Eliza Beth: Fő utca tizenhat

Anno a Tollal elődjére készült írásom.


Józsi, a postás évtizede minden nap ezidőtájt érkezett a Fő utca tizenhatba. Békebeli, elöregedett ház volt ez, utcára néző hatalmas ablakokkal, befűthetetlen négyméteres belmagassággal, hosszú, kopott lépcsősorral. Ugyanolyan kopott emberekkel. Régi ismerőse volt a postásnak a nyolclakásos ház minden egyes lakója.

Kató néne igyekezett halkan kukucskálni, de csak az ő süket fülei nem hallották azt az egyértelmű neszt, amit a túloldalon okozott. A néni valószínűleg az ajtó mögött várta már, mert az első csengetésre kinyitotta. Amióta a férje meghalt, egyetlen kikapcsolódása a közeli templom esti miséje volt. Nagy betegnek kellett lennie, hogy kihagyja. Jöttek is az aggódó telefonok, ha nem látták az ismerősök.

Józsi kedvelte az öregasszonyt, bár néha nehezen tudott szabadulni tőle, mégsem bánta, mert mindig mosolygósan fogadta őt. Akkor is, ha rég elfogyott a múlt havi nyugdíja. Mély belenyugvással viselte az életet, Isten akaratának tudván be a sorsát. Két lánya és a fia gyakran meglátogatták, hozták az unokákat, de hiába kérték, költözzön oda valamelyikükhöz, ne legyen egyedül. Nem! Még csak hetvenegy éves - mondogatta. Amíg el tudja látni magát, nem lesz senki terhére. Kevéske nyugdíját okosan beosztotta. Józsi tudta, hogy többször eszik zsíros kenyeret, mint rántott húst, mégsem volt olyan alkalom, hogy neki ne jutott volna egy csésze kávé, vagy tea. El is szokta fogadni a kínálást, mert tudta, hogy Kató néne jószívvel adja, meg aztán... valahogy mindig jobb kedvvel távozott, mint ahogy érkezett. A csendes, magányos öregasszony boldog volt, és ez meg is látszott rajta. Most is kellemesen átmelegedett a teájától. Fürgén ment a szemközti lakáshoz.

Szerdahelyi Viola ügyes kezű masszőr hírében állt. Igaz lehet, hisz egymásnak adják a kilincset a kuncsaftok. Most is áll egy autó a ház előtt, Józsi többször is látta már, visszatérő vendég az úr. Viola még nem volt harminc, erős testalkatú, erős akaratú lány volt. Megelégelte, hogy a férje csalta fűvel-fával, hát kirúgta. Saját kezébe vette a sorsa irányítását, elvégzett egy tanfolyamot, lakása felét masszázs-szalonná alakította. A rossznyelvek szerint: „Masszázs? Na persze!" Bedobott a nyíláson néhány képeslapot, halkan koppant a postaláda alján. Bentről valami elmondhatatlanul érdekes, éteri finom illat áradt kifelé a levélnyíláson keresztül. Felismerhetetlen, halk, kellemes zene hangjai szűrődtek át az ajtón.

Józsi, a postás megfeszítette a derekát, egy pillanatig elábrándozott arról, hogy egyszer ő is megmasszíroztatja fáradt tagjait, aztán komótosan felsétált a lépcsőn az első emeletre. Mindig alulról kezdte, így minden szinten tudott egy kicsit pihenni. Kár, hogy hajdanán nem terveztek a háznak liftet. Akkoriban még nem voltak így elkényeztetve az emberek, mint manapság - dörmögte magában.

Nem számított rá, hogy Lidike itthon lesz. A tisztesség kedvéért becsengetett, mielőtt az ajtóra ragasztotta volna az értesítő cédulát. Nagyon meglepődött, amikor a bejárat feltárult előtte, és a nyílásban ott pózolt Lidike. Koromfekete pillái alól végigpislantott Józsin, összehúzta magán a lezser pongyolát, normál álló-állapotba rendezte hosszú combjait.

- Maga az, Józsi?

- Hivatalos levelet hoztam, Lidike! Itt írja alá! - nyújtotta a tömböt, majd a borítékot.

A nő átvette, majd szinte azonnal újra pózba vágta magát. Kihúzta a hátát, kacéran hátradobta a haját. A postás megesküdött volna, hogy egy fél fejjel magasabb is lett. A lépcsőn egy szürke öltönyös férfi lépkedett felfelé.

Harsány csatakiáltással süvített el mellette két kisgyerek. Szinte lesodorták magukkal a harmadik emeleti lakó, nyolcéves, neveletlen ikerfiai. A köszöntést hírből sem ismerték, az udvariasságot szintúgy. Vajon miért nincs iskolában ez a két ördögfióka? Az ajtó becsukódott Lidike látogatója mögött.

Józsi tudta, hogy a lány... nos... izé... hivatásszerűen szerelmes. De hát nem tartozik rá! Néha látta, amikor egy csodaautóba szállt be éppen, persze, sosem ugyanabba.

- Látta? Már megint egy új férfi! - suttogta a nyíló ajtóból Halmosiné, az örök pletykafészek. - Minden nap másik! Ennél már csak Viola rosszabb. Amióta a férje elhagyta, nagyobb a forgalma, mint egy kuplerájnak. Most is vannak nála. Pedig ahogy az a nő kinéz! Hát... - csóválta a fejét nemtetszését nyilvánítva. - Hozott nekünk levelet? - váltott témát.

- Nem, ma nem - felelte Józsi, miközben elhaladt előtte. Vele nem szívesen állt volna meg beszélgetni. Először is: nem ér rá! Másodszor: nem kíváncsi az egész utca magánszférájára. Harmadszor: a Halmosi-lányéra meg végképp nem! Így is többet tud, mint kellene. Például azt, hogy forró nyári napokon melyik kapualjban szokott a Dórácska csókolózni, és illetlen helyekre nyúlkálni-nyúlkáltatni. Tudta azt is, hogy Halmosi nem hagyja az asszonynak kibeszélni magát. Ezért aztán, akit lehet, elkap, és rázúdítja a híreit. Jobban tenné, ha elmosogatna - gondolta, merthogy egyenes rálátás nyílt a konyhaasztalra. Elhúzta az orrát, nem tetszett a kiáramló illat. Nehéz füst settenkedett az asszony háta mögött.

- Valami ég odabenn! - figyelmeztette a postás a házi hírharangot.

- A káposztám! - sikkantott a nő, és bevágta az ajtót.

Kovácséknál szokás szerint állt a bál. Kihallatszott a kiabálásuk. A férj alkoholista, az asszony meg irigy. Nehogy már a Pista egy pohárral többet igyon!

- Az az én söröm! - sivította a feleség. - Ne merészeld elvenni, teeeee...!

Székláb karcolta a követ, pofon csattant. Felsírt egy gyerek. Összetört pohár csörömpölt bele az asszony átkozódásába. Újabb pofon, egy „elhallgass már, te istenátka!", majd hirtelen hatalmas durranással végezte be földi pályafutását egy sörösüveg a bejárati ajtó belső oldalán. A pillanatnyi csendben csak Józsi cipője koppant a lépcsőn.

Nyomasztó érzésekkel a szívében állt meg az ajtó előtt. Nem kerülheti el, muszáj becsengetni. Hivatalos levelet hozott a rendőrségtől. Úgy hallotta, Kovács részegen elütött egy gyereket, aztán tovaszáguldott. Egészen a sarokig, ahol elfelejtett befordulni. Az útjába állt házon keresztül képtelen volt magának utat törni, a tűzoltók vágták ki az összeroncsolódott járműből. Mindez hónapokkal ezelőtt történt, de úgy látszik, még mindig nem zárult le az ügy. Mindenesetre Józsi bízott benne, hogy a részeg disznó nem ússza meg a megérdemelt büntetését. Kicsit tipródott az ajtajuk előtt, majd a viszonylagos fegyverszünet hallatán megnyomta a csengőt.

Olyan hirtelen tépték fel az ajtót, hogy megijedt. Kovács egyik kezével a felesége hajába kapaszkodott, másikkal a kilincsbe. Aztán az asszonyt lecserélte a postás által átnyújtott golyóstollra, a kilincset viszont nem eresztette el. Imbolyogva kapart valamit az orra elé tartott tömbbe, elvette a levelet, majd egy hatalmas hörgéssel összeroskadt. Felesége odébb rugdosta, majd becsukta az ajtót, nem törődvén azzal sem, hogy a drága férje itt-ott hámhiánytól fog szenvedni. Józsi megkönnyebbülten lélegzett fel.

Kiss úr nevére hosszúkás boríték érkezett. Nem ígért az semmi jót, az utcában már másnak is adott ilyet. Ugyanaz a cég küldte. A másik kettő felmondólevél volt. Nagyon valószínű, hogy ebben is az lapul. Kiss úr ötvenes, keménykötésű, dolgos férfiú. A felesége beteges, most van folyamatban a leszázalékolása.

- Úgy vettem észre - viccelődött tavaly az asszony, amikor még jobb állapotban volt -, hogy az ész és a fenék nagysága egymással egyenes arányban növekszik.

- Ezt miből vonta le? - ámult Józsi.

- Nézze csak meg az én kis Zsanettemet, tudom, elkényeztetem, de hát kései gyerek, tudja... és olyan jó étvágya van. A kamaszoknak meg sokat kell enni, mert még növésben vannak... szóval elég nagy a feneke, de esze is van. Én meg!? Egyre csak fogyok, a seggem is, de sajnos az eszem is...

Milyen igaza volt - gondolta most a postás. Ahogy egyre inkább elhatalmasodott az asszonyon az Alzheimer-kór, úgy fogyott az esze. De fogyott az egész nő, nem csak a segge! Vékony volt, úgy állt ott a férje mellett, reszketve, mint egy kis veréb.

Józsi nem várta meg, míg felbontják az ajánlott levelet. Ellépett az ajtótól. Nem akarta, mégis kihallotta a cifra káromkodást. Tehát igazam lett! - állapította meg magában. Remélte, talál másik munkahelyet Kiss úr, ő igazán megérdemli. Becsülettel felnevelte két fiát, a lány most megy középiskolába. Zsanett jó eszű, gyors felfogású, kitűnő tanuló. Ilyen magas tandíjak mellett azonban munkanélküli segélyből, meg rokkantnyugdíjból az egyetem csak álom lehet!

Novák Lacika önálló volt hétéves kora óta. Mivelhogy nagyszülő egy darab sem volt a láthatáron, szülei kénytelenek voltak megbízni a gyerekben, megtanítani alapvető dolgokra. Mint például a lakást nyitni-zárni, közlekedni, el-nem-tévedni. Ebédet melegíteni. Az anya két műszakban dolgozott egy gyárban, az apa ugyanott, az ellenkező műszakban. Nem sok idejük maradt Lacikára figyelni. Ki is használta rendesen, csavargott, miközben szemrebbenés nélkül hazudta, hogy kész a leckéje.

A gyerek időközben tizenkét éves lett, de esze nem lett több - állapította meg Józsi rezignáltan. Bár... vékonycsontú gyerek, a feneke is kicsi - vigyorgott magában rosszmájúan. Az imént találkozott vele az utcán, már megint csavarog, pedig iskolában kellene lennie. Ehelyett a közvilágítást ellenőrzi. Csúzlival.

- Tudod, fiam - szólt hozzá egyszer régebben Józsi -, azok a lámpák nem kevés pénzébe kerülnek a városnak. A te szüleid adójának egy része is benne van, amiért keményen megdolgoztak. Te meg csak úgy szórakozásból rongálod!

- Mi közöd hozzá, tata? - vágta rá a gyerek szemtelenül. Nem zavartatta magát, folytatta elmélyült koncentrációt igénylő tevékenységét. Később áttért az ablakokra. Néhány panasz, majd jónéhány szülői pofon után már csak suttyomban folytatta a garázdálkodást, főleg a távolabbi utcákban. A környéken már rettegnek tőle, ő a kutyák-macskák réme. De egyetlen mozgó állat sincs tőle biztonságban.

Novák Lajos ijesztő látványt nyújtott. Arca, kezei, a ruhája merő vér volt. Józsi elhűlt.

- Felrobbant a paradicsomkonzervem. Lehet, hogy hidegen kellett volna kinyitnom?... - nevetett fel a férfi, megrökönyödése láttán. Ekkor már Józsi is megérezte: finom illatok szállingóztak kifelé. - Bolognai makaróni lesz. Új recept. Csak spagettitészta van itthon.

Novák ebédet főzött. Eszerint ezen a héten az asszony dolgozik délelőtt, és a párja meg akarja lepni, mire fáradtan hazatér. Hát, nagy gyakorlata nem lehet! Talán mosni jobban tud - villant át Józsi fején, a ruhájára pislantva. Belenyúlt a nyakába akasztott táskába. Könyvformájú csomagot hozott nekik. Biztos megint a gyereknek rendeltek valamit, amitől hátha okosabb lesz. Csak sajnos a tudás hordozóanyagának birtoklása nem egyenlő a tudás birtoklásával. Aláíratta a papírokat, átvette az utánvételi díjat, udvariasan utat engedett a lefelé igyekvő lakónak.

- Jó napot! - Torma Kázmér a fiai után igyekezett. A csókolomot csicsergő kislányt a karján vitte. Szépen felöltöztetve, sapkába-sálba bújtatva. Mindig hármasban mennek el, legalábbis Józsi így tapasztalta. Nem dolgozott sem a férj, sem a feleség, mégis mindig volt pénzük. Amikor ide költöztek, a kislány épp úton volt, már itt született meg. Eleinte sok látogatója volt a családnak. Ezt onnan tudta Józsi, hogy néha tíz pár lábbeli is sorakozott az ajtó előtt. Furcsállta, hogy a vendégek nem léphetnek be cipőben a lakásba, és kinn kell hagyniuk őrizetlenül. A mai világban, amikor mindent elvisznek, ami nincs lebetonozva.

Ő sem járt még soha Tormáék lakásában. Ha hozott valamit, átadta az ajtóban és ment a dolgára. Aztán a cipők megfogyatkoztak - talán elmaradtak a látogatók? -, sokáig csak az apáé volt kinn. Pár hónapja már az sem.

Tisztes, békés polgároknak tűntek, a két köszönni-nem-tudó ördögfióka ellenére is. Minden vasárnap áhítattal hallgatták a misét. Kató néne említette, hogy az egész család jár templomba, buzgón gyakorolják a vallásukat. Gyónnak, áldoznak, imádkoznak. Józsi mégis kerülte a férfit, hacsak tehette. Nem állt le vele beszélgetni, pedig tudta, hogy ő is focirajongó. Témájuk lett volna. Hogy ennek dacára mi tartotta vissza? Egyszer tanúja volt, amikor a két fiú lelkendezve szaladt az apjához, egy barna tárcát mutogatva boldogan.

- Melyiktek volt? - kérdezte az apa.

- Láttuk, hogy a pasi a jobb zsebébe rakta a tárcáját - mesélték izgatottan.

- Toncsi nekiszaladt, feldöntötte, én meg segítőkészen leporoltam a kabátját - dicsekedett Szilárd.

- Jól van, ügyesek vagytok! - Torma Kázmér megdicsérte a fiait, miközben kihívóan nézett a mellette elhaladó postásra. Sejtette, hogy mindent hallott, de nem zavartatta magát. Hát ezért nem szerette őt Józsi. Mély meggyőződés élt benne, hogy a család lopásokból él. Vasárnaponként meg eljárnak a templomba „képmutatni"...

Az asszony is fura szerzet volt, ahogy ott állt az ajtókeretben, szinte védekezőleg, nehogy eszébe jusson belépni... Most nem hozott nekik semmit, Józsi egy halk „keziccsókolom"-mal elfordult, az ajtó diszkréten csettent... majd egy alig hallható finom nesz, a kukucskanyílás fedele... A nő ellenőrizte, hogy a postás valóban elmegy.

A lépcsőn lefelé menet Józsi magában már a következő ház leveleit rendezgette...

Morzsi ott vonyított az ajtó előtt. Nyilván besurrant, amikor a Torma família távozott. Morzsi Kató néne vén tacskója volt, szelíd, megbízható kutyus. Jelzett, ha ki akart menni, megtisztelte a közeli liget valamelyik fáját vagy bokrát, majd türelmesen megvárta a kapuban, míg a gazdája beeresztette. Most az ajtót kaparta izgatottan, odaszaladt a postáshoz, majd vissza az ajtóhoz. Mindezt keserves hangokkal kísérve. Józsinak nem volt kutyája, de elég történetet hallott, hogy sejtse, valami baj lehet odabenn. Bekopogott, csengetett, dörömbölt. Semmi mozgás. Pedig itthon kell lennie a néninek, az előbb voltam nála! - aggódott.

Viola csengőjére tapadt. A nő kezeit törölgetve nyitotta az ajtót.

- Keziccsókolom! - hadarta Józsi. - Valami baj van Kató nénivel, ki kéne hívni a rendőrséget, hogy nézzék meg. Felhívná őket?..

- Mi történt? - jelent meg a zajokra a lépcsőfordulóban Halmosiné. Kíváncsian tekintgetett körbe, új hírekre éhesen. Feljebbről fülsértő, hisztériás gyereksírás, házrengető ajtódurranás hallatszott. Súlyos léptek döngtek a pletykafészek mögött. Részeg-erős kar taszította félre. Morzsi dühödt ugatásba kezdett.

- Mmmi... mi az? - dadogta az imbolygó szeszkazán. Józsi nem tudta, elért-e a tudatáig, amit mondott neki, mindenesetre hatalmasat rúgott az ajtóba. - Most mmmár... be-bemehetsz, haver! - dünnyögte. - Hoppá..! Vagy mégsssem... - újabb rúgásra készült, de elvitte a lendület, hanyattesett, többet nem is mozdult, horkolva elaludt.

Eközben Viola a rendőrségnek magyarázott, épp a címet adta meg. Torma Kázmér jött elő a pincéből, kerékpárt tolva maga előtt. A kislány mellette tipegett. A fiúknak se híre, se hamva.

- Negyedórán belül itt a rendőrség, legfeljebb húsz perc - tolmácsolt a masszőrlány.

- Ha tényleg baj van, az késő lehet - nézett végig rajtuk Torma. Hosszú, vékony szerszámot vett elő a zsebéből, belekotort a zárba. Az ajtó kinyílt, ahogy visszahúzta a zár nyelvét. - Hm... úgy látom, a néni rosszul zárta be az ajtaját. Lehet, hogy a kutyának hagyta nyitva?

Kató néne a konyhában feküdt. Arca szürke volt és verítékes, nehezen lélegzett. Jobb karja görcsbe merevedve markolta mellén a ruháját, de eszméletén volt. Szólni képtelenül, reménykedve nézett rájuk. Viola azonnal a telefonra csapott, mentőt hívott. Szívinfarktus! - kiáltotta a kagylóba. Halmosiné ölébe vette a beteg fejét, nyugtatgatta, simogatta. Még szerencse, hogy rongyszőnyeg van a kövön, nem kell feleslegesen mozgatniuk. Józsi takarót keresett, ráterítette Kató nénire. Morzsi vonyítása nyüszítéssé szelídült, gazdája kézfejét nyalogatta buzgón.

Kiss úr jelent meg az ajtókeretben. Kezében egy apró üvegcse. Tanácstalanul mutatta.

- Még a feleségem kapta, amikor a szívritmus-zavarai kezdődtek... Nitroglicerines... Nyelv alá kell spriccenteni...

- Az jól jöhet - vette el tőle Viola. - Nyissa ki a száját, Kató néni! Meg tudja csinálni! - biztatta. - A nyelvét is húzza hátra...

Halk szisszenéssel permetezte a gyógyszert a beteg nyálkahártyájára. A néni már ettől elfáradt, lehunyta a szemét. Sziréna sivított a távolból. Fékcsikorgás, ajtócsapódás, sietős léptek.

- Nem ő! - hallották kintről Torma Kázmér lekicsinylő hangját. - Ez simán részeg. Arra menjenek...

Józsi hosszan nézett a távolodó mentőautó után. Morzsit az út közepén kapta el a ki-tudja-honnan-előkerült Novák Lacika. Öreg kutya lévén hamar fáradt ő is, csak ugatott veszettül a gyerek karjában, de nem menekülhetett. Bátorító kezek vakargatták a füle tövét.

- Nyugi, Morzsi! - dörmögött a fiú. - Hamar visszahozzák a gazdádat, addig meg elleszünk együtt...

Érik még az embert meglepetések! - állapította meg Józsi, és megszaporázta a lépteit. Késésben van, és hosszú még az utca...

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Mester Györgyi
#19. 2015. január 25. 12:01
Kedves Eliza!

Nagyszerű ötlet, egy postás révén bemutatni a lakóközösséget, amelynek tagjai - bármennyire is kritizálható is az életvitelük - a bajban összetartanak, és előbújik belőlük az emberség.
Tetszett, gratulálok!

Györgyi
Eliza Beth
#18. 2012. április 25. 19:57
Köszönöm, Kató! :-)
előzmény: Juhász Kató hozzászólása, 2012. április 25. 15:01
Juhász Kató
#17. 2012. április 25. 15:01
Nagyon jól választottad meg a témát, és
remekül írtad le.
A postások bizony nagyon sokat tudnak a körzetükbe tartozó emberek életéről.
Eliza Beth
#16. 2012. április 25. 08:08
Köszönöm, Mara!

Nem biztos, hogy rosszindulatú volt, lehet, hogy csak túl sokat képzelt a saját eszéről :-)
előzmény: Mara hozzászólása, 2012. április 24. 21:52
Mara
#15. 2012. április 24. 21:52
Drága Eliza Beth, mindig vannak rosszindulatú emberek. nekem is nagyon tetszik írásod.
Szeretettel gratulálok: Mara
Eliza Beth
#14. 2012. április 24. 06:48
Kitalált valóság, de akár igaz is lehetne.
Köszönöm, Zsuzsa!
előzmény: Döme Zsuzsa hozzászólása, 2012. április 23. 21:35
Eliza Beth
#13. 2012. április 24. 06:48
Tudhattam volna, hogy elégedetlen leszel :-))))
Köszönöm a dicséretet!
A hosszú úton nem biztos, hogy elindulok... hacsak meg nem noszogat egy újabb téma :-)
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2012. április 23. 20:54
Döme Zsuzsa
#12. 2012. április 23. 21:35
Nekem tetszett. Illik hozzád a valóság feltárása is.
Fer-Kai
#11. 2012. április 23. 20:54
Jól összehoztad ezt a házat, ezt a társaságot, s Józsihoz hasonló ügyességgel, de főleg emberséggel csapattá gyúrtad őket.
Most mehetsz tovább, mert hosszú még az út! :-)
Eliza Beth
#10. 2012. április 23. 19:48
Mivel mindenkinek nem lehet kedvére tenni (írni), nekem meg tetszik, hát nincs :-)) Ő meg kapja...

...vissza valakitől a kedvességét! :-)
előzmény: Answer hozzászólása, 2012. április 23. 19:28
Answer
#9. 2012. április 23. 19:28
De már nincs?
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2012. április 23. 19:01
Eliza Beth
#8. 2012. április 23. 19:01
Köszi!

Anno volt ott egy nicknév, aki mindent leszólt, nem csak ezt, mindent. Annyira nem vettem a szívemre, mert amúgy meg beválogatták az antológiába, igaz, nem lett belőle semmi... de a két vélemény valahogy kiegyenlítette egymást bennem... Csak iciripiciri kétség maradt :-))
előzmény: Answer hozzászólása, 2012. április 23. 18:46
Answer
#7. 2012. április 23. 18:46
Remek életképek, még olvastam volna...
Kár hogy nem több lakásos ez a ház.
Minden lakója egy karakter, kiválóan megrajzolva.
Leszólták? Én akkor "felszólom"!
Gratulálok Eliza!
Eliza Beth
#6. 2012. április 23. 13:00
Köszönöm kedvességedet, János! :-)
előzmény: janos hozzászólása, 2012. április 23. 12:53
janos
#5. 2012. április 23. 12:53
Az írás nekem személyesen, nagyon bejön, hiszen benne van a mindennapi életünkben.
, a mondani valója.
Grat! János
Eliza Beth
#4. 2012. április 23. 11:54
Balázs, ha erre jársz, javítanád egy elütésemet? Kiss út helyett Kiss úr, úgy középtájban van, az - Úgy vettem észre kezdetű sor feletti 3. sor végén.
Köszönöm!
Eliza Beth
#3. 2012. április 23. 10:56
Köszönöm, Violet! Kicsit aggódtam feltenni, mert anno igencsak leszólták. De most akkor 1:1
előzmény: Violet hozzászólása, 2012. április 23. 10:17
Violet
#2. 2012. április 23. 10:17
Nagyon sok írásodat olvastam már Eliza, rajongód vagyok, de ez az írás aztán viszi a pálmát! Gratulálok!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

/Mit tennél ha ma meghalnék