s az idegeit feszítő nyugtalanság megszűnésével fejfájása is elmúlt, és nyugalom áradt szét lényében.

Végigjáratta kezét az asztal dióbarna lapján, réz berakásain. Simogató mozdulatai szinte becézték a nemesmívű tárgyat. Megemelte a széket, leült. Átnézte nagybátyja frissen érkezett leveleit, jegyzeteit. Megnyitotta számítógépét, beleolvasott üzleti feljegyzéseibe, e-mailjeibe, naplójába. Meghallgatta a rögzítőn hagyott üzeneteket, s csak ezután tért rá jövetelének igazi céljára.

Tárcájából elővette az ügyesen lemásolt és elkészített apró kulcsot. A legalsó fiókhoz hajolt, cirógató mozdulatokkal átfuttatta rajta ujjait, majd kinyitotta.

Kivette a benne lévő fémdobozt, felnyitotta. Kéjes mosoly áradt szét arcán.

- Ez az... itt van! - suttogta lágyan és kivette a pénzt.

Megszámolta, majd magához vette egy részét. Épp csak annyit, amennyiről azt gondolta, még nem tűnik fel a hiánya...

Mindent elrendezett maga körül: visszatette a kazettát, bezárta a fiókot, rendbetette az asztalt, kikapcsolta a gépet. Már indulni akart, amikor tekintete megakadt egy fényképen. Felesége és kisfia volt rajta. Kinn álltak a kertben és boldog mosollyal néztek bele a kamerába.

Szinte lebénult az asszony tekintetétől. Megborzongott... Emlékezetébe villant, mit gondol Lili a lopásról... Egy pillanatra mintha szégyent érzett volna, és bizonytalanságot tettének helyességével kapcsolatban.

Ám szinte azonnal megnyugtatta magát. A boldogság, amely a lopás élményéből és a pénz birtoklásából fakadt, minden kétségét eloszlatta.

- Neki van, nekem nincs pénzem. Szükségem van rá, és kész! - gondolta.

Az iménti pillanat mintha nem is létezett volna... A vérében hordozott, apjától öröklött jellembeli hiba minden erkölcsi és etikai gátat kikapcsolt lelkében... a kísértés legyőzte őt... Nem számított, hogy éppen azt lopta meg sokadszorra, aki apja helyett apja volt, aki segített a családjának, ha gond támadt.

Odakint a kertben cigarettára gyújtott, és elégedetten kisétált a kertkapun... Azt már nem láthatta, hogy a szomszéd ház ablakában a függöny meglebben...

(Andrea Werfl: Kísértés)

 

 

 

- Szökésben az Ópiumkirály! - harsogták a médiák. - Ma egy hete, hogy a kábítószer-kereskedők bandája kiszabadította a főnökét. Noha senki nem tudta, hogyan és mikor szállítják át a végleges börtönébe, az úton mégis rátámadtak a rabszállító autóra, berobbantották az ajtaját, megölték a kísérő rendőröket, és nyomtalanul eltűntek.  Az Ópiumkirállyal együtt szállított nyolc rabból már csak egy kószál szabadon, a szélhámos kivételével mindet sikerült elfognia a hatóságoknak...

A szélhámossággal vádolt Lester Wong az erdőben bujkált. Még az első órákban szerzett egy őrizetlen szárítókötélről farmert, és piroskockás flanelinget. Amikor a tulaj mégis előkerült, és puskagolyót küldött utána, bemenekült a sűrűbe. De nem ismerte a bogyókat, nem merte megenni őket; éhes volt már nagyon. Két nap után végre rászánta magát, hogy megkörnyékezi a közeli benzinkutat. Csak lesz olyan pillanat, amikor nem figyelnek, és szerezhet valami ennivalót.

Bemerészkedett a shopba. Csak egy lány volt a pénztárban, más senki. Lester rámosolygott, bevetette csáberejét. Gondolta, kicsit udvarol neki, aztán eltereli a figyelmét, és elszelel valami kajával. A sors azonban keresztülhúzta a számítását. A tv-ben épp a híreket mondták, és a még szabadon kószáló szökött rab képét mutogatták. A lány a képernyőt bámulta, aztán Lestert. Végül sikított egy nagyot.

Erre már a benzinkutas is előjött a raktárból. Lester felhúzta a nyúlcipőt, kifordult az ajtón. A kúthoz épp beállt egy kocsi, vezetője kifelé kászálódott. Wong megragadta, kirántotta, és bevetette magát a helyére. Arra már nem maradt ideje, hogy indítson. Az anyósülésről hangtompító meredt rá. Ami nem lett volna nagy baj, de pisztoly is tartozott hozzá.

 

 

Eden Convay rettegve bámult a képernyőre. Saját magát láthatta, korbáccsal a kezében, amint épp lesújt egy szerencsétlen nőre. A nő teste már több sebből vérzett, látszott, menekülne, de a bokájánál fogva a falhoz volt láncolva. Eden arcán kéjes mámor.

Úristen! Ha ez kiderül, oda minden tervem! De a becsületem, az életem is! Kalifornia jövendő kormányzója nem lehet sáros. Még csak poros sem! - fanyalgott. Hát még, ha azt is megtudják, hogy az adófizetők pénzén csináltam? Engem meglincselnek!

Szívét jeges félelem markolta szorosra, homlokán verejték ütközött ki. Kénytelen lesz kifizetni a zsaroló által kért összeget. Pillanatnyilag százezer dollárt kér, de Convay tisztában volt vele, hogy nem szokták ennyivel beérni. Ha az áldozat egyszer fizetett, másodszor is fog! És harmadszor is...

Ki kell nyomoznia, ki zsarolja! Ha valami kis piti alak, megöleti. Ha Kirby, akkor nehezebb dolga lesz, de vagy megöleti őt is, vagy visszazsarolja. Igaz, bizonyítéka nincs ellene, de elmondhat mindent a sajtónak, névtelenül. Akkor a gépezet megindul! És a zsaruk kinyomozzák, kicsoda Kirby, mit csinál, hogyan, mikor, kivel...? És megtalálnak engem is! - döbbent rá. Nem jó, nem jó! Valami mást kell kitalálnom! De mit? Mit?

Bánta már nagyon, hogy engedett az ösztöneinek. Miért is nem bírta türtőztetni magát? Eszébe jutott a felesége, aki eddig mindenben mellette állt. Az ő vagyona segítette, hogy megkaparinthassa a miniszteri széket. Az ő támogatása juttatta el odáig, hogy kormányzónak jelölték. Elanor! Hogy nézzek a szemedbe?

Nem azt szégyellte, amit tett, csak azt bánta, hogy kiderül...

 

 

Előző rész...

Következő rész...

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek