Éhség

Ha éhes egy gyerek, meg kell etetni. Étellel és jó szóval.

 

Esőfelhők gyülekeznek az égen. A legjobbkor mostam ki a plédeket és ágytakarókat, melyeket rendszerint itt szárítok az udvaron kihúzott kötélen, ahol gyorsan megszárad a napon. Egy hete harminc fok körüli a nappali hőmérséklet, ezért bíztam abban, hogy délelőtt befejezem áldásos tevékenységemet és ebéd után mehetek strandolni. A nagy lavórról, melyben kihordom a szárítanivalót, nagy foltokban lepergett a zománcfesték, ezért mások talán barbár módon megszabadultak volna tőle, csakhogy én ragaszkodom a régi jól bevált készségeimhez, így ehhez is.

Teregetés közben óhatatlanul is átpillantok  a szomszéd portára, melyen a kerítés mellett meglátom a csotrogányt, a rozsdamarta hatalmas amerikai kocsit, a Musztángot. Új tulajdonosa van az ingatlannak, akiket még nem ismerek, de úgy tűnik, tehetős emberek lehetnek, ha az öreg kocsit kuriózumként virágtartónak használják. Miket is beszélek, hiszen a háromszintes villát öt éve építették, a legnemesebb anyagokból, most pedig eladták, mert újabbat és még flancosabbat híztak fel Zuglóban. Igaz a mondás, pénzt csak pénzzel lehet keresni. Lassan ideje lesz nekem is továbbállnom a környékről, mert szégyen lesz ebben a hatvannyolc négyzetméteres, felújításra érett házikóban lakni.

-        Szia, néni, mit csinálsz? - kérdi tőlem a vékony gyerekhang, melynek tulajdonosát sehol sem látom. -  Itt vagyok a bukszus mögött.

Kissé bátortalanul előbújik fedezékéből a szőke hajú, öt év körüli vaskos kislány.

-        Éhes vagyok! Adsz nekem enni?

-        Kérj az édesanyádtól!

-        Nincs itthon!  Elment a barátnőjével, csak holnap este jön haza.

-        Akkor megetet az édesapád.

-        Ő külföldön van!

-        Nem hagyhattak egyedül!

-        A bébiszitter alszik a nappaliban. De tőle hiába kérek enni, nem ad, mert anya szerint fogyókúráznom kell. Bezzeg Bözsi néni hétfőn még csokoládét is hoz. Tudod, hétközben ő visz az óvodába és haza is hoz.

-        Dolgozik az édesanyád?

-        Igen.

-        Mit csinál?

-        Plázázik!

-        Hogy hívnak?

-        Vivienn.

-        Mit ennél, Vivienn?

-        Husikát zsemlével.

-        Mindjárt kiteregetek és hozok neked enni.

Két kézzel kapaszkodik a kislány a drótkerítés fonataiban és le sem veszi rólam a szemét. Egy pillanatig hezitálok, kiterítsem az utolsó mosott ruhát is, vagy szedjem be a többit is, mert nagy cseppekben szemerkélni kezd az eső. Végül kinn hagyom az utolsó darabot is, szaladok be a házba, hogy szeljek egy szelet kenyeret a tegnapról maradt rántott hús mellé, kettévágjam hozzá a magában árválkodó utolsó kovászos uborkámat.

Eszembe jut a gyerekkorom. A kis falunkban a szomszéd gyerekekkel együtt játszottunk kinn az utcán. Árkot ugrottunk, pupókáztunk, bújócskáztunk, labdáztunk, sőt, a melegben az ártézi kútnál lefröcsköltük egymást a hideg vízzel. Amikor valamelyikünk édesanyja észrevette, hogy kezdünk kimerülni a futkározásban, beterelt bennünket, lemosta rólunk a port, és kezünkbe nyomta kedvencünket, a zsíroskenyeret. Ki csak megsózta, ki megpaprikázta, ki zöldhagymát adott  mellé, mi meg sorban kiültünk a gangra, és jóízűen falatoztuk. Lekváros kenyeret ritkán kaptunk, mert az a süteményekhez kellett.

Feltámad a szél, elhajtja a felhőket.

Vivienn nagyokat harap a rántott húsból, utána a kenyérből, majd az uborkából. Úgy eszik, mint akit napok óta éheztetnek.

Szürke Lexus hajt be a garázsba, de Vivike oda sem néz, az étkezésre koncentrál. Korombeli jól öltözött férfi jön oda hozzánk és replikázik a gyerekkel, hogy honnan vette az ételt, amit eszik, csak utána néz rám. Arca haragos és orra mellett elmélyül a ránc.

-        Mit csinál maga ezzel a gyerekkel?

-        Szervusz, Kovács Pali! Nem ismersz meg?

Új szomszédom nem más, mint az utcánkbeli traktoros Kovács Dani bácsi fia, akivel együtt ettük a zsíroskenyeret, és aki a mögöttem lévő padban ült az elemiben.

-        Bocsásson meg, nem hiszem, hogy találkoztunk volna.

-        Mögöttem ültél az iskolában! Hiába, megöregedtünk. Gratulálok a kisunokádhoz! Gyönyörű kislány!

-        Nem az unokám, az én gyerekem! Vivike, menj be a házba! Apropó, hol van az anyád?

-        Plázázik, apa!

Végszóra újabb autó áll be a garázsba, a legújabb Mercedes modell. Manöken alkatú,  húszas évei végén járó hölgyemény száll ki belőle, aki köszönés helyett rögvest számonkéri férjétől, miért nem hívta fel, hogy hamarabb hazaér.

Szülei vitája hidegen hagyja Viviennt. Bekapja az utolsó falatot, felnéz rám:

-        Legközelebb mesélj nekem!

Tele a pocakja a kislánynak, mégis éhes. Csak most már a jó szóra.

 

 

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!